2016. szeptember 24., szombat

Mi az Önvizsgálat?

Mi az Önvizsgálat? – Ön-Gyógyítás a Szívnek és az Elmének



Az önvizsgálat egy tudatos, kíváncsi, belső vizsgálódás, mély ön-felfedezés. A külvilágról befelé fordítod a figyelmedet, elcsendesülsz, és ebben a csendben bizonyos kérdéseket engedsz magadba, majd hagyod, hogy ebből a belső csendességből bukkanjanak fel a saját válaszaid. Olyan válaszok, melyeket eddig sosem volt alkalmad meghallani az elméd zakatolása és mindenre kész válaszai miatt. Ahogy Byron Katie mondja, kapcsolatba lépsz a szíveddel, azzal a „nem-tudással”, melynek nincsenek kész válaszai, ítéletei, elvárásai, és amely mindig is ott volt Benned, csak épp elfelejtetted, hogy van. Így pedig saját valódiságodtól vágtad el magad teljesen ártatlanul. Mindannyiunkkal ez történt, és mindannyiunk számára nyitva áll az út, hogy újra hazataláljunk önmagunkhoz. Hogy meggyógyítsuk az elménket és a szívünket. Az önvizsgálat ezen az úton vezet végig minket, ötvözve:

1. a tudatos jelenlétet (mindfulness)
2. egy konkrét probléma, téma fókuszált vizsgálatát, egy ún. megkérdőjelezést vagy keresést megfelelő kérdések segítségével.

Röviden a mind­ful­ness meditációról: leg­in­kább a tuda­tos jelen­lét­ként szokták fordítani, buddhista tradíciókból ered. Ez egy jelenre fóku­száló álla­pot, amely nem érté­kel, nem minő­sít. Egy olyas­féle éber­ség, amely nem ismer pozi­tív és nega­tív minő­sé­get, de pél­dás gyó­gyító ereje van. Általa füg­get­len, elfo­gu­lat­lan meg­fi­gyelő­jévé vál­ha­tunk saját men­tá­lis akti­vi­tá­sunk­nak, így a gya­kor­lás alatt a men­tá­lis tevé­keny­ség olyan szintre csök­ken, hogy a tuda­tunk nyi­tottá, befo­ga­dóvá és transz­cen­den­tá­lissá válik, ennek köszön­hetően pedig lét­re­jön a gyó­gyító erejű belső nyu­ga­lom. Jon Kabat-Zinn a 70-es években került kapcsolatba a buddhizmussal és tanulta meg a meditációt. Célja utána az lett, hogy a buddhizmus tudását a szenvedésről és ennek kezeléséről minél szélesebb körben terjessze, filozófiai és vallási tartalmaktól mentes formában. Kabat-Zinn sze­rint ez a fajta éber­ség nem más, mint a figye­lem gya­kor­lása, oly módon, hogy az adott pil­la­natra figye­lünk: íté­let­men­te­sen. A „tuda­tos figye­lem” – mind­ful­ness – tulaj­don­kép­pen a tuda­tos élet művészete.

Az önvizsgálat nem gondolkodás: nem elemzünk, nem értelmezünk, nem jelentést adunk, nem következtetéseket vonunk le, nem programozunk. Pont ezekre az elme-működésekre leszünk tudatosak; felismerjük és tudatosan lelassítjuk az elme gondolat-folyamát. Szó szerint ránézünk arra, ami a pillanatban bukkan fel bennünk, mind gondolati, mind pedig érzelmi-testi szinten. Közben folyamatosan a testünk belső terében is tartjuk a figyelmünket - ez egy mély energetikai megélés és megpihenés -, illetve folyamatosan a mentális térnek is tudatában vagyunk. És ebben az állapotban tesszük fel az önvizsgálati kérdéseket, melyek így teljesen „máshova” érnek el, és rájuk teljesen másfajta válaszok bukkanhatnak el belőlünk.

Az önvizsgálat folyamata egy tudati, elmebeli és testi-érzelmi szintű tudatosulás és „visszacsinálódás”. Nem a hagyományos gondolati szinten próbálunk egy másfajta megértést elérni – ennek nem sok hatása lenne az idegrendszerbe és a testbe évtizedekkel ezelőtt mélyre bekondicionálódott, és azóta főként tudattalan automatizmusok szintjén működő minták-programok esetén.

Az önvizsgálat mély kapcsolatfelvétel önmagaddal. A rendszeres belső megpihenés már önmagában erőteljes ön-gyógyító erővel bír, mind gondolati, mind pedig érzelmi szinten. Ha semmi mást nem csinálsz, mint néhány percet naponta a belső teredben való megpihenéssel és nyugodt ön-megfigyeléssel töltesz, akkor is rengeteget teszel önmagadért.

Ha pedig ezt az energetikai–gondolati megpihenést még az ÖnMunka valamelyik önvizsgálatával is kiegészíted, akkor fokozatosan tudatosodhatsz a fájdalmat, szenvedést, stresszt okozó történeteidre, hiedelmeidre, identitásaidra. Ezeket a megfelelő kérdezési módszeren végigengedve pedig „visszacsinálhatod”, érvénytelenítheted őket.

„Amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem az önvizsgálatokat használni az emberekkel való munkámban, hirtelen mindennapossá váltak a valódi áttörések, melyek során az emberek átláttak azon, akinek addig hitték magukat, és megtapasztalták az elme börtönétől történő, szavakkal kifejezhetetlen megszabadulást.” (Scott Kiloby)

„Az Élő Önvizsgálatok egy folyamatos felfedezés, nem pedig egy merev módszer. Gyengéden elvonja a figyelmedet az elmédről és a gondolataidról, és finoman bevisz azokba az érzésekbe és érzetekbe, melyeket sosem akartál tudatosan megélni. Facilitátorral végezni az önvizsgálatot lenyűgözően hatékony. Megnyílunk az együtt nézésre, szeretetteljesen ránézünk arra, ami a pillanatban bukkan fel, anélkül, hogy előre meghatározott válaszokat kéne adnunk, vagy bármilyen megítélés alá esnénk. Minden pillanat egy újabb meglepetést és számtalan lehetőséget tartogat. A történeteid, a nézőpontjaid és koncepcióid, a boldogságod és a szomorúságod, a vicces és nem annyira vicces szokásaid; mindez a gazdagság felbukkan és felfedezésre kerül a pillanatban. Elképesztő látni a címkék, képek és érzetek szétesését, amint meglátod hol is tapadtak össze. Facilitátorral dolgozni értékes ajándék, mind a facilitátor, mind pedig a facilitált számára. Az egész olyan, mintha hazatérnél – önmagadhoz és a világhoz. Imádtam.” (A.)

