2016. július 4., hétfő

Hogyan válj Saját Magad Édesanyjává, avagy a Fájdalmas Érzések Átélésének Csodája





„Az Élő Önvizsgálatok és a mély, belső utazás elképesztő élményt jelentenek számomra. Az élettel, azaz a saját darabkáimmal való intimitásnak olyan mélységét élem meg, ami szinte leírhatatlan. Olyan feltétel nélküliséget tapasztalok az élettel - önmagammal - kapcsolatban, amiről sosem gondoltam, hogy egyáltalán létezik. Ez az a végső és feltétel nélküli „babusgatás”, ami után egész életemben sóvárogtam - saját magam édesanyjává váltam. Szavakkal nem is lehet igazán megfogni, de tudom, hogy néhányotok érti, miről beszélek. A mély, belső munka - annak a feltárása és felfedezése, hogy ki is vagyok - nem volt mindig könnyű, de végtelenül megérte.”
(Lisa Meuser, Senior Élő Önvizsgálatok Tréner és Facilitátor)


Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11. Részletekért kattints ide.

A saját utamnak és az emberekkel való munkámnak is alapköve a fájdalmas érzések mély átélésének szép, fokozatos megtanulása. Enélkül ugyanis nincs valódi, mély belső átalakulás, csak járunk körbe-körbe: önmagunkat keresve. A blogon is nagy számú írás szól az érzelmek és érzések témájáról, ennek a bejegyzésnek a végére csinálok egy listát.

Ma Bethany Webster, amerikai tanító és író cikkét osztom itt meg, amit kisebb változtatásokkal az Inspira blogról vettem át, ahol más cikkeket is érdemes elolvasni. Köszönet a blog szerzőjének a fordításért. Bethany Webster munkássága főként nőknek szól, az ún. anya-seb begyógyításáról. Mindazonáltal szavai ugyanúgy érvényesek férfiakra is, természetesen.


A Fájdalmunkkal Való Együttlét Szent Egyszerűsége

A fájdalmunkkal együtt lenni nagyon egyszerű; mégis ez az egyik legnehezebb dolog a világon.

Hatalmas bátorságra van szükség ahhoz, hogy a fájdalom átérzését ne akarjuk sürgetően megszüntetni, tompítani vagy elfedni valamivel. Ezen a ponton van szükség az önfeladásra, a megadásra. Egyszer elérjük azt a pontot a gyógyulásunk útján, amikor már az összes könyvet elolvastuk, az összes guru tanácsát kikértük, és az összes remek módszert kipróbáltuk; és az egyetlen dolog, ami még hátra van, nem más, mint hogy érezzük a fájdalmas érzéseinket. Ironikus módon pont a fájdalmunkkal való együttlét fogja elhozni nekünk mindazt, amit az elkerülése által próbáltunk elérni.

Az érzelmi sérülések gyógyulásához az egyik rendkívül fontos lépés az, hogy hajlandóak legyünk elviselni a kellemetlenségeket, mert ez hozza el az átalakulást. Az erre való hajlandóság kulcsfontosságú ahhoz, hogy valóban át tudjuk dolgozni a gyerekkori sérüléseinket, és tartós gyógyulást érjünk el.

A kellemetlenségek sokféle formában jelentkezhetnek:
·         Családtagjaink nem értenek, félreértenek minket;
·         A fájdalmunkkal való együttlét; annak megengedése, hogy a fájdalom ott legyen bennünk, és érezzük azt;
·         Haraggal és gyásszal teli perióduson mehetünk keresztül, anélkül, hogy tudnánk, mikor lesz vége a kellemetlen érzéseknek;
·         Alacsony energiaszint, elveszettnek, bizonytalannak érezhetjük magunkat;
·         Annak megengedése, hogy sebezhetőek legyünk, és elfogadjuk másoktól a segítséget;
·         Eltávolodás olyan emberektől, akikhez korábban közel álltunk.

Kultúránk az azonnali kielégülést és a gyors eredményeket helyezi előtérbe. Hatalmas bátorságra és erőre van szükség ahhoz, hogy kitartsunk a gyógyulás nem túl csábító folyamatában, aminek megvan a saját ideje. A kulturális tényezőn túl ott van bennünk az a túlélési ösztön is, ami arra késztet, hogy ha fenyegetve érezzük magunkat, támadjunk, vagy meneküljünk.

Ezért rendkívül fontos, hogy a gyógyulási folyamat során legyenek segítőink, támogatóink.

A még meg nem gyógyult belső gyermekünk csak a származási családunkból jövő mintáknak megfelelően tudja kezelni a fájdalmát, ám legtöbbször éppen ezek a minták okozzák magát a fájdalmat. Így csapdába, ördögi körbe kerülünk. A megoldás az, hogy megtanuljunk anyaként gondoskodni saját belső gyermekünkről, és megnyugtatni őt, miközben olyan új döntéseket hozunk, amelyek jobban tükrözik valódi vágyainkat és szükségleteinket. Ez a belső kapocs az, aminek a segítségével sikeresen leválaszthatjuk magunkról azokat a családi és kulturális mintákat, amik a szenvedést okozzák. 

A legtöbbünknek gyerekként sorozatosan cserben kellett hagynunk önmagunkat, amelynek során csak úgy tudtunk túlélni, hogy egy belső hasítást hoztunk létre magunkban. Ez a hasítás általában azt jelenti, hogy valamilyen módon tompítottuk, elnyomtuk az érzéseinket, és elutasítottuk saját magunkat annak érdekében, hogy a családunk elfogadjon minket. A gyógyulás során visszaszerezzük a képességünket arra, hogy az érzéseinket azok teljességében érezzük, és hogy ez által szégyen nélkül éljük át és fejezzük ki, hogy kik is vagyunk valójában.

