2016. május 15., vasárnap

Hajlandó vagy a Személyes Drámád nélkül Élni?



A következő írást a FB-os zárt csoportunkba kanyarítottam, első verziójában néhány perc alatt. Aztán még egy kicsit kiegészítettem itt-ott, és még a végtelenségig egészítgethetném, de most inkább így ideteszem. Pont azoknak szól, akiknek. Másoknak nem is tud. J (A FB-os zárt csoportunk az Integrált ÖnMunka Alapcsomagot vagy Egyéni konzultációs csomagot végzettek támogató fóruma. Kérlek, ne jelentkezz a csoportba, ha ilyet nem végeztél. Természetesen örömmel látlak csoportos vagy egyéni formában, ha erre felé visz az utad.)

Kedveskék! Mindannyiótok más és más „készenléti állapotban” van, amikor megismerkedik a két önvizsgálati módszerünkkel. Mindannyiótoknak különböző mértékben nyitott a tudata, különböző erősséggel traumatizált, különböző mértékben azonosult azzal, akinek önmagát hiszi. Ez nem jó vagy rossz, előrébb vagy hátrébb; mindez semmit nem mond rólatok. A tudatot nem lehet megerőszakolni, hogy nyíljon. Amikor a tudat nyílik, akkor az azonosulásaink, a történeteink akár pillanatok alatt köddé válhatnak, még akár erős traumákkal is történhetik ilyen. Amikor a tudat nyílik, akkor az észlelésünk változik. Épp emiatt, mi nem konfliktusok feloldásán, egy jobb „én-verzió” kialakításán vagy egy „szebb jövő” teremtésén munkálkodunk, mert ez ugyanaz a mátrix-program, ugyanaz az azonosulás, ugyanaz az érzékelés-észlelés, ugyanaz a tudatszint.

Mindemellett rendszeres megélés, hogy mind a Munka, mind az Élő Önvizsgálatok szépen oldja a konfliktusokat is, ami azért történik, mert meglátjuk, hogy amit eddig hittünk és éreztünk, az nem úgy van. Vagyis az észlelésünk változik meg egy helyzetről, egy személyről, önmagunkról. És nem a duális felosztás mentén. Ezért dolgozunk a duális mátrix program legalapvetőbb építőkockáival: a gondolati szint képeivel és szavaival, illetve az ezekhez tapadó érzelmekkel és testi érzésekkel. Minden, amit „odakint” érzékelünk, a mi elménk által kivetített építőkockákból tud csak felépülni, és olyat nem vagyunk képesek észlelni, olyat nem vagyunk képesek beleértelmezni egy adott helyzetbe, ami már korábban ne került volna be a referenciarendszerünkbe (egyéni, generációs, kollektív vagy karmikus szinten – aztán ezt pörgetjük időtlen idők óta).

Mindemellett a hangsúly azon van az önvizsgálatokban való elmélyülés folyamatában, hogy egyre inkább megtapasztalhassuk, hogy van a „virtuális, illúzió világ”: mindaz, amit odakint észlelünk és mindaz, amire reagálunk, de van „valami”, ami bennünk mindezt észleli. Van olyan minőségünk, ami nem értelmez, nem elemez, nem minősít, érzelmileg semleges, és emiatt egyszerűen csak megfigyeli a jelenségek felbukkanását és eltűnését. És nem avatkozik bele az „emberi drámába, az Ember Tragédiájába”. A 3D-s emberi identitásunk a legalapvetőbb téves azonosulásunk, az ezt összetákoló drámáink pedig a legnagyobb függőségeink. Ezért sem könnyű ezt feladni, „elengedni”, mert természete szerint nagy a gravitációs húzóereje. Ezért sem megy egyik napról a másikra a történeteinkből való „kiazonosulás”, a rajtuk való átlátás, hisz akkor egy nagyon fontos részünk meghal. Akit pedig egész életünkben építgettünk: jó emberek akartunk lenni, szenvedés mentesen akartunk élni, boldogok akartunk lenni, másokat szolgálni, segíteni, kinek mi. Megtanultuk, hogy mik az emberlétünkkel együtt járó legalapvetőbb drámák és vágyak, és ezeket nem adjuk egykönnyen. Mert tudattalanul halálfélelmünk van.

Tegnap dolgoztam egy Társunkkal, akiben felmerült az a félelem, hogy mi lesz, ha már nem fogja az emberi élettel járó „fájó eseményeket” úgy megélni, ahogy a családi és ismerősi köre. Hogy ha nem tud majd már „megfelelően” reagálni arra, ha valakivel valami „rossz” történik. Először is megnyugtattam, hogy ez nem holnap lesz még. J Másodszor pedig elmeséltem egy példát, én hogyan éltem ezt meg. Hogy hallgattam Byron Katie-t még 2010 elején napi 10 órában, és az egyik felvételen azt mondta, hogy „A családod csupán a róluk szóló történeted. Ők semmivel nem másabbak, mint más emberek, csak épp a családról szóló történeted vetül rájuk.” Ekkor 2-3 napig gyászoltam, mert nagyon bement, hogy ez mindennel és mindenkivel így van. Leegyszerűsítve: ha valakit megcsal a párja, akkor annyi, no dráma; ha elveszti az állását, akkor annyi, no dráma; ha megbetegszik, akkor annyi, no dráma; ha valaki meghal, akkor meghal, no dráma, ha valaki öngyilkos lesz, akkor öngyilkos lett, no dráma. És a többi „drámai” eseménnyel ugyan így. Egyszerűen az élet természetes velejáróiként kezdjük el mindezt észlelni, nem küzdünk ellene, nem akarjuk a másik embert megmenteni, kiszedni belőle, jobbá tenni neki. És ez tűnhet érzéketlennek. Miközben pedig a legmélyebb szeretet van benne, csak szeretni tudod azt az adott embert, s közben eszedbe jut, amikor te is hasonlóban voltál, amikor te is fájtál, sírtál, és azt hitted, hogy itt és most már vége mindennek. De most már nem merül fel benned olyasmi, hogy „ennek nem kellett, nem szabadott volna megtörténnie”. Ettől még megfogod a kezét, s ha szeretné, akkor megöleled, meghallgatod, vele vagy. És igen, ez nagyon más, mint amit megtanultunk, hogy hogyan kell megélni ebben az életben bizonyos dolgokat. És a „hagyományos” tudatszinten ez úgy is élődik. Az a két mondat jött még ki tegnap belőlem - le is írtam őket a füzetembe -, hogy „Képzeld, milyen, amikor már nem neked kell megoldanod a világot. És egyszerűen szabadon engedheted a történetedet addig kiszolgáló embereket.” Na, ezt nem adja könnyen az elmécskénk, bármennyire is azt gondoljuk, hogy de jó lenne ilyen. Vagy épp rettegünk tőle, hogy akkor majd mi lesz, tök üres leszek, jön a nihil. (A nihil szintén a program része, a dualitás része. Dualitás nélkül „üresség” van, amiben minden az lehet, ami, és minden egyszerűen csak lehet. Csak az elme az „üresség” szót általában negatívan értelmezi, ezért megint csak menekül tőle.)

