2012. augusztus 21., kedd

A Legalapvetőbb Identitásunk: Hiány és Nem Megfelelőség



Lassan három éve látom a Munkát működésben magamon és másokon. És megfigyeltem, hogy vannak bizonyos történetek, melyeknek a felszámolásában nem mindenki jár sikerrel. Pedig a legfontosabb történeteinkről, a gyökér én-azonosulásainkról van szó, melyek olyanok, mint a fának az ő törzse. Ilyen pl. a „Nem vagyok szerethető” vagy az „Értéktelen vagyok”, „Elhagytak”, „Kicsi és gyenge vagyok”, „Beteljesületlen, tökéletlen vagyok.”
         Azt tapasztaltam, hogy a Munkát rendszeresen végzőknél akár még fel is erősödnek ezek a téves identitások - ilyen érdekesen is tud működni az elme az ő végtelenül trükkös önvédelmezési mechanizmusaival – míg másoknál könnyedén átkattan, hogy hát ezek a történetek épp úgy nem valósak, mint az összes többi. Most nem szeretnék részletekbe menni ezzel kapcsolatban, úgyis hamarosan többet írok erről a blogon. Lényeg, hogy egy ideje nagy kíváncsiság és nyitottság született meg bennem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az ilyen én-történetekbe beragadt elméket kisegíteni az ő kis önmaga farkát üldöző kutyus szindrómájukból.
         Hát, aztán rám talált egy új önvizsgálat, és kicsit össze is kavarodtam, de már áll össze a kép... J Májusban kaptam az első ízelítőt belőle, júniusban mélyebbre merültem benne, júliusban elhallgattam tőle egy kis időre, mostanra próbálom összeillesztgetni a puzzle-darabkákat, és elkezdtem facilitátorrá képződni. A dolgot úgy hívják Unfindable Inquiry (UI), azaz Megtalálhatatlan Önvizsgálat. Scott Kiloby nevéhez kötődik, akiről most szintén nem írok többet, szép fokozatosan fordítok majd anyagokat tőle, és megismertetlek Benneteket ezzel a végtelenül finom önvizsgálati „módszerrel”, melynek segítségével szó szerint átlátunk az én-azonosulásainkon, hiedelmeinken, koncepcióinkon, történeteinken. És nagyon nagy hangsúly helyeződik az érzelmi szint megéletésére is, aminek köszönhetően az identitás-gócok szépen szétbomlanak.
         Aki egy ideje olvassa a blogot és ismer engem, tudja, hogy nem szoktam rátukmálós reklámot csapni semminek, sőt semmilyen reklámot nem igazán csapok. A blog és a honlapom magáért beszél, számomra ez a megfelelő információ-közlési forma. Szóval, az UI-nak sem fogok, csupán szép csendben elkezdem terjeszteni, és meglátjuk, mi jön ki belőle. A Munkát is kb. a semmiről indítottam útjára hatalmas lelkesedéssel, most örömmel üdvözlöm a nagy képben Scott csodálatos szabadság-módszerét. Tartsatok velem!

Ízelítőként egy rövid tanmese és az életünk legmeghatározóbb problémáját bemutató írás Scott tollából, szokás szerint az én magyarításomban.


Párkapcsolati Tanmese a „Hiány-Én”-ek Működéséről:

Tivadar és Trixi a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Trixi a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Tivadar látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Trixi a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Tivadar a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró fokhagymás kenyérrel. Trixi pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Tivadar közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül finoman simogatják a partot. Tivadar tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.
         Ahogy Trixi szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előre haladtával.” Épp ekkor, Tivadar odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Trixinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Tivadar persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Trixi valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Trixi.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”
         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértés-váltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak a csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.
         Lefekvés után Tivadar fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Trixi pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, amelyik azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Tivadarra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Tivadar épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Trixit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”


A Központi Hiány-Én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek valamilyen változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én NEM IS LÉTEZIK. Mindössze egy GONDOLATCSOMAG. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.
         Tivadar értéktelenség-története és Trixi szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.
         A Tivadar és Trixi között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a megfelelő gombokat a külvilágunk szereplői megnyomják, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.
         A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti története is létrehozta.
         Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati körünkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.
         Nézd csak meg, hogy Tivadar és Trixi milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.
         A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.
         Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az öntartósítás és önvédelmezés szükségességét. Az öntartósítás és az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Megjegyzés: A Megtalálhatatlan Önvizsgálat többek között az ezeken a képzelt hiány-éneken való átlátásra alkalmas, melynek köszönhetően megszűnik a velük való téves azonosulásunk, így alapjaiban változik meg a kapcsolatainkban és az egész életben való működésünk. A témát hamarosan folytatom, érdemes lesz velem tartani.