Ugyan folyamatosan azt az üzenetet kapjuk, mind kívülről, a kultúránkból, mind belülről, a korai túlélési mechanizmusaink által, hogy kerüljük el a fájdalmunkat, a valódi gyógyulás mégis éppen az által történik, hogy jelen vagyunk a fájdalmunkkal, és megengedjük, hogy az érzéseink szabadon áramoljanak.

Az igazság a komfort zónánkon kívül van. A komfort zónánkon kívül van az a tér, amelyben leválaszthatjuk magunkról azokat a diszfunkcionális mintákat, amiket a kultúránk és a családunk vésett belénk.

Két fő fázisa van annak, hogy a valódi változás érdekében megtanuljuk elviselni a kellemetlenségeket és kellemetlen érzéseket. Ez a kettő olykor egyszerre is történhet, de általában az ellenállástól haladunk a megadás felé.

1) ELLENÁLLÁS
Itt általában erős ellenérzésekkel viseltetünk a fájdalmas érzéseinkkel való szembenézés iránt, és kerüljük azt. Különféle módokat kereshetünk arra, hogy hogyan tompítsuk vagy nyomjuk el az érzéseinket. Az ellenállás különböző formái lehetnek az önszabotázs, a feledékenység, az elveszettség/levertség vagy a függőségek. Az ellenállás olykor hasznos belső szabályozóként működik, ami lelassítja a dolgokat addig, amíg képesek nem vagyunk teljesen szembesülni valamivel. És olykor az ellenállás az elkerülése olyasvalaminek, amiről tudjuk, hogy muszáj szembenéznünk vele. Gondos önvizsgálatra van szükség ahhoz, hogy megállapíthassuk, az ellenállás melyik formái dolgoznak bennünk. Előfordulhat, hogy a gyógyulás minden újabb szintjének kezdetén ellenállást tapasztalunk, de ahogy fejlődünk, egyre jobban fel tudjuk ismerni az ellenállást, és könnyeben haladunk át rajta.

2) MEGADÁS
A legtöbben egész egyszerűen azért adjuk meg végül magunkat, mert az ellenállásból keletkező fájdalom túl erőssé válik. Egy idő után pedig átjutunk egy bizonyos határon, amin túl már tudjuk, és bízunk abban, hogy nem a fájdalom elől való menekülés, hanem annak az elfogadása az, ami végül megkönnyebbülést hoz. Megízleljük és teljesen átérezzük azt az örömet és szabadságot, amit a bennünk lévő VALÓDI-hoz való kapcsolódás ad. Semmi nem hasonlítható ahhoz, amikor az ember átment a fájdalmon, és megérkezik az önmagával való EGYSÉG örömébe. Ez a belső őszinteségből fakadó béke: a valódi, őszinte érzéseink megtapasztalásáé és kifejezéséé, anélkül, hogy azokat védeni kellene.

Ráérzünk, hogy milyen harmónia van a személyes tökéletlenségeink és az élet felsőbb tökéletességében betöltött pótolhatatlan szerepünk között. 

A valódiságunk és az igazságunk megélése utáni vágy végül minden más vágyon felülkerekedik - a fájdalommentesség vágyán is. Meglátjuk azt, hogy megbízhatunk a valódiság, igazság utáni vágyunkban, hajtóerőnkben, mert az mindig elvezet ahhoz, amire éppen szükségünk van. És olykor arra van szükségünk, hogy a belső fájdalom egy újabb szintjét öleljük magunkhoz. Az a megkönnyebbülés és öröm, ami az átölelt, megélt fájdalom nyomán nyílik ki bennünk, mindenért kárpótol. Újra és újra megtapasztaljuk, hogy a fájdalmunk elfogadása, és az azzal való együttlét kapcsol össze bennünket saját teljesebb belső igazságunkkal.

Szerintem az egyik oka annak, hogy miért hatja át olyan erőteljesen a nyugati világot a keresztre feszítés szimbóluma az, hogy éppen azt jelképezi, ami oly mélységesen nehéz tud lenni: a hajlandóságot arra, hogy elfogadjuk a fájdalmas érzéseinket, és érezzük őket.

Egy új belső tér jön létre, amiben megengedett számunkra, hogy a VALÓDI-ból éljünk.

Ahogy folytatjuk a belső munkát, végül létrejön bennünk egy meggyőződés, új élettel foganunk meg, és kiolthatatlanul vágyakozunk arra, hogy a saját igazságunkat éljük, ami mellett rendíthetetlenül el is köteleződünk. Kialakul bennünk a vágy arra, hogy minden pillanatban a valódi énünk tüzéből éljünk. És minden pillanat új, friss lehetőséget nyújt számunkra, hogy az „ami van” egyszerű, nyitott tudatosságból éljünk.

Meglátjuk azt, hogy a tudatosság maga egy átölelés, egy elfogadás.

A fájdalmas perifériáról indulunk, majd ahogy egyre gyakorlottabbakká válunk a kellemetlen érzések és az előttünk álló ismeretlen bizonytalanságának elviselésében, megnyílik előttünk a lehetőség, hogy eggyé váljunk azzal a szentséges jelenléttel, ami a fájdalmunk közepében lakik; és ekkor felismerhetjük, hogy ez az, ami valójában vagyunk.