Az önvizsgálatok az élet bármely területén, bármilyen élethelyzetben felmerülő problémák esetén alkalmazhatók. Erről itt olvashatsz nagyon részletesen: Mire használhatók, miben segítenek az önvizsgálatok?

Ha szeretnéd hatékonyan, profin, családias légkörben támogatva megtanulni az Önvizsgálatokat, várlak szeretettel a következő Alapcsomagon:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. október 7-9.) Részletekért kattints ide.

2016. szeptember 8., csütörtök

Szeretettel Sebezve



„Bizony tőlünk is függ, hogy amikor átadjuk ismeretlen örökségünket, a szüleinktől, őseinktől kapott viselkedési mintáink, értékeink, hiányaink, történeteink, titkaink, örömeink és vágyaink sokaságát gyermekeinknek, az Pandora szelencéje vagy kincsesládika lesz-e számukra.”
(L. Stipkovits Erika)

Miért követem el ugyanazokat a hibákat, amelyeket a szüleim is elkövettek?
Miért sikertelenek a kapcsolataim? 
Mit üzennek érthetetlen, indokolatlan testi tüneteim?

Szüleink viselkedése, mintája jelentős hatással van arra, hogy mi magunk milyen társak, szülők leszünk. Van-e esélyünk megváltoztatni a tudattalanul beépült, akár generációkon keresztül örökített szülői mintáinkat, vagy az eredmény minden tudatos erőfeszítésünk dacára ugyanaz lesz, csak „pepitában”? 

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve - Szülőkről felnőtt gyerekeknek című könyvét.

A szerző izgalmas példákon, terápiás eseteken keresztül ismerteti az egyes szülőtípusokat: a borostyán, a szülősítő, az idomár, a jó fej, a mártír, az üveghegy, a szuperszülő, az agresszor, a bátorító szülői viselkedést. Bemutatja a gyakran keveredő típusok hatásait a gyermekekre, a felnőttkori életünkre, kapcsolatainkra, és segít abban, hogy felismerjük szüleink nevelési stílusát – és szülőként, a jobbítás szándékával, sajátunkat is. Tesztjei és gyakorlatai – melyeket szüleinkkel, testvéreinkkel, párunkkal is végezhetünk – fejlesztik önismeretünket, így felnőttként életünk teljesebbé, szülői viselkedésünk, családi- és párkapcsolatunk is harmonikusabbá válhat.

A könyv Előszava:


"Amikor kamasz fiam focicsapatával az Egyesült Arab Emírségekbe repült, én napokig, de inkább hetekig szorongtam. Az eszemmel tudtam, jó dolog történik vele: hatalmas élmény, óriási fejlődési lehetőség ez számára. Mégis halálra aggódtam magam, lelki szemeim előtt katasztrófafilmekbe illő képek peregtek. Az indulás előtti napokban ezernyi óvó jótanáccsal traktáltam, és sűrűbben ölelgettem. Ő pedig – megérezve túlféltésemet – bölcsen helyretett: „Jaj, anya, ne aggódj, bízz már bennem egy kicsit!” Megdöbbentem: néhány évtizede ugyanezekkel a szavakkal vágtam vissza édesanyámnak, amikor a barátnőimmel tervezett balatoni nyaralás örömét csorbította túlaggódásával. Akkor megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, én nem fogom az őrületbe kergetni az aggódásommal. Elhatároztam, hogy én majd jobban csinálom, mint a szüleim – aztán mégis egészen hasonló módon neveltem a gyerekeimet. Jobb szülő akartam lenni, tudattalanul mégis a tőlük kapott mintákat másoltam: miközben nagyon szerettem a gyerekeimet, én is hol túlzottan féltettem őket, hol túl sokat követeltem tőlük.

A modern gondolkodású fiatalok szívesen beszélnek a szüleikről. […] A modern szellemiséghez hozzátartozik a szülők bírálása” – írta csaknem 80 éve Agatha Christie. Talán modern lennék, ha most magam is azzal kérkednék: nem szerettek a szüleim. Ez azonban így nem igaz, hiszen szerettek ők, csak nem mindig úgy, ahogy én szerettem volna. Ahogy én sem tudtam mindig azt adni a gyermekeimnek, amire vágytak. Sőt, sokszor még a saját elvárásaimnak sem tudtam megfelelni. Persze tudom, hogy nem létezik tökéletes ember, így tökéletes szülő sem. Mindenkinek vannak nehéz napjai, amikor szigorúbb, idegesebb, kiabál, akaratlanul ugyan, de bántja gyermekét. Egy egészséges gyermek ráadásul mindezt elfogadja. Mégis, engem is sokszor gyötört anyai bűntudat, hogy elég jó szülő vagyok-e. Önismeretem folyamatos mélyülésével nemcsak szorongásaim gyökerei tudatosultak bennem, de az is, hogy családom előző generációi is bűntudattal terhelten éltek, és – bár egyáltalán nem akarták – ezekből bőven örökítettek át nekem is. Az egyik nagyapámat fiatalon kegyetlenül kivégezték, a másikat kitelepítették. Apám legnagyobb bűne az volt, hogy szülei még nem készültek fel a jöttére, anyám pedig sosem tudott megfelelni a családi elvárásoknak.

A legtöbb szülő ugyanígy ismételgeti az előző generációktól kapott súlyosabb traumákat is, az állandó, fojtogató túlféltést, a rátelepedést, a túlzott elvárásokat vagy éppen a korlátlan szabadságot, az agresszív megnyilvánulásokat. Többnyire tudattalanul ejtjük ezeket a sebeket, és bármilyen érettek és olvasottak vagyunk is, a szülői viselkedést mégis leginkább akaratunkon kívül tanuljuk, azoktól, akik talán maguk sem a legkiválóbb tanítómesterek: a szüleinktől. Tudatosan mindig gyermekünk javát akarjuk, és ezzel szüleink sem voltak másként. Senki nem akar ártani a gyermekének, ám lelki sérülései és életkörülményei miatt mégis gyakran megsebzi. A tudattalan családi minták mellett a társadalmi elvárások, a nehéz életkörülmények, a szegénység, a munkanélküliség, az anyagi és egészségi problémák mind-mind nehezítik, hogy olyan szülővé válhassunk, amilyenek lenni szeretnénk. Ám minél nagyobb az önbecsülésünk, annál könnyebben látjuk be hibáinkat, tévedéseinket, és annál inkább képesek vagyunk változni, változtatni. Mert lelki sebeink nemcsak fájdalmasak, de egyben a fejlődés lehetőségét is hordozzák: segítenek, hogy sértettségünket félretéve kilépjünk komfortzónánkból, mélyen önmagunkba tekintsünk, és bátran szembenézzünk mindazzal, amit ott látunk. Éppen ott fejleszthetjük leginkább a képességeinket, ahol megsérültünk. Noha nem kaptunk elég ölelést, mégis megtanulhatunk ölelni, bár nem beszélgettek velünk, mégis megtanulhatunk mélyen megnyílni, és ha nem figyeltek ránk, mi akkor is érdeklődéssel fordulhatunk szeretteink felé.

Többen gondolhatják: minek a gyerekkorunkkal foglalkozni, folyton a múlton rágódni? Épp elég bajunk van a jelenben! Ezt senki nem vitatja, ám tudnunk kell, hogy a jelen konfliktusait mindig a gyermekkor szűrőjén keresztül éljük át: az itt és most felmerülő legnagyobb gondjaink a gyermekkorban sérült önértékelésünkből fakadnak. Problémáink csak tünetek, és leginkább az okokat szükséges orvosolni. Mindenki magában hordozza családja történetét, annak örömeivel és fájdalmaival együtt. Akit gyermekként túlzottan féltettek, bántottak vagy túl nagy felelősséggel ruháztak fel, akivel szemben teljesíthetetlen követelményeket támasztottak, annak önbizalma sérült, életét, kapcsolatait pedig hibás reakciók uralják.

Egy kisgyerek nem akarja látni a gyötrő valóságot, hogy „apa, anya nem szeret, nem számíthatok rájuk” – ezért inkább önmagát hibáztatja. Aztán egy életen át cipeli a „kevés vagyok”, „nem vagyok elég jó”, „nem vagyok szerethető” fájó érzéseit, felnőttként is mindig önmagát ostorozza. A kisebbrendűségi érzés ezzel éppen ellentétes módon is megnyilvánulhat: ha a korai gyermekkorban az alkoholfüggő vagy gyermekágyi depressziós szülőjéhez mászó gyermek csak agresszióval tudta érvényesíteni akaratát, ha rángatnia, ütnie kellett anyját, hogy az megetesse, ellássa őt, előfordul, hogy felnőtt életében hasonló eszközökkel akar figyelmet, szeretetet, törődést kivívni. Megküzdési módszere kiskorában akár életmentő is lehetett, felnőttként azonban már nem szerencsés megoldás kiabálni, megütni gyerekünket, társunkat, vagy sértődötten visszahúzódni, napokig duzzogni, ha éppen nem figyelnek ránk. Felnőttkori élményeink egy korán kialakított szűrőn mennek át, ami pedig, az állandó ismétléssel, vészhelyzetben hasonló viselkedést generál. Ha meg akarunk változni, először is ezt a korai megküzdést, a szüleink iránti elfojtott érzelmeinket kell megváltoztatnunk.

Gyermekkori tapasztalataink, konfliktusaink nyomán tehát kialakítjuk önmagunk és szüleink belső képét. A szülő képe irreális vágyakkal, indulatokkal terhelt, erősen torzított sűrítmény, amelynek kevés köze van a valósághoz. Ha ezt az érzelmi sűrítményt megérinti valami, könnyen félreértjük a helyzetet, indulatossá válunk és rosszul reagálunk. Ha gyermekként sokat dorgáltak, ha soha nem tudtunk megfelelni szüleink maximalista elvárásainak, akkor előfordul, hogy szörnyű kritikaként kezeljük kollégáink egyszerű, segítő szándékú megjegyzéseit is. Ha csalódással, dühvel reagálunk, amikor társunk focimeccset néz, mi pedig beszélgetni szeretnénk, kiderülhet: gyermekként nem éreztük, hogy szülőnknek fontosak vagyunk, és mindmáig az a hibás kép él bennünk, hogy sose figyelt ránk, mert elfoglaltságát – szeretete hiányától szenvedve – torzítva rögzítettük magunkban. Ha problémás a kapcsolatunk a hatalommal, a tekintéllyel, ha úgy érezzük, főnökünk el akar nyomni, akkor gyakran az apahiány, a férfias bátorítás hiánya vagy éppen az agresszív, elutasító apától való félelem zokog gyermeki lelkünkben. Ha felnőttként sem tudjuk a saját életünket élni, ehelyett szüleink konfliktusait akarjuk megoldani, akkor a túl erős kötődés irányít bennünket. Általában igaz, hogy ha egy helyzet az indokoltnál nagyobb indulatot vált ki belőlünk, akkor tudattalanul a szüleinkről alkotott, torz belső képre reagálunk. Ilyenkor nem érezzük, hogy a másik embernek (anno a szüleinknek, a jelenben társunknak, főnökünknek) igenis fontosak vagyunk, legfeljebb ezt nem tudják jól kifejezni, esetleg képtelenek kimutatni.

Munkám során sok-sok gyermekkori sérüléssel foglalkozom, amelyek nemcsak mindennapi működésünkre, de a szüleinkhez fűződő viszonyunkra, sőt szülői viselkedésünkre is hatással vannak. Ahhoz, hogy felnőjünk, és leváljunk a szüleinkről, át kell értékelnünk az ideális anyáról és apáról dédelgetett képünket is, mert – hozzánk hasonlóan – szüleink is hús-vér emberek, így ritkán felelnek meg ezeknek az irreális elvárásoknak. Kevés olyan emberrel találkozom, aki reálisan látja szüleit. „Az apám olyan nagyszerű ember, klónozni kellene!” – hallom gyakran, ahogy az ellenkezőjét is: „Látni sem akarom, az az állat tönkretette az életemet!” Ezek a kijelentések a realitás hiányát mutatják, azt, hogy szüleinket vagy túlidealizáljuk, vagy éppen leértékeljük. Fejlődésünk szempontjából mindkettő káros. Aki idealizál, az szülei pozitív tulajdonságait irreálisan felnagyítja, személyüket tökéletesnek látja, s eszerint kezeli őket, sokszor egy életen át. A szülő szívesen fürdőzik gyermeke csodálatában, mert az növeli önbizalmát, egy idő után viszont nagy teher mindig bölcsnek, jóságosnak, hatékonynak lenni. Az idealizált szülő kénytelen elfojtani gyengeségeit, mert nem elfogadható, ha fáradt, rosszkedvű vagy nem tudja megoldani a problémáit. Az idealizáló gyermek pedig önértékelési bizonytalanságát kompenzálja, tudattalanul elfojtja szülei iránti negatív érzéseit, dühét, haragját. Mivel nehéz lenne kimondania ezeket a negatív érzéseket, inkább átfordítja őket, és kizárólag pozitívan – rajongással, csodálattal – viszonyul a szülőkhöz. A nagyszerű szülők mellett önmagát is biztonságban érezheti, így szorongásai csökkennek.

Ha az effajta idealizálás tartós marad, akkor a felnőtt gyermek nem tud leválni, feladja törekvéseit, önálló döntéseit, a felelősségvállalást önmagáért. Ha anyánkat vagy apánkat túlzottan idealizáljuk, akkor önállósodásunk idején bűntudat gyötör – holott szüleink biztosan nem ezt szeretnék. Bűntudatunk van, ha akaratuk ellenére elköltözünk, ha valami nekik nem tetsző dolgot akarunk tenni. Gyakran másokat is idealizálni kezdünk (társunkat, főnökünket), és nehezen érvényesítjük érdekeinket, tovább gyengítjük önértékelésünket, önbecsülésünket. Az idealizálás gyakori ellentéte a szülők leértékelése: amikor negatív tulajdonságaikat erősítjük fel. Ezzel az elutasítás következtében fellépő fájdalmunkat, frusztrációnkat, kínzó veszteségérzésünket akarjuk tudattalanul csökkenteni. „Nem érdekel az apám, szar alak, sosem szeretett engem!” – mondják sokan, miközben hangjukból árad az apai szeretet iránti sóvárgás. Ha túl negatívan látjuk a szüleinket, felnőttként is sokkal jobban félünk szavaiktól, reakcióiktól, mint amennyire kellene. Nem tudunk őszintén beszélgetni velük, kérni tőlük. A félelem érzéseit azután tudattalanul társunkra, kapcsolatainkra (főnökünkre, hivatalok képviselőire) is kivetítjük. Tőlük is félni kezdünk, társaságukban nem merünk spontán módon viselkedni. Ha lenézzük szüleinket, vagy túlzó elvárásaink miatt indulatot érzünk irántuk, akkor valójában a felsőbbrendűségünket tápláljuk. A fensőbbségérzettel tudattalanul magunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, aminek persze sosem tudunk megfelelni, így végül önmagunkat is leértékeljük. A fensőbbség gőgjében a velünk egyenrangú felnőtt szülőnket nem tudjuk vádaskodás, harag vagy félelem nélkül elfogadni, szeretni. Nem valóságos emberként látjuk őt, a maga sokféle erényével, gondjával-bajával, egyedül azt a hibáját vagyunk képesek észrevenni, amivel a sérelmeinket okozta.

A fejlődés lehetősége a kezünkben van, hiszen felnőttként már leginkább mi tehetjük önmagunkért a legtöbbet azzal, ha végre a pozitív és a negatív tulajdonságaikkal együtt, reálisan próbálunk tekinteni a szüleinkre. Ha megszabadulunk a gyerekként róluk alkotott, torz elképzeléseinktől, érzéseinktől, amelyek akaratunktól függetlenül befolyásolják mindennapi viselkedésünket. Tiszteljük, hogy a legfontosabbat, az életet adták, és akárhogyan is, de megbirkóztak életük nehézségeivel. Ismerjük el a szeretetet és a gondoskodást, amit kaptunk tőlük, mert minden szülőben megvan a szándék, hogy jól nevelje gyerekeit. Lássuk meg, hogy szüleink maguk is bizonytalanok, szoronganak és tévednek: nem mindenható, tökéletes lények. Csak úgy és azt tudták adni, ahogyan és amit maguk is kaptak.

Háy János novellájában a fia ritkuló látogatásain gondolkodó idős asszony így fogalmazza meg ezt: „…nem azért, mert nem szerettük. Mert szerettük, én nagyon szerettem, úgy szerettem, ahogy szeretni tudtam. Mert senki sem tud másképpen szeretni, csak úgy, ahogy tud.” Forduljunk kíváncsisággal afelé, hogyan éltek, milyen volt a gyermekkoruk, milyen lelki sérüléseket szereztek, hogyan gyógyították be (vagy hordozták egy életen át), hogyan kezelték a nehézségeket. Ha sérülékeny, esendő emberként látjuk a szüleinket, akkor szeretni is tudjuk őket, hiszen negatív érzéseink éppen saját hiányainkból, túlzó elvárásainkból fakadnak. Szerencsés a jelenben rendezni szüleinkhez fűződő érzelmi viszonyunkat, mert „…csak élőnek adható, visszafizethető, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek.”

(L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve)


Mély önismereti és tudatossági munkával várlak:
Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. október 7-9.) Részletekért kattints ide.

2016. augusztus 29., hétfő

A Pillanat Sosem Hiányos



A PILLANAT SOSEM HIÁNYOS - PONT OLYAN, AMILYEN. Amíg belül hiány-érzetünk van, addig bárki meg tud fogni minket olyan ígéretekkel, hogy majd az ő termékével, módszerével, segítségével változni fogunk. Az egész társadalmunk és szinte az összes hirdetés, reklám, módszer arra apellál, hogy a bennünk lévő hiány-érzetet, ami ÉRZELMI FÁJDALOMMAL jár együtt, kiaknázza. De soha ne gyógyítsa. Emiatt folyamatosan menekülünk és keresünk, elégedetlenkedünk és sóvárgunk. Vagy épp belesüppedünk a tehetetlenségbe, ami csupán az érem másik oldala. Miközben SOHA SEMMILYEN MÓDON NEM VAGYUNK HIÁNYOSAK.

A pillanat sosem hiányos. Csak gondolatok és képek jönnek oda, hogy azt hiányosnak mutassák, és ezekhez tapadva jönnek a (fájdalmas) érzések. Amikkel soha nem tanulhattunk meg bensőségesen együtt lenni, így nem tudjuk megélni a pillanatunkat sem, nem tudunk kapcsolódni önmagunkhoz. Jön az összehasonlítás, bekapcsol a hiány-én, majd megszületnek az elképzeléseink, hogy milyennek is KÉNE lennünk, és milyennek is kéne lennie a pillanatnak ahelyett, amilyen. És próbálunk oda eljutni, próbálunk képeket és szavakat – általuk pedig érzéseket megvalósítani, állandósítani. A képek, szavak és érzések állandótlanok, soha nem fognak végső stabilitást, biztonságot, megelégedettséget nyújtani. Soha semmi nem fog, ami az elménk terméke, csak az emberi 3D így van kitalálva. Ez így van jól, az elmével semmi baj, csak érdemes tisztában lenni a működésével. Amíg ezzel nem foglalkozunk nagyon mélyen, addig mindig hiányosnak tűnik majd az adott pillanat, és ezzel az életünk, és mi magunk is. Miközben még egyszer: soha semmilyen pillanat nem hiányos, így az életünk sem tud az lenni.

Csak az elménk még úgy is működik, hogy azt hiszi, hogy ha a jelent nem találja hiányosnak, akkor majd csak üldögélünk és eldőlünk, és semmit nem fogunk csinálni. Nagyon ellenkező tapasztalásom van. Az, hogy mindig vezetve vagyok, mindig ott a következő lépés. A maga teljes természetességében, gyengéden, finoman.  Csak oda kell lépnem, mintha a lábamat is emelnék, tényleg. Nincs benne erőfeszítés, mert nem hiányból jön az „elérés, megkapás, megvalósítás” vágya. Nincs is ilyen vágy, csak a történés van.

Ettől függetlenül vannak dolgok, amikbe érdemes beleállni, eldönteni, hogy pl. most ezt vagy azt teszem, csinálom – vagy épp nem csinálom már. És akkor azt gyakorlom. Megtapasztalom az ezzel járó érzéseket, gondolatokat. Meglátom, mit adtak nekem az eddig végzett szokásaim, szereim, tevékenységeim. Felismerem, milyen hiányomat pótolták. Ez a vágyaink késleltetésének megtanulása, illetve az önkontroll, ami ideális esetben 4 éves kor körül már működőképes. Csak persze ezt sem tudtuk megtanulni. Ami miatt az agyunk sem így fejlődött ki. De gyakorlással az agy is változik. Ehhez javaslom a mély elmerülést az önvizsgálatokban, keresve pl. magát a „hiányt”. Nagyon erős meló. És nem 2 hét alatt működik. Meg persze kinek mikor megy át, hogy tényleg így van. Amíg nem, addig lehet költeni a pénzeket illúziókra és ígéretekre. Szeretünk ígéreteket és illúziókat vásárolni, ez van. Amíg már nincs így.

Richard Rohr szavai az enyémeknél letisztultabban mondják el mindezt:

„A kontempláció titka, hogy meg kell tanulni a jelen pillanatban élni. A jelen pillanat nem annyira üres, mint amilyennek tűnhet, mint amennyire emiatt tartunk tőle. Próbáljuk meg úgy felfogni, hogy minden itt van előttünk, éppen most. Ha helyesen éljük az életet, az semmi mást nem jelent, mint hogy most jó úgy ahogy van, mert ebben a pillanatban Isten nem hibáztat bennünket semmiért. Ha képesek vagyunk megtapasztalni, megízlelni és élvezni a pillanatot, akkor nem kell ragaszkodnunk hozzá, elengedhetjük. A következő pillanatnak is meglesz a maga íze és öröme.
Mivel nem élvezzük ki a pillanatainkat, illetve a pillanataink nem teljesek, nem valódiak, ezért rabjaikká válunk, és szenvedélybetegként ragaszkodunk hozzájuk. Mivel a pillanatot sosem érzékeljük teljesnek, mi sem érezzük teljesnek magunkat. Mesterséges teljességet kreálunk, és ahhoz kezdünk ragaszkodni. Nem kell semmibe kapaszkodnunk, amikor a pillanat teljességét megízleljük. Isten vagy itt van ebben a jelen pillanatban, vagy egyáltalán nem is létezik. Ahogy öregszünk, egyre hajlamosabbak vagyunk mindent előírni. Mindent és mindenkit ellenőrzés alatt kell tartanunk, percről percre, hogy elégedettek legyünk. Ha a pillanatot sosem találjuk teljesnek és kielégítőnek, akkor rendre élményhajhászok, sőt szenvedélybetegek vagy egyenesen rögeszmések leszünk. Ha állandóan hajszolni kell magunkat vagy másokat, akkor nem találtuk még meg a boldogság titkát. A titkot, hogy minden rendben lehet úgy, ahogy van. Hogy a jelen pillanat éppen olyan tökéletes, amilyennek lennie kell. A szentek a „jelen pillanat szentségének” nevezték ezt. Senki sem tud teljesen a jelenben lenni. Emiatt nem kell szégyenkeznünk. Ez egy ideál, ritkán adódó megvilágosodott pillanat. De azt tudjuk, hogy amikor manipulálunk, átalakítunk, irányítunk és javítgatunk, akkor még nem jutottunk el a jelenhez. A számítgató elme a kontemplatív elme ellentéte. Az első a rendszer szerinti, a másik a Szentlélek általi gondolkodás.

Hogy ez utóbbi gondolkodásmódhoz közelítsem magam és másokat, az alábbi imát szoktam ajánlani:
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél.”
(Richard Rohr: Minden egybetartozik)

(fotó: Doros Attila)

Belső, illuzórikus hiány-érzeted megismeréséhez és elcsendesítéséhez a mély önvizsgálat megtanulását és gyakorlását ajánlom. Várlak szeretettel.


Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. október 7-9.) Részletekért kattints ide.

2016. augusztus 17., szerda

Az Önfelnevelésről – A Mérgező Szégyen Gyógyítása 2.




„Tíz évvel ezelőtt olyan felfedezést tettem, ami alapvetően megváltoztatott mindent az életemben. Nevén neveztem életem legnagyobb démonát, a szégyent. Tudatára ébredtem annak, hogy a szégyen milyen elsöprő, romboló hatással van az életemre. Rájöttem, hogy egész életemben rabságban tartott. Olyan volt, mint egy függőség, ami időnként kitört belőlem. Durvább és kifinomultabb módszerekkel igyekeztem elfedni, ugyanakkor továbbadtam a családtagjaimnak, a klienseimnek és a tanítványaimnak. A szégyen volt az a tudattalanban rejtező démon, amiről sosem tudtam korábban.” (John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyítása)

A legtöbb felnőtt korú ember ma nem (teljesen) felnőtt. Mindannyiunkban működnek kisebb-nagyobb intenzitású gyermeki beragadások (sebzett belső gyermek), azokban erőteljesebben, akikben mélyen internalizálódott a mérgező szégyen. Hétköznapi életünk során, kapcsolatainkban, konfliktushelyzeteinkben pedig leginkább ezek a megszégyenült gyermeki részeink és működéseink lépnek működésbe. Valamikor ők nagy szolgálatot tettek nekünk, védelmet nyújtottak, szükségünk volt rájuk a pszichológiai értelemben vett túléléshez, de felnőttként már érdemes meggyógyítani őket, mert csak így válnak számunkra hozzáférhetővé a valódi érett választások. John Bradshaw könyveit azért is szeretem, mert a saját útját, a saját mérgező szégyenéből való kigyógyulását és önfelnevelését - „emberré válását” - is részletesen leírja. Ma egy újabb részletet olvashattok A mérgező szégyen gyógyítása című könyvéből (Első rész itt.). Utána pedig összegyűjtöttem, mik is a felnőtt, érett személyiség jellemzői. (Ahhoz, hogy felnőjünk, az agyunknak is szó szerint meg kell érnie, erről majd írok még egy későbbi bejegyzésben.)