(Fotó: Kozó Attila)

8 megjegyzés:

  1. Kedves Andi!
    Akkor ez most egy teljesen új dolog vagy teljesen olyan mint az önmunka?
    Én még a munkát sem kezdtem el tanulni vagy csinálni és máris itt van egy másik módszer :-(

    Pedig én tényleg "nem vagyok szerethető és értéktelen vagyok és elhagytak és kicsi és gyenge vagyok és beteljesületlen és tökéletlen vagyok".
    Na jó szerethető vagyok és értékes de a többi állítás igaz:-)
    Ráadásul az életemnek semmi értelme. Valamiért úgy érzem, hogy ez utóbbit kellene először alaposan megmunkázni de biztos, hogy még ezt is elrontanám.
    Hűűű de jól érzem magam:-)))))

    Szóval ami érdekel ez a Scott Kiloby valami teljesen más vagy ugyanaz vagy nagyon hasonló?
    Köszi.
    Szia.
    Laci.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Laci! Ez az UI egyszerre teljesen más, ugyanaz és nagyon hasonló is. Mindkét önvizsgálati "technikának" az a lényege, hogy visszabontsa azt, ami önmagunkként, a világként, a dolgokként kondicionálódott, íródott, huzalozódott belénk. Visszabontsa mindezt a nem-tudás, a nem-értelmezés állapotába, ahol nem akadunk többé bele ezekbe a "gócokba". Az egész lényege a Munka 4. kérdése: KI VAGYOK A TÖRTÉNETEIM NÉLKÜL? Ha ebben üldögélsz, amikor csak eszedbe jut, ha megengeded magadnak újra meg újra, hogy pár pillanatra ne tudj semmit, ne akarj semmit, ne kelljen senkinek lenned, csak úgy legyél, akkor egyre nagyobb megélést kapsz a mindenrendbenvanságból. És érdemes megvizsgálnod az "Életemnek semmi értelme" hiedelmedet, ez kellemes kezdés. Értelmet mindennek csak a jól-tudom elme gyárt, a nagy képben, a valóságban nincsenek értelmes és értelmetlen dolgok, minden csak van. És persze, mivel az értelmesség korát éljük, nagyon tudunk szenvedni, ha "értelmetlenséget" fedezünk fel bármiben is. Ki vagy a gondolat nélkül, hogy az életednek semmi értelme? És ki vagy, ha soha többé eszedbe sem tud jutni, hogy bármi értelmét kell, hogy találj? Üldögélj ebben egy kicsit. Az UI-ról pedig további infókat fogok rendelkezésetekre bocsátani, ahogy készülök el velük. Ha beszélsz angolul, Scott neve alatt a fenti bejegyzésben rengeteg mindent találsz.
    Szeretettel üdvözöllek, Andi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a választ!
      Egy csomó gondolatot és érzelmet indított el bennem. Érdekes élmény volt. Csak beindult az agyam és pörgött. Aztán az a gondolat jutott eszembe, hogy a kis rohadékok tíz körömmel kapaszkodnak.

      Egy másik dolog, hogy az eddig itt és máshol olvasott anyagokból gyártottam magamnak egy elméletet, hogy mik azok a történetek, hogyan és miért működnek, miért nem tudunk róluk és miért nem tudunk tenni ellenük vagy velük semmit amíg nincs egy olyan eszközünk mint például az Önmunka.
      Az elméletnek a végeredmény szempontjából nincs jelentősége de engem megnyugtat amikor valamire találok egy magyarázatot. Még akkor is ha semmi hasznom sincs belőle vagy akár abszolút nem igaz.
      Köszi.
      Szia.
      Laci.

      Törlés
  3. jah megnyugtat?...ne hagyd! ...az épp a tettvágy volt... ami az önmunkára született benned... ideológia gyárosok lennénk? tettek helyett...

    én is gondolkoztam a fentieken.... mindenkinek van egy legnagyobb fájdalma keresztje... azt ragozza rendszerint... fel kell tenni kérdést...
    mi a legnagyobb fájdalmam ? s közben nem árt ismerni az egot hajlamos az küszöb átlépése előtt eltereli a figyelmet... csőstül szállítja a még megoldás előtt álló dolgokat ...
    míg végül minden félbe marad...

    Castaneda szerint az ember legfőbb ellensége az önfontosság eszköze pedig az önsajnálat..ami miatt megnyugtatjuk megvigasztaljuk megjutalmazzuk stb.( pótcselekszünk- körbejárunk ) magunkat mert jár nekünk e sok szönyűségért valami...
    .. ez az igazság!?... kész is az ideológia ami körbe ért és bezárt bennünket... miközben egyre távolabb kerülünk az energiáinktól.. és a megoldástól


    v

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm Andi,

    Most is sokat segít az írásod, fordításod, mint mindig.
    Üdv, Judit

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó írás. Köszönet érte. :)
    És gratulálok a fotósnak! Nagyon jó ez a kép!

    VálaszTörlés
  6. Kedves Andi! Elég rég jártam itt az oldalon, van mit bepótolnom. És máris kellene nekem egy kis segítség.
    Szóval egy ideje sejtem már, hogy az én mániákus ragaszkodásom 1-1 számomra különleges emberhez, és az, hogy megpróbálom őket birtokolni és szinte elrabolnám a lelküket, hogy csak és kizárólag az enyémek legyenek... Szóval ez valószínűleg abból fakadhat, hogy apám gyakorlatilag nem volt. Igazából kiakaszt, hogy ez igaz lehet, mert mindig is azt mondtam, hogy nem érdekel. És tényleg nem. Tudatosan legalábbis nem. De úgy sejtem, hogy valahol ott mélyen belül mégiscsak érdekelhet, ha ezt okozza. Vagy ha nem ez okozza, akkor fogalmam sincs, hogy mi.
    Na de maradjunk most annál, hogy igaz a feltételezésem: apán hiánya okozza a birtoklási vágyam.
    Amiben a segítségedre lenne szükségem az, hogy nincs mit megvizsgálnom ezzel kapcsolatban. Ugyanis, ha beleszakadok sem tudom azt érezni, hogy haragudnék rá, hogy elment, vagy hiányozna, vagy egy kicsit is érdekelne. De akkor mit vizsgáljak meg??
    Nem kellett volna lelépnie? Igaz ez? Nem. Nem érdekel.
    Hogy fogjak én ennek neki?
    Vagy ne próbálkozzak ezzel, mert így nincs értelme? Boncolgassam azokat amik ebből fakadnak? Lesz eredménye, ha csak a felszínt kapargatom?
    Nem tudom érthetőre sikerült-e a kérdésem, még nekem sem tiszta egészen! :) De ha tudsz segíteni nekem, azt nagyon köszönöm!
    Rég nem látott V.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves V! Úgy nézd meg, hogy CSUKOTT SZEMMEL ún. Panorámába kiteszed magad elé félkörben azokat a számodra különleges embereket, akikhez annyira ragaszkodsz. Majd egyenként vizsgáld meg a hozzájuk fűződő kapcsolatodat úgy, hogy felteszed magadnak a kérdést: mi hiányzik belőlem, amit ettől az embertől akarok megszerezni? ki vagyok én az ő tükrében? ki vagyok én, ha ő nincs, kimegy az életemből? mi nincs rendben velem az ő viszonylatában, az egész kapcsolat viszonylatában? És ezeket írd le.
      Apukádat is tedd ki és tedd fel a kérdéseket. Teljes elcsendesülésben érdemes ezt csinálni, és közben figyelj a tested jelzéseire. A test jelzi, ha valamilyen hiány-én bekapcsol. Gyanítom, és persze nem tudhatom, hogy azért apukáddal kapcsolatban is van történet. Hihetetlenül mélyre vagyunk képesek elfojtani ezeket a sebeket, hogy ne fájjanak. És majd akkor dolgozz vele, ha jelt ad magáról, addig felesleges kaparászni.
      Kíváncsi vagyok, mik bukkannak fel a fenti gyakorlat elvégzésekor.
      Ölellek, Andi

      Törlés