Sokunkban mélyen belül erős honvágy él. Egyfajta névtelen vágyódás és fájdalom. Sokan éreztük ezt gyermekkorunkban az anyánkkal kapcsolatban; a talajnélküliség, és sodródás érzését. Az anyasebben rejlő honvágy megélésével végül eljutunk oda, hogy felismerjük - valójában sosem lehetünk elhagyottak. Ez úgy válik lehetségessé, ha szerető belső anyává válunk a belső gyermekünk számára, azzal, hogy teret adunk a legmélyebb kétségbeesésének is.

Ebben a kétségbeesésben egy kapu rejlik; kapu a forrásunk, az egységes tudat felé, amiben mindennel egyek vagyunk.

Így hát a fájdalmunk tulajdonképpen hírnök. Egy hírnök, ami arra hív bennünket, hogy itt az ideje hazatérnünk, a belső, őseredeti otthonunkba, ami nem más, mint hogy ráébredünk: a valódi önazonosságunk maga a tudat, és hogy tudjuk: szellemből vagyunk, és sosem árthatnak nekünk vagy hagyhatnak el bennünket igazán, mert mindennel egyek vagyunk.

Emlékszem, ahogy a saját gyógyulási folyamatomban rétegről rétegre haladtam az anyasebben rejlő fájdalom és gyász feldolgozásában; emlékszem az értéktelenség érzésére, és arra, hogy meg akartam halni. És abban a hajlandóságban, hogy mindannak a hihetetlen mértékű kétségbeesésnek és fájdalomnak teljes mértékben átadjam magam, tudtam, hogy elérkeztem az aljára. Nem volt ennél mélyebb fájdalom. Az a fájdalom volt a talaj. És azzal, hogy ezen a talajon megálltam, és együtt voltam a legmélyebb fájdalmammal, szabaddá váltam.

Fájdalmunk mély átérzése egyben meg is szabadít magától a fájdalomtól.

Amikor együtt vagyunk a fájdalmunkkal, elkezdjük felismerni, hogy az érzett fájdalom nem az igazi önvalónk. Látni kezdjük, hogy az a nyílt, szerető jelenlét, amit akkor testesítünk meg, amikor a fájdalmunkat átöleljük: az az, aki valójában vagyunk, a valódi identitásunk, ami minden más identitás alatt rejtőzik. 

Az „énként” élés tetőpontja az, amikor „nem-énként” élünk; ez az a tágas, szerető tér, ami szeretetteli tanúja fájdalmunknak és teljes mértékben átöleli azt. Egy egészséges anya is épp így van jelen gyermeke számára. Rupert Spira író szerint a tudatosság olyan, mint egy szobában rejlő tér: feltétel nélkül elfogad mindent, ami benne történik. Hasonlóképpen, az optimális fejlődéshez egy gyermeknek olyan anyára van szüksége, aki feltétel nélkül jelen van számára és elfogadja őt. Ám az anyák is emberek, hibákkal, hiányosságokkal. Így mindnyájan sérülünk valamilyen szinten az anyánk által.

És ez által az elsődleges, ősi, szent seb által arra kapunk hívást, hogy egy ilyen szerető anyává váljunk önmagunk... és az egész élet számára.

Ahogy megtestesítjük a belső anya feltétel nélküli szeretetét, visszakapcsolódunk magához az Élethez. Visszakapcsolódunk ahhoz a születés- és halál nélküli középponthoz, ami folyamatosan újraszületik és meghal, számtalan formában. Ez az evolúciós lépés az, ami az anya-seb fájdalmában rejlik. Nőként abban a hitben növünk fel, hogy a szent erő rajtunk kívül található, ám a gyógyulási folyamat során lassan rájövünk, hogy az, amire a leginkább vágyunk, ami a legszentebb, legtisztább, és örökkévaló, az bennünk van, és mindig is ott volt. Sőt, mi vagyunk az. És nem csak bennünk, vagy néhányunkban él, hanem mindannyiunkban, minden Életben.

És mivel mind össze vagyunk kapcsolódva, minden alkalommal, amikor szeretettel átöleljük a saját fájdalmunkat, aktiváljuk a mindenben élő, mindent átható Egységnek az erejét.

(Bethany Webster írása. Az eredeti cikk itt olvasható: http://www.womboflight.com/the-holy-simplicity-of-sitting-with-our-pain/)

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11. Részletekért kattints ide.


Érzelmekkel, érzésekkel kapcsolatos bejegyzések ajánlója:








2016. június 17., péntek

Függőség/Kényszer Önvizsgálat



„Véleményem szerint nem lehet érett módon beszélni a függőségből való kiszabadulásról, ha nem látjuk tisztán, miről szól. Arról szól, hogy szeretnénk elkerülni fájdalmas vagy kellemetlen gondolatokat, érzelmeket és érzeteket. Arra van szükség, hogy róluk szóló gondolatok nélkül valóban üldögéljünk ezekkel az érzelmekkel és érzetekkel. E nélkül a szabadulás csak az elme játéka. Az ember mondogathatja a szabadulásfüggésről vagy valami más hasonló függésről szóló történeteit. Így nem megy elég mélyre. Bármitől is szeretnél távol maradni, az előbb utóbb visszatér, és az elme megtalálja a következő pótszert, hogy elkerülje. Ha nyilvánvalóvá válik, hogy az összes érzelem és érzet a hozzá adott gondolat nélkül tovatűnő, folyton változó energia, az elkerülésre tett erőfeszítés is megszűnik, és a függőség természetes módon kikapcsolja önmagát.” (Scott Kiloby)