Amikor valaki még mélyen azonosult a gondolatai-érzései által alkotott identitásokkal, drámákkal és traumákkal, akkor másfajta megközelítésekre lehet szükség. Ezért is használom a Belső Gyermek folyamatot, ezért is fontos a pszichológia, ezért is szoktam ajánlani pl. családállítást, szomatodrámát. Meg kell tanulnunk az érzelmeinket, szükségleteinket felismerni és kifejezni, meg kell tanulnunk tisztán kommunikálni és határokat húzni. Sokunknál már ez hosszabb folyamat és addig nem engedődik meg egy erőteljesebb tudati nyitás, amíg mély fájdalmakat hordoznak, amitől persze még menekülnek is. De tudni kell abbahagyni is a „drámaoldozást”, mert az csakis a mátrix-program identitás szintjén működik. És ott valószínűleg mindig találunk majd valamit, ami nem úgy van a világban, a másik emberben vagy bennünk, ahogy annak „kéne”, és akkor majd megint oldozhatjuk, toldozhatjuk, foldozhatjuk. Legalább van mit csinálnunk. Mert amúgy mivel töltenénk az életünket? - kérdezi az elme.

Ez egy radikális út - ezt mindig is tudtam -, és mostanában érkeztem megint vissza a teljes radikalitásához. Amikor facilitállak Benneteket, akkor nem szállok be a történetetekbe, nem sajnállak titeket, hogy húúú, szegény, mi történt vele, mert nem abban az állapotban vagyok. Abban segítek, hogy Ti is rátaláljatok erre a nem ítélkező, nem elemző, nem tudó lényegetekre, mert akkor darabjaira hullik a sztori. Amúgy csak pofozgatjuk. És akinek még a pofozgatásra van szüksége, azzal arra megyek, megyünk a facilitátor kollégákkal. Aki mélyülne, az ott nézelődjön, ahol a legnagyobb félelemeit sejti, az a gyorsítópálya. J

Azt is fontos újra meg újra hangsúlyozni, hogy a történettel, identitással, programmal stb. SEMMI BAJ. Amíg meg akarunk szabadulni tőle, addig ugyan ott vagyunk, gravitációs belehúzás képződik. Ennek a felfogása, megértése nagyon nehéz az elme számára, mert ellenállásra, küzdésre van berendezkedve, mindig megtalálja a következő ellenséget, aki ellen most harcolni kell azért, hogy végre boldog lehessen. Ha a boldogságot épp az „ürességgel” köti össze, erre a mézesmadzagra tekeredik fel, akkor majd kajtat az ürességért, vagyis küzd minden ellen, ami „nem üresség”. Érdemes ezekkel a működésekkel tisztában lenni, aztán gyakorlatban magunkban is újra meg újra felismerni, mert ez az egésznek a lényege.

A legegyszerűbben fogalmazva a választásom mindig abban rejlik, hogy amikor észreveszem, hogy beindul a program, sztori - nevezzük bárminek - akkor azt választom, hogy nem megyek vele, hanem tudatosítom azt, amiben a sztori felbukkan, az „ürességet”, és azt, aki/ami tudatában van, látja, észleli a történetet, annak képeivel, szavaival, érzéseivel. Ami nem minősít, nem elemez. Tudatosítom, hogy igen, felbukkant pl. a szokásos „nem vagyok elég jó” identitásom, és azt is tudatosítom, hogy van itt valaki más is. (Az évek során sok trükköt találtam már ki, hogyan segíthetek ezt másoknak valóban megtapasztalni.) És én az a „más” vagyok, ami szavakkal és értelemmel megfoghatatlan, és ebben megpihenek. Mást nem iktatok be, nem próbálom kitalálni, hogy mit szeretnék „helyette”, mert az ugyan úgy program, történet. Az identitásváltást és az ebből fakadó átalakuló észlelést az okozza, ha következetesen a „semmit”, a semlegeset választom, és teljesen rábízom magam. Ilyenkor a csőlátásból szélesre tágul a tudat, így teljesen más válaszokat fogok kapni, ami nem egyenlő a passzivitással.

Én e mögé tudok odaállni, ezt tudom százzal képviselni, erre rezeg a „csatornám” vagy bármim. Erről szólnak az önvizsgálatok is. Valószínűleg nem véletlen, hogy soha nem is izgatott a vonzzunk, teremtsünk valami szebbet, jobbat. A gyakorlás pedig azért fontos, mert nem lehet csak úgy „nem vele menni”; ez az a rész, amiért meg kell dolgoznunk. Ez egy mély idegrendszeri átalakulás, ami szép fokozatosan történik. Ez egy folyamat, ami nem verseny, és sehová nem kell eljutni benne.

Ami még fontos, és az utóbbi évek erről is szóltak számomra, hogy segítsek másoknak is feltérképezni, hogy a mátrix-program nem ezer szálon fut, hanem pár cölöpön áll - nemrég kezdtem el használni ezt az analógiát. Ha felismerem az érzékeny cölöp-pontjaimat, akkor összeáll egy nagyobb kép, rálátok a fő én-mechanizmusokra, mintázatokra, és könnyebben megyek a folyamatban.




Mindezt nem lehet senkire ráerőltetni, nem lehet senkinek sem megmutatni, mert egyéni szinten történik. És amikor megtörténik, akkor nincsenek fanfárok. Sőt, lehet, hogy egy időre gyászba borulsz, mert hiányzik az, akinek hitted magad.

Még annyi, hogy ezt úgy is azok érzik vonzónak, akikben valami rezonál rá. Különben egy rakás marhaságnak vagy teljesen érthetetlennek érzékelik ezt a rakás szót egymás után. J Aki veszi ennek a lényegét, az úgyis érzi, tudja valahol mélyen. Aki nem, az is teljesen rendben van, az ő berendezése másra vevő. Ez pedig így tökéletes.

Nyári, Intenzív Integrált ÖnMunka Alapcsomag (4 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. július. 2-5. - 6 fős minicsoportban!!!


2016. május 10., kedd

Ha azt Látom, hogy Bántalak, akkor Elbúcsúzom Tőled




HA AZT LÁTOM, HOGY BÁNTALAK ÚJRA MEG ÚJRA, AKKOR ELBÚCSÚZOM TŐLED - ÉRTED ÉS MAGAMÉRT. A JELENÜNKÉRT ÉS A JÖVŐNKÉRT.

Megihletett a legutóbbi 3-napos tréning, a zárt csoportunk egyik posztja, egy baráttal folytatott magánbeszélgetés és a saját volt kapcsolatom. És főként az, hogy többeket látok a klienseim és barátaim között a párkapcsolataikban szenvedni, hosszú-hosszú ideje.

Jól esik-e belenézni a saját szemembe a tükörben? Őszintén, tisztán tudok-e megállni magam előtt, mert úgy élek, amivel integritásban vagyok? Vagy bujdokolok saját magam elől és előled, hazudok magamnak és neked, titkolózom, manipulállak és használlak? Mert félek, hogy mi lenne, ha nem lennél nekem. Mert akkor nem folytathatnám a kis "üzelmeimet", nem ámíthatnám magamat többé, és teljesen le kéne csupaszítani magam, ami borzasztóan fájna. Észrevettem-e már egyáltalán, hogy bántalak? Ráadásul téged okollak a nyomoromért. Mikor ébredek rá, hogy mit művelek? És ha már ráébredtem, és nem tudom másképp csinálni, meddig kínozlak még téged is?