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11. Részletekért kattints ide.

„Tíz évvel ezelőtt olyan felfedezést tettem, ami alapvetően megváltoztatott mindent az életemben. Nevén neveztem életem legnagyobb démonát, a szégyent. Tudatára ébredtem annak, hogy a szégyen milyen elsöprő, romboló hatással van az életemre. Rájöttem, hogy egész életemben rabságban tartott. Olyan volt, mint egy függőség, ami időnként kitört belőlem. Durvább és kifinomultabb módszerekkel igyekeztem elfedni, ugyanakkor továbbadtam a családtagjaimnak, a klienseimnek és a tanítványaimnak. A szégyen volt az a tudattalanban rejtező démon, amiről sosem tudtam korábban.

Az által, hogy felismertem a működését, megláttam, hogy a szégyen egyike az emberi élet legrombolóbb erőinek. A szégyen megnevezésével uralmat szereztem felette. A szégyen önmagában nem rossz. Normális emberi érzelem. Sőt, a valóban emberi léthez szükségünk is van rá. A szégyen emberi korlátaink között tart minket, engedélyt ad, hogy emberek legyünk. Figyelmeztet, hogy nem vagyunk istenek. Az egészséges szégyen az alázat alapja, a spiritualitás forrása.

Az egészséges szégyen figyelmeztet a határainkra. Emlékeztet rá, hogy embernek lenni annyi, mint korlátok között élni. Valójában, az emberi lét lényegét tekintve korlátozott. Egyetlen embernek sincs, és nem is lehet korlátlan hatalma. Azok a guruk, akik végtelen hatalmat ígérnek, hamis reményt keltenek bennünk. Programjaik, képzéseik nem minket tesznek gazdagabbá, hanem kizárólag őket. Hamis énünket szólítják meg, és a bennünk élő mérgező szégyenből táplálkoznak. Mi, emberek végesek vagyunk, „tökéletesen tökéletlenek”. A korlátoltság emberi természetünk alapvető vonása. Komoly következményekkel járhat, ha nem vagyunk hajlandóak elfogadni ezt a tényt.

Felfedeztem, hogy a szégyen, egy egészséges emberi érzelem, könnyen átalakulhat létállapottá. A szégyen, mint állapot eluralhatja a teljes identitásunkat, ami azt jelenti, hogy alapvetően rossznak és selejtesnek tartjuk magunkat. Amint a szégyen identitássá alakult, mérgezővé válik és megfoszt emberi mivoltunktól. A mérgező szégyen elviselhetetlen, ezért szükségszerűen előhívja az azt elfedő hamis ént. Mivel úgy érezzük, hogy valódi énünk hibás és selejtes, szükségünk van egy hamis énre, ami nem ilyen. Ha a hamis én átveszi az uralmat, pszichológiai értelemben. megszűnünk autentikus emberként létezni.

A hamis én kialakításának folyamatát Alice Miller „lelki gyilkosságnak” nevezi. A hamis én elhiteti velünk, hogy többek vagy kevesebbek vagyunk, mint emberek. A mérgező szégyen a tanult családon belüli erőszak elsődleges formája, ami tönkreteszi az életünket. A legtöbb érzelmi zavar gyökerénél a mérgező szégyent találjuk. Mint Gershen Kaufman írja: „A szégyen számos összetett és kellemetlen lelkiállapot forrása, melyek között megemlíthetjük a depressziót, az elidegenedést, az önbizalomhiányt, a magányt, a paranoid és skizoid személyiségzavart, a kényszerességet, a hasítást, a perfekcionizmust, a kisebbrendűségi érzést, az alkalmatlanság és kudarc érzését, valamint a borderline és narcisztikus zavarokat.”

A mérgező szégyen a váratlan lelepleződés gyötrelmes belső élménye. Mintha mély sebet ejtettek volna a bensőnkön. Elválaszt minket önmagunktól és másoktól is. Az egyénnek, aki a szégyent teljesen belsővé tette, meggyőződése, hogy ő maga eredendően hibás, silány és selejtes. Ez az érzés annyira fájdalmas, hogy elfedésére különböző sorskönyveket (stratégiákat) találunk ki. Ezekre a sorskönyvekre vezethető vissza az erőszak, a bűnözés, a háborúk, valamint a függőség minden formája.

Amikor a szégyen mérgező lesz, megtagadjuk önmagunkat, így viszont különböző álcákra van szükségünk. A mérgező szégyen sokféle öltözetben és álruhában megjelenhet. Kedveli a sötétet és a titkokat. Épp e sötét, titkolózó vonása miatt sikerül elkerülnie figyelmünk reflektorfényét. Mivel a mérgező szégyen a sötétben bujkál és álcázza magát, tudatos erőfeszítésre van szükség, hogy leleplezzük különböző megnyilvánulásait és elterelő hadműveleteit.”

(John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyítása)

Fontos tudatosítanod magadban újra meg újra, hogy nem szégyen mindezt önmagadban is felismerni. Sőt! Ez nyitja meg a lehetőséget számodra, hogy végre összekapcsolódj saját magaddal és meggyógyítsd a benned élő sebzett kisgyerek fájdalmát.

Képes vagy-e kíváncsian, felfedezőn rácsodálkozni önmagadra? Tudsz-e őszintén megérkezni oda, ahol épp vagy? Képes vagy-e őszintén szembenézni a félelmeiddel, fájdalmaiddal? Képes vagy-e türelmet és elfogadást nyújtani magadnak, nem pedig ítélkezni önmagad felett?