„Minden alkalommal, amikor átmeneti kielégülést nyerünk a szerünktől vagy tevékenységünktől, tévesen azt a hiedelmet erősítjük, hogy a megelégedettség magától a szerből vagy tevékenységből fakad. Az elme a keresés elnyugvását a szerrel vagy a tevékenységgel társítja. Ez egy nagyon fontos belátás, melyet mindenkinek saját maga számára szükséges felfedeznie és megtapasztalnia. Mert valójában a keresés végét, a kereséstől való megszabadulást keressük.” (Scott Kiloby)

Scott Kiloby sokáig kísérletezett, mire rátalált a függőségek és sóvárgások mögött húzódó kényszeres erő kikapcsolásának módjára, melyet egy erőteljes, új folyamatban, a Függőség Önvizsgálatban bocsátott az érdeklődők rendelkezésére. A Kiloby Rehabilitációs Központban (Kiloby Center) folyamatosan tovább is fejlesztik az önvizsgálatot, illetve a függőségek lehetséges megközelítési és gyógyítási módjait.

Függőség Önvizsgálat (FÖ) Scott Természetes Nyugalom Módszerén és a Megtalálhatatlan Önvizsgálaton alapul. Bármilyen függőségi szerről vagy tevékenységről is legyen szó, az FÖ minden esetben ugyan úgy alkalmazandó. Először is tudatosítjuk a klienst az ún. szellemképre, mely egy finom, gyakran tudattalan mentális kép (vagy szavak), mely a szer használata vagy a tevékenység végzése előtt villan be az elmébe. Másodszor pedig felismerjük és megvizsgáljuk az összes gondolati mintát, képet, testi érzetet és érzelmet, melyek a szerrel vagy tevékenységgel kapcsolatosak. Ez az egyszerű, közvetlen ránézés a jelenben felbukkanó megtapasztalásainkra felfedi, hogy valójában sehol nem található parancs, utasítás vagy késztetés arra, hogy valamilyen szert használjunk/tevékenységet végezzünk. Harmadsoron pedig, a kliens tapasztalati úton ismeri fel és éli meg azt a nyugalmat és megpihenést, mely már most is jelen van; egy mély, de igen ritkán tapasztalt békesség bukkan elő, mellyel szinte mindannyian elveszítettük a kapcsolatot. Amint a kliens összekapcsolódik ezzel a „megpihenési ponttal”, felismeri, hogy ehhez a létállapothoz nem kell semmilyen szert fogyasztania/tevékenységet végeznie, és nem kell érte elmennie a jövőbe.

A Függőség Önvizsgálatot bármilyen függőségre, sóvárgásra, kényszerre lehet alkalmazni, legyen szó túlevésről, csokiról, édességekről, kávéról, kóláról, alkoholról, dohányzásról, rendmániáról, szerencsejátékról, szerelem-romantika függőségről, szexuális vonatkozású függőségekről, internetről, Facebook-ról, mobiltelefon-használatról, elismerés, szeretet, siker vagy pénz utáni hajszáról, szenvedés-függőségről, kényszeres gondolkodásról, spirituális keresésről, önfejlesztésről, egészséges étkezésről, túlzott sportolásról, meditációról vagy épp étrendkiegészítők kényszeres használatáról. (És a lista ennél jóval bővebb, hihetetlen változatosságban tudunk függőségek rabjai lenni, és sokszor még csak nem is vagyunk függőségünk, kényszeres használatunk tudatában.) Az Élő Önvizsgálatok Okleveles Facilitátorai mindannyian képzettek ebben az önvizsgálatban, és saját magukon is megtapasztalták annak működési mechanizmusát és hatását. Mindannyian azon érdeklődők rendelkezésére állnak, akik tényleg szeretnének változtatni a függőségi/kényszeres viselkedési mintáikon.

(A Függőség Önvizsgálatot az Integrált Alapcsomag után Haladó Tréninganyagként tanítom, vagy egy hosszabb Egyéni Folyamatban.)

Integrált ÖnMunka Alapcsomag (3 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. szeptember 9-11Részletekért kattints ide.

Ahogy az Élő Önvizsgálatok többi típusánál (Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás Önvizsgálat), az írásos instrukciók a Függőség Önvizsgálat esetében sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a kliensek hatékonyan végezzék el a folyamatot. Ez egy abszolút gyakorlati és a kliens mindenkori megtapasztalásához alkalmazkodó önvizsgálati folyamat, melyet – főként eleinte - képzett facilitátorral érdemes végezni. A facilitátor lépésről-lépésre viszi végig a klienst a folyamaton, gyengéden biztosítja, hogy a kliens valóban megtapasztalja a felbukkanó érzelmeket és érzeteket, ne pedig mentális kompenzálásba meneküljön el. Tapasztalatunk azt mutatja, hogy az Alapcsomag után egy 5 alkalmas, szoros egymás utánban elvégzett önvizsgálati sorozat a legcélravezetőbb. Öt alkalom után a kliens képessé válik akár önállóan is folytatni a munkát. A hatékonyság és a szükséges találkozások száma a kliens nyitottságától, elszántságától, és az ülések közötti rendszeres gyakorlásától is függ. Azt találtuk, hogy amint az önvizsgálat „beépül” az életünkbe, akkor önállóan is végezhetővé válik.