12 évig voltam benne egy párkapcsolatban. Régóta nem rejtem véka alá, hogy, ún. "szerelem- vagy romantikafüggő" voltam, vagyis újra meg újra beleszerettem más férfiakba, többekkel titokban viszonyt is folytattam. Ezek egy idő után már nyíltan zajlottak, úgy, hogy a Párom is tudott róla. Neki nem volt ereje szakítani velem, mert nagyon kötődött hozzám. Én is őhozzá. És nem azért szerettem bele másokba, mert őt nem szerettem, hanem mert működött bennem egy mély hiány, aminek ez volt a kényszeres kompenzálási formája. Akkor még nem tudtam, hogy ezt valaha be tudom-e fejezni, illetve nagyon féltem is, hogy EZ az energia ne legyen benne az életemben, mert ettől éltem, ettől éreztem magam szabadnak. Félelmetes és szó szerint elképzelhetetlen volt számomra, hogy "szerelem" nélkül éljek. Ez volt a drogom. Amiért "loptam, csaltam, hazudtam, manipuláltam", persze nem a másikat akartam én ezzel bántani, de mégis bántottam.

És aztán, amikor egy újabb eset indult, akkor hamarosan elé álltam és mondtam, hogy hagyjuk abba és engedjük el egymást. Mert nem szeretem, hogy ezt csinálom vele, és mert nem tudom garantálni, hogy ez változni fog, és mert neki még lehet egy másik élete egy "normális" nővel, és lehet családja, ami velem nem. Két és fél év telt el azóta, az akkor indult kapcsolatnak is vége lett, aztán még kettőnek, és szép lassan "kigyógyultam" a szerelemfüggőségből. Megismertem a mechanizmusát, ráláttam, melyik pillanatában mi zajlik bennem, ahhoz milyen gondolatok és testi érzetek kapcsolódnak, és hogy már NEM KELL arra mennem. És ha be is indult ilyen energetika, akkor 2 nap, majd 2 óra alatt el is múlt. (Mindez az Élő Önvizsgálatok gyakorlati alkalmazása nélkül nem jöhetett volna létre.) A volt Párom pedig egy új kapcsolatban él, boldog, jól van, terveik vannak együtt, örülök nekik. Én egyedül élek, jó ideje kapcsolatom sem volt, "szerelmes" is jó rég voltam. Korábban ez "végzetes veszteségnek" tűnt volna, mára tökéletes nyugalom van bennem.

Ezt a történetet azért írtam le, mert több, számomra kedves emberről tudom, hogy nem jó kapcsolatokban éltek és bántjátok egymást. (Más és más dolgokkal, nem feltétlenül külső kapcsolatokkal.) Ő is bánt titeket és ti is bántjátok őt. És ezzel mind bántjátok magatokat. Lehet áltatni magatokat, hogy ez majd változik, de ha évek alatt nem változott, akkor mitől változna? Mindketten fájtok és féltek. Lehet adni egy utolsó esélyt és őszintén leülve átbeszélni, hogy van-e erőnk ahhoz, hogy EGYÜTT, KETTEN még egyszer megpróbáljuk, hogy tudunk-e változni és ezzel abba tudjuk-e hagyni egymás bántását. Ehhez mindenképp mindkét emberre szükség van, bármit is hittél el arról, hogy egyedül megy, nem megy. Egy jól működő kapcsolathoz két őszinte, önmagával szembenézni és változni akaró, fájdalmakat vállaló emberre van szükség. Máshogy nem megy.

Biztatásként: A legrosszabb, ami útközben történhet az egy érzés. :) Sok sikert a tisztuláshoz és a mocsárból való kilábaláshoz.

A témában még ajánlom a Szakíts, ha bírsz című bejegyzést.

Amennyiben úgy véled, hogy külső segítségre van szükséged párkapcsolati vagy éppen függőségi működéseiddel kapcsolatban, várlak szeretettel a következő Integrált, ÖnMunka Alapcsomagon vagy Egyéni folyamatban.


Új, Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+2X75 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. június 3-5.





2016. április 15., péntek

Az Önerőszakolást tanultuk meg: Neked mikor esik meg a szíved saját magadon?



„Ha bárki olyan rútul bánna veled, ahogy te bánsz saját magaddal, már rég kiraktad volna az életedből.” (Cheri Hubert)

Jellemzően sokat tanultunk és tudunk arról, hogyan is illene másokhoz viszonyulnunk, velük bánnunk. Valamelyik nap ez a néhány soros szösszenet jött velem szembe a témában:

Szeretném, ha meghallgatnál, de nem bírálnál...
Szeretném, ha véleményt mondanál, de nem adnál tanácsot...
Szeretném, ha bíznál bennem, de nem követelnél...
Szeretném, ha segítenél, de nem akarnál dönteni helyettem...
Szeretném, ha vigyáznál rám, de nem nyomnál el...
Szeretném, ha néznél, de nem vetítenéd ki rám önmagadat...
Szeretném, ha ölelnél, de nem fojtanál...
Szeretném, ha biztatnál, de nem taszigálnál...
Szeretném, ha támogatnál, de nem hurcolnál...
Szeretném, ha óvnál, de hazugságok nélkül...
Szeretném, ha közelednél, de nem rontanál rám...
Szeretném, ha megismernéd belőlem azokat a dolgokat is, amik a legkevésbé tetszenek neked...
Szeretném, ha elfogadnád, és nem iparkodnál megváltoztatni ezeket...
Szeretném, ha tudnád, hogy MA számíthatsz rám…
Feltétel nélkül.
(Jorge Bucay)

Szép, bölcs, nemes és követendő. Legtöbbünk egyet is ért minden szavával és örül, ha valaki így bánik vele, illetve ha neki sikerül így bánni másokkal. Ami (nem) meglepő, hogy képesek vagyunk ezt is kapásból úgy olvasni, hogy MIT NEM TUDUNK mi ebből megvalósítani, és ezt máris beleillesztjük abba a dobozba, hogy akkor még mindig nem vagyunk elég jók, megfelelők, szerethetők, stb. Azért nem meglepő, mert arról nem sokat tanultunk, hogyan is viszonyuljunk szeretettel, megértéssel, elfogadással, együttérzéssel saját magunk felé. Azt tanultuk meg, hogyan is ítéljük, bántsuk, utáljuk, erőszakoljuk magunkat a bennünk megnyilvánuló érzések, gondolatok, viselkedések, cselekvések, működések miatt. Az ön-erőszakolás kultúrájában nőttünk fel, legtöbben mesterekké váltunk ebben, és még csak nem is tudunk róla. Sokakkal találkozom, akik akkor döbbennek rá mélyen, hogyan is bánnak önmagukkal, amikor valódi, mély önismereti munkába fognak. És a legtöbben még akkor sem. Mert nem tudnak erről, vagy nem tudják, hogyan is lehetne másképp csinálni. Vagy félnek tőle, mert azt hitték el, hogy önmagukkal együtt érzőnek lenni gyengeség. Ezért aztán az önismereti útjukat és a megtanult módszereket, eszközöket is további önerőszakolásra használják.