Saját tapasztalatom fényében a következő jellemzők fejlődnek ki bennünk, ha elvégezzük a belső munkánkat, és ezáltal sebzett gyermekből érett felnőtté válunk. Ez egyfajta közös emberi „moralitás”, ami természetes, nem pedig egy csinálás. Ne  előírásként, hanem iránytűként tekints rá. Ne egy újabb elérendő ideálként értsd. Próbáld ne azt kiolvasni belőle, hogy te hiányos, rossz, béna vagy, és hogy mennyi dolgod van még, vagy hogy ezt neked úgysem fogod sosem elérni. Nem kell semmit sem elérni. Teljesen máshogy érdemes közelíteni: SZERETNÉM-E FELFEDEZNI ÖNMAGAM? KÍVÁNCSI VAGYOK-E ÖNMAGAMRA:


A felnőtt, érett személyiség jellemzői:

  • ·         Érzelmi intelligencia: képes az érzelmek és érzések felismerésére, kommunikálására és átérzésére. Képes mások érzelmeit megengedni, jóváhagyni, érvényesíteni.
  • ·         Szükségleti intelligencia: képes a szükségletei felismerésére, kommunikálására és adaptív kielégítésére, nem függőségek formájában.  Képes mások szükségleteit tiszteletben tartani és elfogadni, de nem feltétlenül „szolgálja ki” őket.
  • ·         Kötődés, intimitás, egyedüllét: képes a kötődésre, elköteleződésre, a mély és őszinte kapcsolódásra. De képes az egyedüllétre is, jól van önmaga társaságában.
  • ·         Empátiás készség.
  • ·         Sebezhetőség: képes önmagát őszintén megosztani és feltárni a megfelelő környezetben és személynek; mer „megsérülni” és fájni.
  • ·         Saját vélemény, nézőpont: képes véleményt, ezt kommunikálni, de rugalmas. Képes mások véleményének, nézőpontjának meghallgatására, elfogadására, gyakorolja a ’lehet más a véleményünk’ megközelítést.
  • ·         Tiszta, nyílt kommunikáció.
  • ·         Önreflexió képessége.
  • ·         Erős, fejlett, de átjárható én-határok.
  • ·         Önrendelkezés, autonómia, felelősségvállalás, kompetenciatudat.
  • ·         Döntésképesség. Cselekvőképesség.
  • ·         Önuralom. Indulat-kontroll. Vágyak késleltetésének képessége.
  • ·         Önismeret folyamatos mélyítése.
  • ·         Önelfogadás, önbecsülés, egészséges önértékelés.
  • ·         Humorérzék.
  • ·         Kreativitás. Együttműködés képessége. Elhivatottság, elkötelezettség a számára fontos dolgokban és területeken.
  • ·         Reziliencia: annak a készsége, hogy testi-lelki szenvedés, megrázkódtatás után képes visszanyerni a stabilitást.
  • ·         Annak a felismerése, mi az ő dolga, de mi nem az.
  • ·         Nem hiányból működik, mert már „megvan önmagának”.


„Haladó” készségek:
  • ·    A magamról és a másokról szóló gondolataim felismerése és megkérdőjelezése az életünk egyik legfontosabb készsége, amit sehol nem tanítanak meg nekünk. Megkérdőjelezni annyit tesz, mint tudatosulni arra, hogy valakiről, valamiről vagy önmagunkról épp mit gondolunk, hiszünk, feltételezünk, aztán megállni egy pillanatra, és feltenni azt a nagyon egyszerű kérdést magunknak, hogy "Teljes bizonyossággal TUDHATOM-E, hogy amit épp hiszek, az tényleg úgy van?" Tapasztalatom szerint az ÖSSZES emberi konfliktus oka a megkérdőjelezés hiánya, annak a készségnek a nem gyakorlása, hogy felülvizsgáljuk, mi is történik egy helyzetben VALÓJÁBAN, és milyen elképzelések, értelmezések vetülnek rá arra, ami épp történik. A legártatlanabb, legszeretetteljesebb élethelyzetek tudnak így a pillanat tört része alatt tönkre menni, kapcsolatok megszakadni, emberek egymástól eltávolodni. Miközben az egész egy FÉLREÉRTÉS.
  • ·        Annak a tudatossága, hogy nem vagyok azonos a gondolataimmal és az érzéseimmel, hanem képes vagyok ezeket megfigyelni és átengedni, és nem ők határoznak meg engem.
  • ·         - Megérkezés és megpihenés a jelen pillanat megtapasztalásába. Az érzékszervi érzetek és a légzés ajándékának átélése.
  • ·         Testtudatosság, kommunikáció a testemmel, annak jelzéseivel, tüneteivel.


Szeretem Virginia Satir megfogalmazását is a témában:

"Az évek során kialakult bennem egy kép arról, hogy milyen is az az ember, aki emberi módon él. Olyan, aki érti, értékeli és fejleszti testét, mert szépnek és hasznosnak találja. Olyan, aki igaz és becsületes magával és másokkal; meleg, szerető viszonyban van magával és másokkal. Hajlandó kockázatot vállalni, kreatív, kompetens, és változtat, ha a helyzet úgy kívánja. Képes alkalmazkodni az újhoz úgy, hogy megtartja a régiből a hasznosat, és eldobja, ami már nem az. Mindezek együtt olyan embert körvonalaznak, aki testileg egészséges, szellemileg éber, érző, szerető, játékos, hiteles, kreatív, produktív, felelős emberi lény. Olyan, aki szilárdan áll a saját lábán, aki mélyen tud szeretni, tisztességesen és hatékonyan tud küzdeni. Olyan, aki egyaránt jó viszonyban van gyengédségével és keménységével is, és tudja a kettő közötti különbséget." (Virginia Satir)

Várlak szeretettel, ha belefáradtál a keresésbe, a menekülésbe. A gyógyulás odabent vár, az érzelmeiddel és érzéseiddel való mély találkozásban. Amíg ez nem történik meg, addig mindig keresni és menekülni fogsz. Ha elérkezett az időd erre a mély találkozásra, csatlakozz hozzánk:

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11. Részletekért kattints ide.



2016. augusztus 9., kedd

A Mérgező Szégyen Gyógyítása 1.



„Rémülten fedezte fel, hogy csak akkor érezte mások szeretetét, amikor nem önmaga volt.” (Joel Covitz)

Nagy örömmel teszek eleget a Casparus kiadó kérésének, hogy népszerűsítsem csodás kiadványukat: John Bradshaw, A mérgező szégyen gyógyítása című könyvét. (Több bejegyzést is tervezek a témában.)