Ez a módszer a leszokás abszolút humánus formája. Nem ítélkezünk, nincsenek elvárásaink és nem moralizálunk; nem arról szól, hogy milyen „jól” vagy „rosszul” haladsz, hogy milyen gyorsan vagy képes leszokni vagy enyhíteni a függőségedet. Nem használunk semmilyen elvonói-leszoktatói zsargont, nem kívánunk tőled olyasmit, hogy egyik napról a másikra akaraterő segítségével hagyd abba a szered/tevékenységed használatát. Mivel az egész függőségi kényszer-folyamat tudattalan mechanizmusokból áll, így az akaraterő csak ideig-óráig hoz megoldást. A leszokási folyamat itt arról szól, hogy tudatossá válasz az összes tudattalan mechanizmusra és rendszeresen rájuk nézel azokkal az eszközökkel, melyeket az önvizsgálatok adnak a kezedbe. Ennek eredményeként nem csupán az adott szerrel/tevékenységgel kapcsolatos függőséged oldódik, hanem mindenféle függőségi viselkedésed, melyeknek most még akár nem is vagy tudatában. És nem fogsz az egyik szerről való leszokás után másik, ún. helyettesítő szerre átállni. Amikor akaraterővel szokik le valaki, akkor szinte mindig átkapcsol valamilyen másik függőségre, mert az alapvető gondolati, érzelmi, elme-minták a helyükön maradnak.

Scott Videója a Függőség Önvizsgálatról magyar felirattal itt.



Scott Kiloby: Függőségről és Leszokásról

Válogatás beszélgetésekből, írásokból, könyvekből és videókból

A társadalom függőséget kezelő rendszerei nincsenek kapcsolatban egymással. Az igazságszolgáltatás nem beszélget az orvostársadalommal. Ezek a rendszerek nincsenek kapcsolatban a rehabilitációs programokkal. A spirituális közösségek és ezek a rendszerek többségében szintén nem kapcsolódnak. Felosztott világunkban minden ilyen csoport a saját, egyedül üdvösnek hitt módján próbálja kezelni a függőséget. Ha majd ezek a csoportok megszűnnek elválasztó vonalat húzni maguk és más csoportok között és beszélgetni kezdenek egymással, akkor majd egészségesebb, holisztikusabb, integrált és hatékony módon lehet gyógyítani a függőséget.

Véleményem szerint nem lehet érett módon beszélni a függőségből való kiszabadulásról, ha nem látjuk tisztán, miről szól. Arról szól, hogy szeretnénk elkerülni fájdalmas vagy kellemetlen gondolatokat, érzelmeket és érzeteket. Arra van szükség, hogy róluk szóló gondolatok nélkül valóban üldögéljünk ezekkel az érzelmekkel és érzetekkel. E nélkül a szabadulás csak az elme játéka. Az ember mondogathatja a szabadulásfüggésről vagy valami más hasonló függésről szóló történeteit. Így nem megy elég mélyre. Bármitől is szeretnél távol maradni, az előbb utóbb visszatér, és az elme megtalálja a következő pótszert, hogy elkerülje. Ha nyilvánvalóvá válik, hogy az összes érzelem és érzet a hozzá adott gondolat nélkül tovatűnő, folyton változó energia, az elkerülésre tett erőfeszítés is megszűnik, és a függőség természetes módon kikapcsolja önmagát.

A függőséget okozó szerrel vagy aktivitással kapcsolatos „kellene” és „nem kellene” tartalmú gondolatok hangsúlyozása segít a függőség fennmaradásában, mivel egy kontrollt gyakorló én képzetét keltik. Ha a függőségre a kontroll lenne a válasz, az emberek nem maradnának függőek, hiszen mindannyiunk alapvetően kontrollálni próbálja a függőségét. A kontroll nem működik.

Aki kijelenti, hogy abba akarja hagyni az édességevést, megteremti a szándékát körüllebegő bűntudat és szégyen érzetét, és ezzel kudarcra ítéli magát. Az édesség megevése, mint tett, önmagában és önmagától ártalmatlan dolog. A lényeg az édesség evésével kapcsolatos szokásainkban rejlik. Ezért az, aki a fenti módon kudarcra ítéli magát, csak még egy szokást ad a kupachoz, ahogy elkezdi önmagát „rossznak” vagy „hibásnak” ítélniEzen a szokáson kell átlátni az édességevés elhagyása előtt, máskülönben egyszerűen más szerhez vagy tevékenységhez fog fordulni, hogy elkerülje az önmaga megítéléséve teremtett szégyent, a bűntudatot és más érzéseket.

Ha sikerül is lejönni az addiktív szerről vagy tevékenységről, még nem végeztél magával a függőség szokásával. Vedd észre, ahogy egy másik szer vagy tevékenység egyszerűen belép az előző helyébe. Ez az, amiért az akaraterő nem működik. A függőséged csak átmenetileg kötődik egy bizonyos szerhez vagy tevékenységhez. Amikor emberek arról számolnak be, hogy évek óta józanok vagy tiszták, nagyon valószínű, hogy ezzel azt mondják, a függőségüket egyszerűen átkapcsolták egyik szerről vagy tevékenységről a másikra. Talán nem isznak már, de valami más függőséggel élnek: gondolkodás, spirituális keresés, önfejlesztés, a „nekem mindig igazam van” hite, tévé, internet, pornó és hasonlók. Ez nem tisztaság és józanság, hanem behelyettesítés. A test és az elme továbbra is kötődik a függőség egyéb formáihoz.

Ne gyárts azonosulást általad használt szerekkel és cselekvésekkel kapcsolatban. Keresd a függőség igazi tettesét, a kis szellemképet, ami gyors felvillanásával megelőzi a szerhez vagy tevékenységhez való kapcsolódásodat. Nézz rá közvetlenül erre a képre. Vedd észre, hogy nincs azon a képen semmilyen parancs arra vonatkozóan, hogy mit is tegyél. Hagyd, hogy a kép elvonuljon. Pihenj meg a testben az épp jelenlévő energiában (szavak és képek hozzáadása nélkül) addig, amíg az energia is eltűnik. Amint ez megtörténik, a szer élvezetére vagy a tevékenységre sürgető vágy vele együtt szertefoszlik.

A függőség talán legjobb ellenszere az egyszerű, gondolat-mentes megpihenés, a tágasságban való, eszmefuttatások nélküli állapot megtapasztalása. Azt hinni, hogy gondolkodással kiutat találunk a függőségből, csak egy új függőség; maguktól a gondolatoktól való függés. Amikor ez a gondolat-függőség ellazul, a gondolatok ugyan úgy megtörténnek, de nem érzékeljük az ént ezekben, és nem érzékeljük azt sem, hogy valahogyan egy parancsot hordoznának arra, hogy egy addiktív szerrel vagy tevékenységgel szoros kapcsolatba kerüljünk.

Egy doboz pirula soha sem szólít a neveden. A doboz nem tartalmaz olyan parancsot, hogy vegyél be gyógyszert. Ugyan így nincs parancs a whisky-s üvegen, a cigarettás dobozon, a füves tasakon és a heroinos tűn. Ezek a dolgok maguktól illetve magukban, lényegüktől fogva semlegesek. Ha ezeket a dolgokat bűnösnek kiáltjuk ki, elmegyünk a lényeg mellett. El kell kezdenünk közvetlenül és meditatívan ránézni azokra a szavakra, képekre és energiákra, amikről úgy hisszük, hogy késztetést okoznak bennünk, amikor a pirulás dobozra nézünk. Erről van szó a Függőségi Önvizsgálatban.

Végtére még a gondolat sem lehet a probléma. A gondolatok vagy szavak, vagy képek. Nézz rá közvetlenül bármilyen felbukkanó szóra vagy képre és kérdezd meg, vajon hol van azon a szón vagy képen parancs arra, hogy igyál. A parancs nincs rajtuk. Az csak egy szó, vagy csak egy kép. Csak a gondolatokhoz rögzült testi energiák miatt tűnik úgy, hogy ott van a parancs. Ülj magával az érzettel, nézd gondolatok nélkül és vedd észre, hogy nincs rajta semmilyen parancs, ami bármire utasítana téged. Ebben a nézésben az energia ellazul. Nézz rá mindenre, ami felbukkan. A parancsot nem lehet megtalálni.

Hagyd, hogy a megfigyelés segítségével az összes ön-ítélet és önbírálat tovatűnjön és csak pihenj gondolat nélkül. Ebben a természetes pihenésben semmilyen szükséget nem szenvedsz. Ezt teszteld le saját magad. Ne csak olvasgass itt és gondolkodj róla!

2016. május 15., vasárnap

Hajlandó vagy a Személyes Drámád nélkül Élni?



A következő írást a FB-os zárt csoportunkba kanyarítottam, első verziójában néhány perc alatt. Aztán még egy kicsit kiegészítettem itt-ott, és még a végtelenségig egészítgethetném, de most inkább így ideteszem. Pont azoknak szól, akiknek. Másoknak nem is tud. J (A FB-os zárt csoportunk az Integrált ÖnMunka Alapcsomagot vagy Egyéni konzultációs csomagot végzettek támogató fóruma. Kérlek, ne jelentkezz a csoportba, ha ilyet nem végeztél. Természetesen örömmel látlak csoportos vagy egyéni formában, ha erre felé visz az utad.)

Kedveskék! Mindannyiótok más és más „készenléti állapotban” van, amikor megismerkedik a két önvizsgálati módszerünkkel. Mindannyiótoknak különböző mértékben nyitott a tudata, különböző erősséggel traumatizált, különböző mértékben azonosult azzal, akinek önmagát hiszi. Ez nem jó vagy rossz, előrébb vagy hátrébb; mindez semmit nem mond rólatok. A tudatot nem lehet megerőszakolni, hogy nyíljon. Amikor a tudat nyílik, akkor az azonosulásaink, a történeteink akár pillanatok alatt köddé válhatnak, még akár erős traumákkal is történhetik ilyen. Amikor a tudat nyílik, akkor az észlelésünk változik. Épp emiatt, mi nem konfliktusok feloldásán, egy jobb „én-verzió” kialakításán vagy egy „szebb jövő” teremtésén munkálkodunk, mert ez ugyanaz a mátrix-program, ugyanaz az azonosulás, ugyanaz az érzékelés-észlelés, ugyanaz a tudatszint.

Mindemellett rendszeres megélés, hogy mind a Munka, mind az Élő Önvizsgálatok szépen oldja a konfliktusokat is, ami azért történik, mert meglátjuk, hogy amit eddig hittünk és éreztünk, az nem úgy van. Vagyis az észlelésünk változik meg egy helyzetről, egy személyről, önmagunkról. És nem a duális felosztás mentén. Ezért dolgozunk a duális mátrix program legalapvetőbb építőkockáival: a gondolati szint képeivel és szavaival, illetve az ezekhez tapadó érzelmekkel és testi érzésekkel. Minden, amit „odakint” érzékelünk, a mi elménk által kivetített építőkockákból tud csak felépülni, és olyat nem vagyunk képesek észlelni, olyat nem vagyunk képesek beleértelmezni egy adott helyzetbe, ami már korábban ne került volna be a referenciarendszerünkbe (egyéni, generációs, kollektív vagy karmikus szinten – aztán ezt pörgetjük időtlen idők óta).

Mindemellett a hangsúly azon van az önvizsgálatokban való elmélyülés folyamatában, hogy egyre inkább megtapasztalhassuk, hogy van a „virtuális, illúzió világ”: mindaz, amit odakint észlelünk és mindaz, amire reagálunk, de van „valami”, ami bennünk mindezt észleli. Van olyan minőségünk, ami nem értelmez, nem elemez, nem minősít, érzelmileg semleges, és emiatt egyszerűen csak megfigyeli a jelenségek felbukkanását és eltűnését. És nem avatkozik bele az „emberi drámába, az Ember Tragédiájába”. A 3D-s emberi identitásunk a legalapvetőbb téves azonosulásunk, az ezt összetákoló drámáink pedig a legnagyobb függőségeink. Ezért sem könnyű ezt feladni, „elengedni”, mert természete szerint nagy a gravitációs húzóereje. Ezért sem megy egyik napról a másikra a történeteinkből való „kiazonosulás”, a rajtuk való átlátás, hisz akkor egy nagyon fontos részünk meghal. Akit pedig egész életünkben építgettünk: jó emberek akartunk lenni, szenvedés mentesen akartunk élni, boldogok akartunk lenni, másokat szolgálni, segíteni, kinek mi. Megtanultuk, hogy mik az emberlétünkkel együtt járó legalapvetőbb drámák és vágyak, és ezeket nem adjuk egykönnyen. Mert tudattalanul halálfélelmünk van.

Tegnap dolgoztam egy Társunkkal, akiben felmerült az a félelem, hogy mi lesz, ha már nem fogja az emberi élettel járó „fájó eseményeket” úgy megélni, ahogy a családi és ismerősi köre. Hogy ha nem tud majd már „megfelelően” reagálni arra, ha valakivel valami „rossz” történik. Először is megnyugtattam, hogy ez nem holnap lesz még. J Másodszor pedig elmeséltem egy példát, én hogyan éltem ezt meg. Hogy hallgattam Byron Katie-t még 2010 elején napi 10 órában, és az egyik felvételen azt mondta, hogy „A családod csupán a róluk szóló történeted. Ők semmivel nem másabbak, mint más emberek, csak épp a családról szóló történeted vetül rájuk.” Ekkor 2-3 napig gyászoltam, mert nagyon bement, hogy ez mindennel és mindenkivel így van. Leegyszerűsítve: ha valakit megcsal a párja, akkor annyi, no dráma; ha elveszti az állását, akkor annyi, no dráma; ha megbetegszik, akkor annyi, no dráma; ha valaki meghal, akkor meghal, no dráma, ha valaki öngyilkos lesz, akkor öngyilkos lett, no dráma. És a többi „drámai” eseménnyel ugyan így. Egyszerűen az élet természetes velejáróiként kezdjük el mindezt észlelni, nem küzdünk ellene, nem akarjuk a másik embert megmenteni, kiszedni belőle, jobbá tenni neki. És ez tűnhet érzéketlennek. Miközben pedig a legmélyebb szeretet van benne, csak szeretni tudod azt az adott embert, s közben eszedbe jut, amikor te is hasonlóban voltál, amikor te is fájtál, sírtál, és azt hitted, hogy itt és most már vége mindennek. De most már nem merül fel benned olyasmi, hogy „ennek nem kellett, nem szabadott volna megtörténnie”. Ettől még megfogod a kezét, s ha szeretné, akkor megöleled, meghallgatod, vele vagy. És igen, ez nagyon más, mint amit megtanultunk, hogy hogyan kell megélni ebben az életben bizonyos dolgokat. És a „hagyományos” tudatszinten ez úgy is élődik. Az a két mondat jött még ki tegnap belőlem - le is írtam őket a füzetembe -, hogy „Képzeld, milyen, amikor már nem neked kell megoldanod a világot. És egyszerűen szabadon engedheted a történetedet addig kiszolgáló embereket.” Na, ezt nem adja könnyen az elmécskénk, bármennyire is azt gondoljuk, hogy de jó lenne ilyen. Vagy épp rettegünk tőle, hogy akkor majd mi lesz, tök üres leszek, jön a nihil. (A nihil szintén a program része, a dualitás része. Dualitás nélkül „üresség” van, amiben minden az lehet, ami, és minden egyszerűen csak lehet. Csak az elme az „üresség” szót általában negatívan értelmezi, ezért megint csak menekül tőle.)

Amikor valaki még mélyen azonosult a gondolatai-érzései által alkotott identitásokkal, drámákkal és traumákkal, akkor másfajta megközelítésekre lehet szükség. Ezért is használom a Belső Gyermek folyamatot, ezért is fontos a pszichológia, ezért is szoktam ajánlani pl. családállítást, szomatodrámát. Meg kell tanulnunk az érzelmeinket, szükségleteinket felismerni és kifejezni, meg kell tanulnunk tisztán kommunikálni és határokat húzni. Sokunknál már ez hosszabb folyamat és addig nem engedődik meg egy erőteljesebb tudati nyitás, amíg mély fájdalmakat hordoznak, amitől persze még menekülnek is. De tudni kell abbahagyni is a „drámaoldozást”, mert az csakis a mátrix-program identitás szintjén működik. És ott valószínűleg mindig találunk majd valamit, ami nem úgy van a világban, a másik emberben vagy bennünk, ahogy annak „kéne”, és akkor majd megint oldozhatjuk, toldozhatjuk, foldozhatjuk. Legalább van mit csinálnunk. Mert amúgy mivel töltenénk az életünket? - kérdezi az elme.