Olvasd el Jorge Bucay sorait úgy, mintha magadnak szólna magadtól, miközben a kezedet a szíved felett nyugtatod. Fogadd mélyen magadba az olvasottakat és érezd is át, szép lassan. Mennyire vagy képes magadhoz így viszonyulni? Eszedbe jutott-e egyáltalán valaha, hogy így is lehetne?

Mi lenne, ha végre nem megszerelni és erőszakkal megváltoztatni akarnád azt, amit rossznak, nem megfelelőnek, nem szerethetőnek, akár kiirtani valónak érzékelsz önmagadban? Mi lenne, ha végre abba tudnád hagyni az önutálatot és az önerőszakolást? Ez nem egyszerű, mert mindannyian az ellenállásból és erőből fakadó problémamegoldásra kondicionálódtunk.

A kulcs számomra a szeretetteli TALÁLKOZÁS ÉS KAPCSOLÓDÁS ÖNMAGAMMAL. Az érzéseimmel, fájdalmaimmal, gondolataimmal, nemszeretem tulajdonságaimmal, vélt és valós hibáimmal, működéseimmel.  Legtöbbünk már gyerekkorában belekeményedett a sebezhetőség elleni védekezésbe, pedig a lelki épség és a fejlődés feltétele az érző szív. Ha képes vagy újra sebezhetővé válni és szeretettel átérezni a saját érzelmeidet, akkor a szíved újra megnyílik. Önmagadra, másokra és a világra. Megengeded-e végre magadnak, hogy megessen a szíved saját magadon? 

Gondold át a következőket: Hogyan viszonyulok saját magamhoz? Az érzéseimhez, gondolataimhoz, történeteimhez, "rossz" tulajdonságaimhoz, "nem előnyös" vonásaimhoz, testemhez, hibáimhoz?. Tudok-e szeretettel kapcsolódni hozzájuk? Meg tudom-e nyitni a szívemet saját magam felé?

Milyen érzelmi környezetben tud egy kisgyermek a legelőnyösebben fejlődni és felnőve saját magában kiteljesedni? Képes vagy önmagadat ilyen érzelmi környezetbe megérkeztetni újra meg újra? Képes vagy a benned lakó Gyermeket az érzelmi biztonság, elfogadás, megértés, szeretetet és együttérzés minőségeivel átölelni és táplálni?

Várlak szeretettel, ha az önismereti munkádat az önszeretés-önegyüttérzés minőségéből szeretnéd végezni. Az ÚJ, INTEGRÁLT ÖNMUNKA ALAPCSOMAGON megismerkedünk Scott Kiloby Élő Önvizsgálatainak  és a  Természetes Nyugalomnak, Byron Katie Munka-módszerének és egy Belső Gyermek Gyógyítása folyamatnak az alapjaival. Bőséges és mély tematikával várlak, olvass róla bővebben itt: Aktuális Tréningek

Új, Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+2X75 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. június 3-5.


2016. március 21., hétfő

Kivetítés, Csőlátás, Ellenségkép: Tényleg az van, amit gondolsz-érzel-látsz?



Életünk szinte minden pillanatát, találkozását, kapcsolódását, interakcióját átszövik elménk automatikus kivetítő mechanizmusai, melyek csőlátást okoznak: a saját történeteinkkel találkozunk, és mást nem is fogunk tudni észrevenni. Byron Katie úgy fogalmazza meg: „Nincs két ember, aki találkozott volna.” Amíg nem ismerjük fel és nem kérdőjelezzük meg a legalapvetőbb gondolkodási-érzési-kivetítési sémáinkat, addig nagyon valószínű, hogy valamilyen szinten mindig torzított képpel fogunk találkozni. És ettől rendesen szenvedni.

Épp egy tréning szervezési folyamatának a közepén járok; ilyenkorra már több kör emailt küldtem ki a résztvevőknek: visszaigazolást, fizetési információkat, majd a részvételi díjak beérkezése után az egyéni konzultációk időpontjának szervezési tudnivalóit, amihez már minden résztvevőt össze kell hangolnom. Mindegyik körhöz határidőt szoktam adni, mert így tudok gördülékenyen haladni, és elég részletesen, konkrétan leírok minden fontosat. Kérni és megköszönni is szoktam. J Persze a határidőket nem mindenki szokta betartani, ilyenkor újra írok és kérem a pótlást. Néha több körben. Amikor is néha elgondolkozom, hogy vajon mi gátolhatja meg az embereket abban, hogy meg is tegyék, amit kérek. De mivel megszoktam, hogy minden tréning alkalmával adódik ilyen, nem igazán izgatom már magam rajta. És nyilván, fogalmam sem lehet, legfeljebb feltételezni tudok. Teszem a dolgom, kommunikálom és kérem újra, tisztán, konkrétan, amennyire tőlem telik. Aztán, amikor már találkozik a csoport, vagy a tréning után egyéniben is dolgozunk, néhányan megosztják velem, hogy miket is gondoltak-éreztek-vetítettek bele a leveleimbe és a leírt szavaimba. (Az előkészítő feladatos levél szokta a leghevesebb érzelmeket kiváltani. J ) Mivel az Alapcsomagunk egyik központi témája - az érzések mély megélése mellett - az észlelésünk torzulásainak felismerése és ezek tisztítása, addigra már megértik, hogy teljesen normális, ha ez történik. Nem szégyellni való, hisz mindannyiunk elméje így működik: olvas valamit, abból pedig azt érti, amit ő megtanult érteni, és ha ez egy érzékeny pontjára tapint, akkor máris érzi magát valahogy és feltételez rólam valamit. Miközben a valóságban annyi történik, hogy szavakkal közölt információkat olvas egy levélben. Velem pedig még csak nem is találkozott. (Személyes találkozáskor ezek az élmények még markánsabbak tudnak lenni, hisz már a szemünk és a fülünk is ott van, hogy „bizonyítékot” szolgáltasson. Főleg akkor, ha már előzetes feltevésekkel érkezünk egy találkozóra.)

Ezt a bevezetőt azért írtam, hogy kicsit személyesebbé tegyem egy szenzációs könyvből való néhány oldal megosztását. A könyv címe Harag, szerzője pedig Riekje Boswijk-Hummel. (Ursus Libris kiadó) Ha összesen három könyvet ajánlhatnék az önismeret útjára frissiben rálépőknek, vagy az azon már egy ideje járóknak, ez biztosan köztük lenne. Gyönyörű ívet ad a szerző mindannak, amit az utóbbi években én is megláttam, megtapasztaltam, és a tréningjeim tematikájába integráltam. Ha még az Élő Önvizsgálatokat is ismerné, akkor még a feloldási-megoldási részt is jobban kikerekíthette volna, de a könyv már így is zseniális. J

A könyvből itt megosztásra kerülő részben végtelenül érthetően mutatja be a szerző, hogyan is működik az elménk, hogyan is torzítja az észlelésünket, elhitetve és éreztetve is velünk a saját „igazságunkat”. Ha már legalább ennyit megértünk, máris óriási lépést tettünk a nyugalmunk, önmagunk és a másik emberek felé. Ha pedig, neadjisten, még azt is megtanuljuk, hogy amikor valamit feltételezünk a másikról, főként, ha az ránk nem hízelgőnek tűnik, akkor MEGKÉRDEZZÜK tőle, hogy tényleg úgy van-e, ahogy értjük, látjuk, halljuk, gondoljuk, érezzük, akkor óriási változások elé nézhetünk. Meggyőződésem, hogy ha ennyire tisztán mernénk kommunikálni egymással, leellenőrizve a feltételezéseink valóságtartalmát, a konfliktusaink 95%-a azon nyomban elillanna. Csakhogy ezt a „szembesítést” nagyon félelmetesnek hittük el, ezért inkább cipeljük magunkkal a másikról szóló megvizsgálatlan feltételezéseinket, és fájunk bennük – néha egy életen keresztül. L

Olvass velem, és figyeld, ahogy bizonyos megélt élethelyzeteid máris más megvilágításba kerülnek.

Kivetítés

Amikor dühbe gurulsz, észlelésed visszavonhatatlanul megváltozik: a másik felet szó szerint és képletesen is „rossz színben látod”: mindenféle rossz szándékot és tulajdonságot tulajdonítasz neki, és már nem vagy képes mást észrevenni. Hogy megtapasztaljuk, hogyan is jön létre az észlelésnek ez a változása, csoportjaimban gyakran alkalmazom a következő vizualizációs gyakorlatot:

Képzeld el, hogy egy fogadáson vagy, ahol szinte senki nem ismersz. Elveszettnek érzed magad, és csak lődörögsz ide-oda poharaddal a kezedben. Ekkor, megkönnyebbülésedre, a terem másik végében észreveszel egy ismerőst. Ő is egyedül ácsorog. Nem lát téged, de te világosan felismered, és megörülsz neki. Van is kedved beszélgetni vele. Örömmel lavírozol a zsúfolt termen keresztül a férfi felé. Óvatosan manőverezel az emberek között a pohárral a kezedben. Aztán, amikor már sikerült közelebb kerülnöd hozzá, látod, hogy a férfi körbenéz. Szemmel láthatólag ő is keres valakit. Hirtelen arrafelé néz, ahonnan te közeledsz. „Hahó, hahó, itt jön egy ismerős!” – próbálsz integetni felé a poharaddal. A férfi azonban megfordul és kimegy a teremből.

Ekkor azt szoktam kérdezni a résztvevőktől? „Mit érzel? Mire gondolsz? Miért ment el a férfi?” Kiderül, hogy nagyon sok ember azt feltételezi, a férfi azért ment el, mert nem volt kedve találkozni vele. „Láttam az arcán, hogy azt gondolja: ’Jaj ne, már megint itt van!’, és erre inkább úgy tett, mintha nem vett volna észre, inkább elment” – mondják ezek az emberek, majd levonják a következtetést: „Micsoda tuskó!” Ezután gyakran azt is állítják már, hogy voltaképpen mindig is kellemetlen alaknak tartották a férfit. Egy korábbi találkozás alkalmával is otrombán és gőgösen viselkedett. „Mindig is méltóságon alulinak tartotta, hogy kapcsolatba lépjen velem” – állítják most már szinte biztosan az emlékeik alapján. Az alapkövetkeztetést, miszerint a férfi úgy tett, mintha nem akarta volna őket észrevenni, és azért ment el, mert nem akarta őket látni, ilyen módon tovább színezik mindenféle esetleges emlékekkel és a férfiról szóló „tudással”, melynek létezéséről addig valahogy nem is tudtak.
Ha a férfit magát kérdeznénk meg, miért ment el, akkor kiderülhetne, hogy a sok ember közt tán egyáltalán nem is vette észre az ismerősét. Körbenézett, majd azért ment el, mert WC-t keresett, mert unatkozott, a feje fájt, vagy telefonálni akart. Valószínűleg teljesen alaptalan a feltételezés, hogy azért távozott, mert nem akart találkozni az ismerősével. Más szavakkal: olyan motivációt, olyan gondolatokat és érzelmeket tulajdonítanak a férfinak, amelyek valószínűleg meg sem fordultak a fejében. Pszichológiai kifejezéssel: valamilyen motivációt, gondolatokat ér érzelmeket vetítenek ki a férfira. Majd ezt a projekciót színezik tovább mindenféle esetleges emlékekkel és tapasztalatokkal, melyek mind az eredeti projekció igazolását szolgálják.
A félreértések elkerülése végett: természetesen az is előfordulhat, hogy teljesen másképp reagálsz egy ilyen incidensre. Ha látod, amit a férfi elmegy, és azt feltételezed, hogy nem akar találkozni veled, akkor tán nem mérges, hanem csalódott vagy szomorú leszel, és értéktelennek érzed magad. Annyira értéktelennek érzed magad, hogy inkább csendesen elsomfordálsz a fogadásról. De persze az is lehet, hogy hidegen hagy az egész: látod, hogy a férfi elmegy, és nem történik benned semmi, nem csinálsz semmit. Sokféle reakció lehetséges. Mivel azonban ez a könyv a haragról szól, most csupán a haragos reakciót írom le: mérges leszel, mert úgy látod, a férfi gőgösen pillant rád.

Gondolni-érezni-látni: az észlelés világai

Projektálás

A projektálás (kivetítés) egy szempillantás alatt játszódik le, nem tudatos gondolkodási folyamat eredménye. A férfi példájánál maradva, aki kimegy a teremből: nem úgy kell elképzelni, hogy először mérges leszel, azután azt gondolod, hogy egy tuskó, majd kivetíted rá, hogy nem akar találkozni veled. De nem is fordított a sorrend. Nem azt vetíted ki rá először, hogy nem akar találkozni veled, majd gerjedsz haragra és gondolod azt, hogy micsoda tuskó. Időbeli sorrendiség egyáltalán nincs. A gondolat, az érzés és a kivetítés mind egyszerre játszódik le: abban a pillanatban, amikor az érzelem megszületik, megszületik a gondolat és a kivetítés is. Ezt az okozza, hogy a gondolkodás, az érzés és a látás nagyon szorosan összefüggnek egymással.

Gondolni-érezni

Először nézzük a gondolkodás és érzés közötti összefüggést: amikor dühbe gurulok, azt gondolom: „Micsoda tuskó!” Nem gondolhatom azt: „Micsoda kedves ember!” Ha alapvetően csalódást érzek, amikor a férfi hátat fordít, akkor valami ilyesmit gondolhatok: „Nincs kedve beszélni velem. Tényleg értéktelen vagyok.” Nem gondolhatom viszont azt: „Biztosan szimpatikusnak talál”, vagy „Biztosan szívesen beszélne velem.” Az, amit gondolok, mindig egyezik azzal, amit érzek. Vagy, még erősebben fogalmazva: amit gondolok, az megmagyarázza azt, amit érzek – megerősíti. Ha haragot érzek, azt gondolom: „Micsoda tuskó!” És fordítva: érzésem megmagyarázza és igazolja azt, amit gondolok. Ha azt gondolom, micsoda tuskó, akkor dühöt érzek. A gondolkodás és az érzés mindig kölcsönösen megmagyarázzák és igazolják egymást.
Ebből a szempontból helytelen – és ezért zavaró -, hogy a „gondol” és az „érez” a nyelvben két különböző ige. Ez ugyanis azt sugallja, hogy két különálló tevékenységről van szó, pedig nem ez a helyzet. A gondolkodás és az érzés mindig egyidejűleg zajlik. Annak jelzésére, hogy a gondolás és érzés voltaképpen egy tevékenység, inkább összevonom a szót: gondolni-érezni. A gondolás-érzés alkotja a te „belső világodat”.

Kognitív disszonancia: gondolni-érezni-látni

Ennek a gondolva-érzésnek – a te belső világodnak – összhangban kell lennie a külső világgal. Ha haragszol, a haragnak kell, hogy legyen oka is. Szóval azt is fogod látni. A példában haragot érzel, és azt gondolod, micsoda tuskó, majd már látod is magad előtt a nagyképűen viselkedő személyt. Felfedezed például a gőgös vonásokat a szája körül. Tehát már ebből is tudod: „Nem akar találkozni velem.” A gőgös vonások, amelyeket látsz, valamit az ebből eredő meggyőződésed, hogy a férfi nem akar találkozni veled, együttesen alkotják a projekciót. Ennek a projekciónak pedig az a hatása, hogy jogosnak érzed a haragodat és a gondolatodat: „Micsoda tuskó!” A projekció megmagyarázza és igazolja a gondolás-érzést.
Éppen ez a lényeg: amit a külvilágban látsz, annak igazodnia kell saját belső világodhoz, ahhoz, amit gondolsz-érzel. Nem lehetsz egyidejűleg dühös és gondolhatod azt, micsoda tuskó, miközben egy kedves, barátságos férfit látsz magad előtt. A pszichológia ezt kognitív disszonanciának nevezi: ha dühös vagy, de egy kedves embert látsz magad előtt, akkor a belső és külső világod nincs összhangban. A kognitív disszonancia rendkívül zavaró; az emberek nem bírják elviselni, hogy belső világuk nem igazodik a külvilághoz. Emiatt a belső és külső világot adott esetben ők maguk igazítják egymáshoz. Ez a projektálás segítségével lehetséges. Mivel haragszom és azt gondolom, „Micsoda tuskó!”, ezért egy gőgös férfit látok magam előtt. Ténylegesen látom is a gőgös vonásokat az arcán. A projekció révén összhangba tudom hozni a külvilágot a saját belső világommal. Mivel látom a gőgös vonásokat, tudom, hogy a férfi látni sem akar engem.
Az, aki nem dühös, valószínűleg egy teljesen másmilyen férfit lát maga előtt. Esetleg ő is észreveszi ugyanazokat az arcvonásait, de ő nevetőráncoknak vagy az aggódás jeleinek véli a szája körüli vonásokat (attól függően, hogy ő mit vetít ki a férfira).
Most veszem észre, hogy azt sugallom, a gondolkodás-érzés határozza meg a projekciót, pedig itt sem lehet azt mondani, hogy időbeni sorrendiségről lenne szó. Minden egyetlen szempillantás alatt történik. Mivel bizonyos dolgokat gondolsz-érzel, ezért egy gőgös férfit látsz magad előtt, de mivel gőgös férfit látsz magad előtt, elkezdesz bizonyos dolgokat gondolni-érezni. A gondolás-érzés és látás szétválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Véleményem szerint a gondol, érez és lát igéket össze lehet ragasztani, és így használni: gondol-érez-lát.

Az észlelés világai: hitrendszerek

Amikor a férfi elmegy a fogadásról, érzel valamit (haragot), gondolsz valamit („Micsoda tuskó!”), és látsz/kivetítesz valamit (gőgös vonásokat látsz, és tudod, hogy nem akar találkozni veled). Mindaz, amit érzel, gondolsz és látsz/projektálsz, mindig magyarázza, igazolja, jogossá teszi egymást.
A gondolkodás, érzés, látás ilyen kombinációja egy teljes észlelési világot alkot: saját gondolataidon és érzéseiden – azaz belső világodon – kívül tartalmazza ugyanis a külvilág képét, jelen esetben a férfi képét is. A belső és külső világ képei pontosan illeszkednek egymáshoz.
Az ilyen észlelési világ nagyon meggyőző. Mivel minden magyarázza és igazolja egymást, többé-kevésbé zárt rendszer jön létre: elhiszed, hogy amit gondolsz-érzel-látsz, az igaz. Az ilyen észlelési világokat ezért hitrendszereknek nevezem.

Öntudatlan gondolkodás, érzés, látás és tudatos megmagyarázás

A példánkban szereplő férfira sokan megharagudnának, mivel azt feltételeznék, hogy nem akar találkozni velük. Később pedig már azt is állítanák, hogy voltaképpen már ismeretségük kezdete óta mogorván és gőgösen viselkedett.
Ilyen módon kétfajta gondolkodásról beszélhetünk: az ösztönös gondolkodásról és a racionalizálásról. Az ösztönös gondolkodás szorosan kapcsolódik az érzéshez; ez a gondolni-érezni „gondolni” szakasza. Nem tudod megkülönböztetni az érzéstől, mivel elválaszthatatlanul összefügg azzal. Abban a pillanatban, amikor dühös leszel, rögtön azt is gondolod: „Micsoda tuskó!” Ez a gondolkodás teljesen érzelmi alapú. Emiatt gyakorta egyáltalán nem logikus vagy józan, és főként nem objektív.
         A gondolkodás másik fajtája, a racionalizálás vagy okkeresés logikusan következik a gondolás-érzésből, és legfontosabb célja a gondolás-érzést megmagyarázni és igazolni. Egy sor érv, bizonyos helyzetekre és tapasztalatokra történő visszaemlékezések segítségével magyarázod meg és igazolod azt, amit gondolsz-érzel. Itt már létezik időbeliség: a racionalizálásra mindig a gondolás-érzést követően kerül sor. Vagyis immár tudatosan magyarázol meg magadnak egy öntudatlanul kialakított álláspontot, és meg vagy győződve arról, hogy a „valóságot” látod.

Csőlátás és ellenségképek

Az ilyen előzetesen kialakított álláspontot a gyakorlatban szinte már lehetetlen megváltoztatni. Egy hitrendszer épp azért rendkívül erős, mert három elemből, gondolkodásból, érzésből és látásból áll, amelyek mindig kölcsönösen magyarázzák, erősítik és igazolják egymást. A példában: ha egyszer a férfit már megvádoltad magadban azzal, hogy nagyképű, akkor nagyon sok mindennek kellene történnie ahhoz, hogy más színben kezdd el látni. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, nem csupán a rá vonatkozó gondolataidat, de a róla benned élő képet és érzelmi reakciót is meg kellene változtatnod. Ez nem kis feladat. Főként az érzelmi reakciók feladási tűnik az esetek többségében szinte lehetetlennek.
         Ha egyszer dühös lettél valakire, nagyon nehéz ezt a haragot feladni. Ez azt is jelenti, hogy ha az emberek egyszer már kialakítottak valamilyen képet magukban valakiről, ez a gyakorlatban, az esetek többségében már alig változtatható. Az ilyen megváltozhatatlan hitrendszert joggal nevezhetjük csőlátásnak. Sőt, ha haragról beszélünk, akkor akár ellenségképnek.


Amennyiben szeretnél olyan eszközökkel megismerkedni, melyek segítségével oldhatók a gondolási-érzési-látási mintáid, illetve ha tovább mélyítenéd az elméddel és érzelmi rendszereddel, illetve a magadról alkotott téves észlelésekkel kapcsolatos ön-megismerésedet, látlak szeretettel az ÚJ, INTEGRÁLT ÖNMUNKA ALAPCSOMAGON. Ennek során megismerkedünk Scott KilobyÉlő Önvizsgálatainak és a Természetes Nyugalomnak, Byron Katie Munka-módszerének és egy Belső Gyermek Gyógyítása folyamatnak az alapjaival. Bőséges és mély tematikával várlak, olvass róla bővebben itt: Aktuális Tréningek

Új, Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+2X75 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. május 6-8.

2016. január 19., kedd

Valódi Önismeretről, Önfelnevelésről, Hiányról, Érett Személyiségről



A nagy fordulat egy ember életében:
"nekem mi jut?" helyett: "mi fakad belőlem?"
S ez elég ahhoz, hogy a bentről-fakadó
fényes legyen és folyton tisztuló.
(Weöres Sándor)

A mai instant kultúránk elhiteti velünk, hogy mindent elérhetünk, mindent megkaphatunk, minden jár nekünk. Ez nem így van. Ezt azok hiszik el, akik nem felnőttek és nincs valós önismeretük. Akik a pszichológiai hiányaikból származó érzelmi fájdalmukat csodavárással és a „szebb, jobb, teljesebb jövő” keresésével próbálják orvosolni. Az „önfejlesztés” és „spiritualitás” útján járókra ez szinte kivétel nélkül igaz. Ki mikor veszi észre, hogy nyakig benne van. (Részletes cikk erről itt: A spirituális elkerülésről.)

Tapasztalatom szerint VALÓDI önismerettel és önfelneveléssel érdemes foglalkozni. És akkor sokkal "kevesebbel" is beérjük, megérkezünk az életünkbe, elégedettek leszünk, és azokba a dolgokba fektetjük az energiáinkat, melyekbe tényleg érdemes.


Mikor jutott eszedbe utoljára, hogy MEGÁLLJ egy kicsit? Volt már olyan, hogy teljes egészében megérkeztél az életedbe? Úgy, ahogy az éppen van, a kis tyúkszarosságával, problémáival, kihívásaival? Vettél már részt úgy valaha az életedben, hogy épp nem VALAHOVA MÁSHOVA akartál volna eljutni? Találkoztál-e valaha az elveszettségeddel, reménytelenségeddel, sebezhetőségeddel?

Teremtsél, vonzzál, tűzzél ki célokat, valósítsd meg az álmaidat, változtass, legyél sikeres, bármit elérhetsz, bárki lehetsz, minden lehetséges, csak rajtad múlik, tudd meg a titkok titkát, szabadulj meg a negatív gondolataidtól, szabadulj meg a negatív érzéseidtől, szabadulj meg az egódtól, írd át a korlátozó hitrendszeredet, engedd el a múltat, élj a jelenben, ébredj fel, világosodj meg, szeress feltétel nélkül, szeresd önmagad, stb. stb.

Hú, még a fejem is belezsongott, ahogy ezt a listát írtam.

KI akarja, KI vágyja, KI hiszi el mindezt? Kinek van arra szüksége, hogy ezeket az előírásokat kövesse, dogmaként magáévá tegye, célként tűzze ki maga elé?

Nagyon leegyszerűsítve: annak, aki benned HIÁNYOSNAK, NEM ELÉG JÓNAK, NEM MEGFELELŐNEK HISZI magát.

Az élet nagyszerűségének része, hogy ez különböző mértékben mindannyiunkkal így van. Úgy tűnik, Emberként ez a „hiány” az indíttatásunk. Kicsi gyerekkorunkban beazonosulunk valamelyik alap ún. hiány-énbe, illetve ezek kombinációjába. Rengeteget írtam erről a blogon, de úgy érzékelem, érdemes újra és újra elővenni a témát. Mert mindennek ez az eredője. Az, akinek MEGTANULTUK MAGUNKAT, ELHITTÜK MAGUNKAT. A legjellemzőbb hiány-identitások:

  • Gyenge/Kicsi/Kevés/Tehetetlen vagyok
  • Nem vagyok szerethető
  • Nem vagyok megfelelő/Elfogadhatatlan vagyok/Értéktelen vagyok
  • Nem vagyok elég (jó, szép, okos, tökéletes)
  • Nem érdemlem meg/Nem vagyok méltó/Értéktelen vagyok
  • Nem vagyok fontos/Nem figyelnek rám/Nem vesznek figyelembe
  • Tökéletlen vagyok/Hibás/Selejtes vagyok
  • Nem vagyok teljes/egész/Hiányos vagyok
  • Alkalmatlan/Képtelen/Életképtelen vagyok
  • Lúzer/Csődtömeg/Sikertelen vagyok
  • Egyedül vagyok/Kirekesztett vagyok
  • Elutasított/Eldobott/Elhagyott vagyok
  • Védtelen/Sebezhető vagyok/Kiszolgáltatott vagyok/Nem vagyok biztonságban
  • Áldozat vagyok/Elnyomott/Kényszerített/Erőszakolt vagyok
  • Senki vagyok/Láthatatlan vagyok/Észrevehetetlen/Jelentéktelen vagyok
  • Idegen/Más/Kívülálló vagyok
  • Rossz vagyok/Bűnös vagyok

Amíg ezek az alapvető hiányén-azonosulások a helyükön vannak, az életünk különböző területein dugják ki a fejecskéjüket. Amíg bármilyen módon is „hiányosnak/nem megfelelőnek/nem teljesnek” hiszem magam, addig mindent ez fog vezérelni az életemben. Folyamatosan ennek a hiánynak a betöltését fogom keresni, ráadásul még nem is tudok róla. Ennek a szűrőjén keresztül fogok mindent hallani és érteni. Azért végzem majd az önismereti munkámat, azért tanulok új technikákat, azért meditálok, jógázom, fejlesztem magam, hogy egyszer majd „elég jó/teljes/tökéletes” legyek.

Elképesztően furmányos és észrevétlen formákban tud ez megjelenni, s ezért lehet fontos egy tapasztalt, külső megfigyelő, aki segít felderíteni, miben lehetsz elakadva. Sok évnyi tapasztalatomból állíthatom, hogy MINDENKI el van akadva a saját hiányában valamilyen szinten. És nagyon fájó tud lenni, amikor valaki szembesül azzal, hogy mi is motiválta és tartotta fent az akár több évtizedes kemény „önmagán munkáját” és keresését.

Vagyis, érdemes olyan módon önmagad felé fordulni, ami ezt az alapvető hiányérzetet oldja fel benned. Attól, hogy ezt olvasod és akár még észre is veszed magadban, semmi nem fog változni, csupán egy újabb hiedelem, elképzelés lesz benned. Scott Kiloby Élő Önvizsgálatain kívül én még nem találkoztam olyan eszközzel, ami szisztematikusan és érdemben foglalkozik az én-érzetünk GYÖKERÉVEL. Az ÉÖ-t én nem is módszernek, hanem egy olyan egyszerű eszköztárnak tartom, ami az ELME és az ÉRZELMI RENDSZER legalapvetőbb jellegzetességeivel ismertet meg.

Mivel a hiány-ének ún. ÉRZELMI SEBBEL nőttek össze, folytonos elmenekülésre késztetnek minket, hiszen az érzelmi seb megélését, begyógyítását nem tanultuk meg. Minderről sokat írtam már korábban a blogon. (Olvasd el: A legfontosabb és legegyszerűbb kulcs az életedhez.  A cikk végén több érzelmekkel, érzésekkel kapcsolatos bejegyzés linkjét is megtalálod.)

Mostanra az egész ÖnMunka eszköztárat úgy állítottam össze, hogy megélni, megtapasztalni segítsen. Az egyéni konzultációk ezért nagyon fontosak az Alapcsomagban, mert azokban a folyamatokban végig tudlak kísérni, benne tartani az érzésekben, amikor kimenekülni akarnál. Így biztonságot kezdesz el találni a testedben. Gyönyörűséges, amikor ez végre megengedődik valakinek, és zsigerileg felismeri, hogy egész életében ETTŐL menekült. Az érzéstől, ami épp a testében zajlik. És igen, az érzés lehet fájdalmas, kellemetlen, és ezért szükséges a rendszeres gyakorlás. Gondolj bele, hány éve gyakorolod a nem-érzést, elfojtást, elkerülést, önzsibbasztást. Türelmes, kíváncsi gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy valami ÚJAT TANULHASS MEG. Mintha egy teljesen új nyelvet tanulnál, ennek időre van szüksége.

Amíg alapvetően hiányosnak érzékeled magad, addig teljesen ki vagy téve annak, hogy újabb és újabb „csodamódszerek” és „csodatanítók” áldozatává válj. Úgy fogod érteni a szavaikat, olyannak fogod látni a megnyilvánulásaikat, mintha ők valami olyat tudnának, olyasmi birtokában lennének, ami neked nincs. Tehát eleve a hiányodra apellálnak, még ha nem is feltétlenül tudnak róla. És aztán újabb és újabb szinteket és kurzusokat járhatsz be, melyeknek a végén majd már végre eljutsz „oda”. Hova? Ráadásul hiányból hajlamosak vagyunk dogmatikussá is válni bármilyen módszerben, megközelítésben, és kritika nélkül elfogadunk belőle mindent: az válik az új hitrendszerünkké. És már megint csak észre sem vesszük.

Aztán, ha mégsem kapjuk meg a „tanítótól” vagy a „módszertől” azt, amit ígért és amire befizettünk (vagyis a hiányérzetünk betöltését, bármilyen formában jelenjék is meg), akkor továbbállunk. Még mindig hiányból, sőt ekkor tán egy még mélyebb hiányból, mert lehet, hogy azt a következtetést vontuk le, hogy „ez mindenki másnak megy, csak nekem nem”. Ugyan úgy értjük a „sikertelenségünket”, mint amiért eredetileg nekiindultunk: hogy velem van valami baj.

Mindezt még az is erősíti, hogy pszichológiai értelemben sem nőttünk fel. Nem tudtunk érett, felnőtt személyiségekké cseperedni, ki milyen okokból és mértékben. Ebből kifolyólag aztán a kapcsolatainkban sem felnőttként működünk, hanem 2-3-5-10 stb. éves gyermekként. Izgalmas, amikor két hároméves összekerül egy párkapcsolatban. Vagy a munkahelyen. J

Összegyűjtöttem azokat a számomra alapvetően fontos és természetes készségeket, melyeket mindenképp érdemes elsajátítani és gyakorolni, mert lényegileg változtatják meg az élethez való hozzáállásunkat, az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunkat. Az ÖnMunka eszköztárában ezek nagy részével foglalkozunk:

  • AZ ÉRZELMEIM ÉS ÉRZÉSEIM TUDATOSÍTÁSA, KOMMUNIKÁLÁSA, ÁTÉRZÉSE

  • A SZÜKSÉGLETEIM ÉS VÁGYAIM FELISMERÉSE ÉS SZABAD KOMMUNIKÁLÁSA

  • VÉLEMÉNYEM, NÉZŐPONTOM TUDATOSÍTÁSA ÉS SZABAD KOMMUNIKÁLÁSA – A MÁSIK EMBER VÉLEMÉNYÉNEK, NÉZŐPONTJÁNAK MEGHALLGATÁSA, ELFOGADÁSA – A ’LEHET MÁS A VÉLEMÉNYÜNK’ GYAKORLÁSA

  • AZ ÉN-HATÁRAIM MEGHÚZÁSA

  • AZ EGÉSZSÉGES AKARAT FELISMERÉSE ÉS KINYILVÁNÍTÁSA

  • ÖNRENDELKEZÉS, AUTONÓMIA, KOMPETENCIATUDAT, DÖNTÉSHOZATAL FEJLESZTÉSE

  • A MAGAMRÓL ÉS MÁSOKRÓL SZÓLÓ GONDOLATAIM FELISMERÉSE ÉS MEGKÉRDŐJELEZÉSE az életünk egyik legfontosabb készsége, amit sehol nem tanítanak meg nekünk. Megkérdőjelezni annyit tesz, mint tudatosulni arra, hogy valakiről, valamiről vagy önmagunkról épp mit gondolunk, hiszünk, feltételezünk, aztán megállni egy pillanatra, és feltenni azt a nagyon egyszerű kérdést magunknak, hogy "Teljes bizonyossággal TUDHATOM-E, hogy amit épp hiszek, az tényleg úgy van?" Tapasztalatom szerint az ÖSSZES emberi konfliktus oka a megkérdőjelezés hiánya, annak a készségnek a nem gyakorlása, hogy felülvizsgáljuk, mi is történik egy helyzetben VALÓJÁBAN, és milyen elképzelések, értelmezések vetülnek rá arra, ami épp történik. A legártatlanabb, legszeretetteljesebb élethelyzetek tudnak így a pillanat tört része alatt tönkre menni, kapcsolatok megszakadni, emberek egymástól eltávolodni. Miközben az egész egy FÉLREÉRTÉS.

  • ANNAK A TUDATOSSÁGA, HOGY NEM VAGYOK AZONOS A GONDOLATAIMMAL ÉS AZ ÉRZÉSEIMMEL, HANEM KÉPES VAGYOK EZEKET MEGFIGYELNI ÉS ÁTENGEDNI, és nem ők határoznak meg engem.

  • MEGÉRKEZÉS ÉS MEGPIHENÉS A JELEN PILLANAT MEGTAPASZTALÁSÁBA – AZ ÉRZÉKEK HASZNÁLATÁNAK ÉS A LÉGZÉS ÁTÉLÉSÉNEK AJÁNDÉKA

  • TESTTUDATOSSÁG

  • KOMMUNIKÁCIÓ A TESTEMMEL, ANNAK JELZÉSEIVEL, TÜNETEIVEL

Amennyiben ezeknek az alapvető készségeknek a fejlesztésével, az elméd és érzelmi rendszered működésének megismerésével szeretnél foglalkozni, nem pedig továbbra is menekülni és csodát várni, látlak szeretettel az ÚJ,INTEGRÁLT ÖNMUNKA ALAPCSOMAGON, melynek során megismerkedünk Scott Kiloby Élő Önvizsgálatainak, Byron Katie Munka-módszerének és egy Belső Gyermek Gyógyítása folyamatnak az alapjaival.

A blog korábbi bejegyzéseit itt kezdtem el összegyűjteni, érdemes olvasgatni.