Korábban a szerző több könyve is megjelent magyarul, ezeket mind ajánlottam már itt az ÖnMunka blogon; mindegyik kivételesen erős önismereti anyag. (Érdemes elolvasni ezt a korábbi bejegyzést: A „Valami baj van velem” mérgező szégyenéről és gyógyításáról). Mostanra az ÖnMunka módszertanának egyik legfontosabb alapköve a Sebzett Belső Gyermekünk és a mérgező szégyenünk gyengéd gyógyítása, amiről rengeteget tanulhattam John Bradshaw munkásságából is. Az Önvizsgálati eszköztárunkban a legalapvetőbb megközelítés az, hogy megtanulunk finoman találkozniés kapcsolódni azokkal az érzelmekkel és érzésekkel, melyeket egész életünkben (tudattalanul) kerülünk. Ezek már gyermekkorunk óta velünk vannak, és sok éves tapasztalatom szerint a legmélyebb ön-gyógyulást a teljes, mély, címkék nélküli átélésük hozza el számunkra. A szégyen érzelme és a hozzátapadt testi érzetek sokszor a legnagyobb kihívást okozzák ezen az úton, a saját, személyes folyamatomban is.

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11. Részletekért kattints ide.

„Ez a könyv a szégyenérzetről szól. Egyetlen más érzelmünk sem befolyásolja ilyen erősen önmagunk érzékelését, az identitásunkat, a méltóságunkat és a becsületünket. Nincs más érzés, ami fontosabb lenne erkölcsi és spirituális életünk szempontjából. Úgy tűnik, hogy a mérgező szégyen legneurotikusabb, jellemzavarról árulkodó viselkedésmintáink, illetve az önmagunk és mások ellen irányuló erőszak forrása.

Úgy tűnik, hogy önmagunk feltétel nélküli szeretete és elfogadása a legnehezebb előttünk álló feladat. Amikor nem vagyunk hajlandóak elfogadni valódi önmagunkat, megpróbálunk kialakítani egy még erősebb hamis ént, vagy épp ellenkezőleg: feladjuk, és kevesebbek leszünk, mint emberi. Az eredmény: egy életen át tartó rejtőzködés és titkolózás, ami az emberi szenvedés alapvető oka. Önmagunk szeretete és elfogadása csupán megalapozza a boldogságot és mások szeretetét. Ennek hiányában nincs más lehetőség, mint létrehozni a hamis ént, ami rengeteg munkát és energiát kíván.

Hogyan gyógyíthatjuk a minket rabul ejtő szégyent? Miben bízhatunk? Erről szól ez a könyv. A következőkben szeretném megosztani az olvasóval a szégyen gyógyítása során bejárt utamat, ami talán a legfontosabb dolog volt az életemben. A mérgező szégyen mindenhol jelen van. Ravasz, erőteljes és nehezen megismerhető. Ereje éppen a sötétben és a rejtőzködésben rejlik. Az  I. részben megpróbálom lerántani a leplet a szégyenről azáltal, hogy megvizsgálom az álcáit és az eredetét. Elmagyarázom, miként vezet reménytelenséghez és spirituális csődhöz. A II. részben az olvasó elé tárom mindazokat a módszereket, melyek hatékonynak bizonyultak a mérgező szégyen csökkentésében és egészséges szégyenné alakításában. Őszintén remélem, hogy a könyvem segítséget nyújt majd minden olvasónak, aki a mérgező szégyen rabságában sínylődik.” (John Bradshaw: A mérgező szégyen gyógyítása)

A Casparus kiadó ajánlója:

John Bradshaw a személyes fejlődés és kiteljesedés első számú szakértőjének számít. A lelki-érzelmi egészség témájában alkotók közül őt tartják a 20. század száz legbefolyásosabb szerzői egyikének. A gyermekkorral és családi kapcsolatokkal, valamint a bántalmazás, szenvedélybetegségek, társfüggőség és érzelmi labilitás hosszú távú hatásával kapcsolatos meglátásai forradalmasították a lelki gyógyulásról és a kapcsolati dinamikáról alkotott képet. Munkájával – így többek között négy New York Times- bestseller könyvével és öt nagy sikerű televíziós műsorával – milliókat segített hozzá a gyógyuláshoz.

A mérgező szégyen gyógyítása John Bradshaw talán legmaradandóbb műve. Felvázolja benne, hogy a fiatalon megtanult és felnőttkorba is magunkkal hurcolt egészségtelen mérgező szégyen miként válik a kényszeresség, a társfüggőség, a szenvedélybetegség és a túlteljesítés iránti késztetés fő mozgatórugójává. Míg az egészséges szégyen megerősít minket és segít megtartani a társas rendszer szövetét, a nem megfelelő, torz szégyen rombolóan hat az önbecsülésünkre és a családi rendszerünkre, illetve meggátolja, hogy előrelépjünk az életünkben.

John Bradshaw őszinte és érzelmileg kitárulkozó hangvételű könyvét a függőséggel vívott személyes küzdelmének és több évtizedes tanácsadói munkásságának tapasztalataiból merítve írta meg. A szerző a mérgező szégyen forrásának és megnyilvánulásainak bemutatásától eljut a konkrét, gyakorlati módszerekig. Ide tartoznak többek között a megerősítések, a vizualizációk, a belső hanggal és érzelmekkel végzett munka és a vezetett meditációk, melyek segítségével felszabadulhatunk a múlthoz kapcsolódó szégyen bénító hatása alól.

Az új, javított és bővített kiadásban a szerző ismerteti a régebbi és a legfrissebb kutatásokat, megválaszolja a húsz évvel ezelőtt megjelent első kiadás óta felmerült kérdéseket, illetve új fejezeteket tár az olvasók elé, melyekben a spiritualitás és az érzelmi gyógyulás összefüggéseiről ír. 

„Rád törtem, amikor védtelen voltál és kiszolgáltatott
Amikor sebezhető voltál és rászoruló
Mielőtt határaid lettek volna
Mielőtt tudtad volna, ott voltam
Megsértettem a lelkedet
Átszúrtalak legbelső csírádig
Azt az érzést keltettem benned, hogy hibás vagy és károsodott
A bizalmatlanság, csúnyaság, butaság, kétség, értéktelenség
kisebbrendűség, méltatlanság érzését hoztam rád
Azt éreztettem veled, hogy más vagy
Azt mondtam, hogy valami baj van veled
Beszennyeztem hasonlatosságodat az Istenhez
MÉRGEZŐ SZÉGYEN A NEVEM.”
(John Bradshaw)

Várlak szeretettel, ha belefáradtál a keresésbe, a menekülésbe. A gyógyulás odabent vár, az érzelmeiddel és érzéseiddel való mély találkozásban. Amíg ez nem történik meg, addig mindig keresni és menekülni fogsz. Ha elérkezett az időd erre a mély találkozásra, csatlakozz hozzánk:


Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11. Részletekért kattints ide.