Ez egy radikális út - ezt mindig is tudtam -, és mostanában érkeztem megint vissza a teljes radikalitásához. Amikor facilitállak Benneteket, akkor nem szállok be a történetetekbe, nem sajnállak titeket, hogy húúú, szegény, mi történt vele, mert nem abban az állapotban vagyok. Abban segítek, hogy Ti is rátaláljatok erre a nem ítélkező, nem elemző, nem tudó lényegetekre, mert akkor darabjaira hullik a sztori. Amúgy csak pofozgatjuk. És akinek még a pofozgatásra van szüksége, azzal arra megyek, megyünk a facilitátor kollégákkal. Aki mélyülne, az ott nézelődjön, ahol a legnagyobb félelemeit sejti, az a gyorsítópálya. J

Azt is fontos újra meg újra hangsúlyozni, hogy a történettel, identitással, programmal stb. SEMMI BAJ. Amíg meg akarunk szabadulni tőle, addig ugyan ott vagyunk, gravitációs belehúzás képződik. Ennek a felfogása, megértése nagyon nehéz az elme számára, mert ellenállásra, küzdésre van berendezkedve, mindig megtalálja a következő ellenséget, aki ellen most harcolni kell azért, hogy végre boldog lehessen. Ha a boldogságot épp az „ürességgel” köti össze, erre a mézesmadzagra tekeredik fel, akkor majd kajtat az ürességért, vagyis küzd minden ellen, ami „nem üresség”. Érdemes ezekkel a működésekkel tisztában lenni, aztán gyakorlatban magunkban is újra meg újra felismerni, mert ez az egésznek a lényege.

A legegyszerűbben fogalmazva a választásom mindig abban rejlik, hogy amikor észreveszem, hogy beindul a program, sztori - nevezzük bárminek - akkor azt választom, hogy nem megyek vele, hanem tudatosítom azt, amiben a sztori felbukkan, az „ürességet”, és azt, aki/ami tudatában van, látja, észleli a történetet, annak képeivel, szavaival, érzéseivel. Ami nem minősít, nem elemez. Tudatosítom, hogy igen, felbukkant pl. a szokásos „nem vagyok elég jó” identitásom, és azt is tudatosítom, hogy van itt valaki más is. (Az évek során sok trükköt találtam már ki, hogyan segíthetek ezt másoknak valóban megtapasztalni.) És én az a „más” vagyok, ami szavakkal és értelemmel megfoghatatlan, és ebben megpihenek. Mást nem iktatok be, nem próbálom kitalálni, hogy mit szeretnék „helyette”, mert az ugyan úgy program, történet. Az identitásváltást és az ebből fakadó átalakuló észlelést az okozza, ha következetesen a „semmit”, a semlegeset választom, és teljesen rábízom magam. Ilyenkor a csőlátásból szélesre tágul a tudat, így teljesen más válaszokat fogok kapni, ami nem egyenlő a passzivitással.

Én e mögé tudok odaállni, ezt tudom százzal képviselni, erre rezeg a „csatornám” vagy bármim. Erről szólnak az önvizsgálatok is. Valószínűleg nem véletlen, hogy soha nem is izgatott a vonzzunk, teremtsünk valami szebbet, jobbat. A gyakorlás pedig azért fontos, mert nem lehet csak úgy „nem vele menni”; ez az a rész, amiért meg kell dolgoznunk. Ez egy mély idegrendszeri átalakulás, ami szép fokozatosan történik. Ez egy folyamat, ami nem verseny, és sehová nem kell eljutni benne.

Ami még fontos, és az utóbbi évek erről is szóltak számomra, hogy segítsek másoknak is feltérképezni, hogy a mátrix-program nem ezer szálon fut, hanem pár cölöpön áll - nemrég kezdtem el használni ezt az analógiát. Ha felismerem az érzékeny cölöp-pontjaimat, akkor összeáll egy nagyobb kép, rálátok a fő én-mechanizmusokra, mintázatokra, és könnyebben megyek a folyamatban.




Mindezt nem lehet senkire ráerőltetni, nem lehet senkinek sem megmutatni, mert egyéni szinten történik. És amikor megtörténik, akkor nincsenek fanfárok. Sőt, lehet, hogy egy időre gyászba borulsz, mert hiányzik az, akinek hitted magad.

Még annyi, hogy ezt úgy is azok érzik vonzónak, akikben valami rezonál rá. Különben egy rakás marhaságnak vagy teljesen érthetetlennek érzékelik ezt a rakás szót egymás után. J Aki veszi ennek a lényegét, az úgyis érzi, tudja valahol mélyen. Aki nem, az is teljesen rendben van, az ő berendezése másra vevő. Ez pedig így tökéletes.

Nyári, Intenzív Integrált ÖnMunka Alapcsomag (4 nap kiscsoportos tréning+1X90 perces skype-os egyéni konzultáció), 2016. július. 14-17. - 6 fős minicsoportban!!!