2017. október 27., péntek

Tanmese az Önszabályozásról és a Társ-szabályozásról Felnőtteknek és (Leendő) Szülőknek



Egyszer volt, hol nem volt, megszületik egy kisbaba. A kisbaba még nem gondolkodik, agyának az a területe még nincs kifejlődve. A kisbaba ÉREZ. Mindent. A kisbaba egy minden ízében ÉRZŐ LÉNY. A kisbaba megérkezik a világba és NINCSENEK ESZKÖZEI. Az embergyermek – más emlősállatoktól eltérően – nagyon fejletlen idegrendszerrel és aggyal jön világra. Abból a szempontból fejletlen ez a rendszer, hogy a kisbaba önmagáról gondoskodni tudjon, meg tudja védeni magát, el tudjon menekülni, ha arra lenne szükség, biztosítani tudja a saját fizikai szükségleteit. És hogy biztosítani tudja a saját érzelmi szükségleteit. A kisbaba TELJESEN KISZOLGÁLTATOTT az őt fogadó környezetnek. Kiszolgáltatott abból a szempontból, hogy betölti-e ez a környezet az ő szükségleteit, és kiszolgáltatott olyan szempontból is, hogyan is fog fejlődni az idegrendszere és az agya. Mert aszerint fog fejlődni, ahogy azt a környezetétől meg tudja tanulni, ahogy az a környezet bánik vele.

Tudományos szóval úgy hívjuk, hogy a kisbabának még nem működik az ÖN-REGULÁCIÓJA, ÖNSZABÁLYOZÁSA. Sem az idegrendszeri válaszait nem tudja szabályozni, sem az érzelmi válaszait, sem pedig az ösztönkésztetéseit. Tehát, ha valamilyen hatás éri, aminek következtében bekapcsolnak a BIOLÓGIAI ÉRZELMEI (düh, félelem, szomorúság, undor, kíváncsiság, öröm), akkor szüksége van valakire, aki MEGTARTJA ezeknek az érzelmeknek az átélése közben. Amikor valaki a személyes terébe hatol, netalántán bántalmazza a testét, akkor ösztönösen, biológiailag és INTELLIGENS módon düh aktiválódik a rendszerében. Ha fenyegetés érkezik kívülről, akkor biológiailag reagál az idegrendszere és a félelem érzelmét kapcsolja be, a hozzá tartozó fiziológiai és testérzeti változásokkal egyetemben. Ha pedig a rendszer azt érzékeli, hogy őt valamilyen veszteség érte, akkor biológiailag és értelmesen beindítja a szomorúságot. A kisbaba és még a kisgyermek sem tud erről gondolkodni, nem tudja értelmezni a történteket. Ő CSAK ÉREZ. És aszerint fogja tudni megtanulni ELBÍRNI a testében és a rendszerében az erőteljesebb érzéseket, amennyire ezt megtanítják neki. Ahogy a szülője viszonyul az érzelmekhez és érzésekhez, ahogy a szülő megtanulta, csak azt tudja megtanítani a gyermeknek. Ha a szülő érti és éli az érzelmek és érzések széles skáláját, akkor megfelelő teret tud biztosítani a gyermeknek a saját érzelmei és érzései megéléséhez, illetve BIZTONSÁGOT nyújt neki, szeretettel megtartja, miközben a gyermek rendszerén áthaladnak az érzések. Ezt nevezzük KO-REGULÁCIÓNAK, TÁRS-SZABÁLYOZÁSNAK. A szülő készségei, működései szabályozzák be a gyermekéit is. A gyermek úgy fogja megtanulni az érzelmi szabályozást, ahogy azt a szülőjétől tudja. NINCS MÁS MÓD. Mindez pedig az egész idegrendszerének és az agyának a fejlődésére is rá fog hatni.



Ahogy megtanulja mindezt kicsiként, csak úgy fog tudni működni felnőttként. Ha még kisebb-nagyobb traumatikus hatások is érik egészen a méhen belüli élettől kezdve felnövekedése során a rendszerét (mindenkit ért valamilyen fajta), akkor az ún. TOLERANCIA ABLAKA is kicsi lesz. Sokan így jutunk el felnőttkorba, csak amíg jól mennek a dolgok, addig azt hisszük, nincs gáz. Aztán az évek múltával telítődik a rendszerünk feszültséggel, nincs már benne több hely, túlcsordul. Nem tanultuk meg azokat a módokat, ahogy a stresszválaszokból fakadó energiák KIJÁRATOT találhatnának belőlünk. Csak halmozódnak. Sokunknak annyira befeszült az egész rendszere már alapból, illetve ANNYIRA NINCSENEK ESZKÖZEI az érzései és testérzetei megélésére, hogy nagyon kicsi külső inger is elárasztónak érződik számára. Az, ami egy jól szabályozott idegrendszerrel és érzelmi rendszerrel levő embernek fel sem tűnik, számára elsöprő erejű élmény lehet. És NEM TUD VELE MIT KEZDENI. Vagy próbál menekülni tőle, vagy harcol vele, vagy pedig belefagy. Ezt nem is ő csinálja valójában, hanem az autonóm idegrendszere próbál még valahogy segíteni neki, mert ez egy nagyon intelligens rendszer. Ha a menekülési válaszba ragad az idegrendszere, akkor erős SZORONGÁSSAL fog élni, ha a harc válaszba, akkor DÜHROHAMOS lesz, ha pedig befagy a rendszer, akkor ő NEM FOG ÉREZNI SEMMIT, egyfajta ÜRESSÉGBEN fog lebegni, rosszabb esetben DEPRESSZIÓS ÉS LETARGIKUS lesz. (Ez egy nagyon leegyszerűsített modell, és a három válasz kapcsolgatásai is jellemző lehet különböző esetekben.)

Aztán amikor tudatosul bennünk, hogy valami baromira nem oké, akkor – jó esetben – nyitottak leszünk arra, hogy változtassunk, és ezért tenni is hajlandók vagyunk. Kevésbé szerencsés esetben csak várjuk, hogy valaki vegye már el tőlünk azt a szorongást, illetve bármi más KÖVETKEZMÉNY TÜNETET, ami a „legalul” levő idegrendszeri elhangolódásból származik. (Mert van olyan idegrendszeri és érzelmi állapot, amikor az értelmi funkciókért felelős agyterület lekapcsol, ilyenkor nem látjuk át a helyzetünket és nem tudunk épkézláb döntéseket hozni, önmagunkért cselekedni pedig legkevésbé.)  És szinte biztos, hogy olyan eszközhöz nyúlunk, ami nem az alapoktól kezdi el a rendszer visszaszabályozását, ugyanis az autonóm idegrendszer szerepe és a traumatizáltság rendszerre hatásának következményei a mai önismereti és terápiás világban még gyakorlatilag ismeretlenek. (Nem csak Magyarországon, hanem világszerte is, de az utóbbi 5 évben egyre növekszik a tudatosság ebben a témában is.)

Hiába használunk amúgy csodás terápiás módszereket, azok nem arra az alapra hatnak, amin az egész „felépítményünk” nyugszik. Jellemzően mindig valamilyennel tünettel foglalkozunk, azt visszük be a terápiába is, miközben a tünetek már a következmény következményének a következményei. És ezer van belőlük, meg mindig újak nőnek ki. Hisz az alapokkal nem kapcsolódunk, ott nem változik semmi. És NEM ÉRTJÜK, NEM LÁTJUK ÁT EZT AZ EGÉSZ VÉGTELENÜL INTELLIGENS biológiai, fiziológiai, idegi, érzelmi, mentális, viselkedési rendszert. Nem tudjuk, miből mi fakad, nem tudjuk, mi milyen szinten kezelendő, gyógyítandó. Vakon tapogatózunk. És a mélyben nem változik semmi. Még mindig félünk a saját biológiai, fiziológiai, érzelmi lényünktől, és a saját intelligens működéseinkre is üss-fuss-fagyj le válasszal reagálunk. Ami tartósítja az állapotunkat és egy folyamatosan örvénylő körforgásban tart minket. Amikor mindezt értjük és már meg is éljük, akkor válik még világosabbá, hogy a „spirizés” és számos módszer miért is visz tévútra, konzerválva, még mélyebbre tunkolva, akár rosszabbítva az állapotunkat.

Jó hír, hogy az önszabályozás bármikor megtanulható, semmiről nem vagyunk lekésve. Pici lépésenként, megfelelő adagolásban és megközelítéssel. Rossz hír, hogy rajtad kívül senki nem tudja megcsinálni. Támogatást, külső megtartást, illeszkedő terápiás megközelítést tud más is adni neked, de a SAJÁT BELSŐ VILÁGODDAL, A BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, ÉRZELMI, MENTÁLIS LÉNYEDDEL CSAK TE TUDSZ ÖSSZEKAPCSOLÓDNI. Ezzel kezded el önmagadat szabályozni és bepótolni mindazt, amit kicsiként nem tudtál megtanulni. A Benned Lakó Kisgyermek társ-szabályozója lehetsz, olyan szülője önmagadnak, amilyen szülőd neked sosem tudott lenni. Ami aztán mindenre kihat az életedben. A már meglévő és még megszületendő gyermekeid életére is kihat. Egy jól szabályozott, kiegyensúlyozott ideg- és érzelmi rendszerrel rendelkező szülő ezt fogja közvetíteni a gyermekének is. Én ezt lenyűgöző lehetőségnek és útnak találom, és örömmel osztom meg Veled is.


Az ÖnMunka képzési rendszere mostanra az emberi lény teljességét átfogja, az idegrendszeri-fiziológiai-biológiai alapoktól elkezdve az érzelmi, mentális, viselkedési és szellemi vonatkozásokig. Az emberi lény egy komplex és összefüggő rendszer, nem lehet csupán csak az elméjével vagy az érzelmeivel foglalkozni. Illetve hiába foglalkozunk az elméjével, ha nem vagyunk tisztában a fiziológiájával, agyi- és idegrendszeri felépítésével és működéseivel, a biológiai érzelmek szerepével és fontosságával, a pszichológiai fejlődésével.



ÖNMUNKA KÉPZÉSI RENDSZER ELSŐ SZINT, idén még egyszer:




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése