2018. május 3., csütörtök

A Test Mindenre Emlékszik - Traumával Testben Élni





A Test Mindenre Emlékszik - Traumával Testben Élni

Peter A. Levine mellett, akinek szerencsére már megjelent a (sokk)trauma természetéről és feldolgozásáról szóló korszakalkotó könyve magyarul (A tigris felébresztése,Ursus Libris), napjaink trauma terápiás szcénájának hasonlóan neves szakembere Bessel van der Kolk. Az ő alapműve, The Body Keeps the Score (A test mindenre emlékszik) címet viseli, magyarul nem elérhető. (Peter Levine idegrendszer és trauma kapcsolatáról itt olvashatsz.)

Olajos Zsolt barátom fordított a Kolk könyvből néhány szemelvényt, nagy köszönet neki ezért. Érdemes elolvasni, sok megértést adhat a főként sokk traumát átélt emberek mindennapi megéléseiről. Ez egy rendkívül átfogó mű a trauma természetéről és gyógyítási lehetőségeiről, sok tudományos és emberi esettörténettel ábrázolva. A szerző holland származású, Amerikában élő orvos-pszichiáter, aki a traumafeldolgozás egyik legelismertebb szakértője és kutatója. Laikusok számára is nagyon érthetően és logikusan írja le terápiás és kutatói tapasztalatait. (A trauma különböző típusairól itt olvashatsz.)

AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA: 16 HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS 2018. SZEPTEMBER 14-TŐL DECEMBER VÉGÉIG (MÁR LEHET JELENTKEZNI) Részleteket itt találsz.


RÉSZLETEK BESSEL VAN DER KOLK, THE BODY KEEPS THE SCORE CÍMŰ KÖNYVÉBŐL, OLAJOS ZSOLT FORDÍTÁSÁBAN:

„Senki nem tud ’meggyógyítani’ egy háborút, bántalmazást, szexuális erőszakot, molesztálást, vagy bármilyen más szörnyű eseményt; ami megtörtént, nem tehető meg nem történtté. Amivel viszont lehet mit kezdeni, az a trauma lenyomatai a testben, az elmében és a lélekben: tudunk mit kezdeni a megsemmisítő fizikai érzetekkel a mellkasban, amit úgy címkézünk, hogy szorongás vagy depresszió; az irányítás elvesztése miatti félelemmel; a veszélyt vagy elutasítást fürkésző folyamatos készültséggel; az önutálattal; a rémálmokkal és az emlékbetörésekkel; a zsibbadtsággal, ami megakadályozza, hogy a feladatainkat elvégezzük vagy hogy teljesen elmerüljünk abban, amit éppen csinálunk; és azzal, hogy képtelenek vagyunk megnyitni a szívünket egy másik emberi lény felé.

A trauma megfoszt minket attól az érzéstől, hogy urai vagyunk magunknak, amit én önvezetői képességnek hívok a továbbiakban. A gyógyulás kihívása az, hogy újrateremtsük a test és az elme, vagyis az Én feletti irányításunkat és felelősségünket. Mindez azt jelenti, hogy szabadon tudhatod, amit tudsz és szabadon érezheted, amit érzel anélkül, hogy elárasztottá, felbőszültté, megszégyenültté, vagy összeesetté válnál. A legtöbb embernél ez az alábbiakat jelenti:
1. megtalálják a módját, hogyan nyugtassák le magukat és hogyan fókuszáljanak;
2. megtanulják, hogyan őrizzék meg ezt a nyugalmat a múltat felidéző képek, gondolatok, hangok, vagy fizikai érzetekre adott válaszként;
3. megtalálják a módját, hogyan lehetnek teljesen élők a jelenben és összekapcsolódva az emberekkel a környezetükben;
4. nem lesz szükség arra, hogy eltitkoljanak maguk előtt dolgokat, beleértve a túlélésüket biztosító viselkedésekről szóló titkokat.


A kötődés iránti igényünk sosem enyhül. A legtöbb emberi lény nem tudja tolerálni a másoktól való, hosszabb ideig tartó elszigeteltséget. Azok az emberek, akik nem tudnak pl. a munkájukon, barátságaikon, vagy családjukon keresztül kapcsolódni, a kötődés más módjait fogják megtalálni: betegségekben, jogi perekben, vagy családi csatározásokban. Minden más elviselhetőbb, mint a lényegtelenség és elidegenedés nyomorult érzése.


Képesnek lenni biztonságban érezni magunkat más emberekkel valószínűleg az egyetlen legfontosabb aspektusa a mentális egészségnek; a biztonságos kapcsolatok alapvető jelentőségűek abban, hogy értelemmel teli és kielégítő életet éljünk. Az emlősök természetes állapota, hogy valamennyire mindig védekezésre készek. Viszont ahhoz, hogy érzelmileg közel érezzük magunkat egy másik emberhez, a védekező-rendszerünknek átmenetileg le kell kapcsolnia. Ahhoz, hogy játsszunk, párosodjunk, és neveljük a gyerekeinket, az agynak le kell állítania a természetes készültségét.


A traumatizált emberek látszólag elviselhetetlen fizikai érzetekkel élnek.  A traumatizált ember gyakran az érzéseitől fél. Nem annyira a bántalmazók (akik remélhetőleg bár nincsenek körülöttük), hanem a saját fizikai érzetei lesznek az ellenségei. A kényelmetlen érzetek teljesen eltérítik őket és az efölötti aggodalmuk a testet befagyva, az elmét pedig lezárva tartja. Habár a trauma már a múlté, az érzelmi agy továbbra is olyan fizikai érzeteket generál, amely az áldozatot ijedtté és tehetetlenné teszi. Nem meglepő, hogy nagyon sok trauma túlélő kényszeres evő vagy ivó, félnek a szextől és elkerülnek nagyon sok szociális tevékenységet. Az érző világuk nagyrészt tiltott terület.


Sok traumatizált ember túl hiperéber ahhoz, hogy az élet hétköznapi örömeit élvezze, míg mások túl zsibbadtak ahhoz, hogy új élményeket szívjanak magukba, vagy épp a tényleges veszély jeleit érzékeljék.


Sok ember biztonságban érzi magát addig, amíg a szociális kapcsolódásaikat felszínes társalgásra korlátozhatják, de a fizikai kontaktus már intenzív reakciókat válthat ki náluk. Viszont bármilyen mély intimitás – egy szoros ölelés, párunkkal való alvás vagy szeretkezés – azt kívánja meg, hogy megengedjük maguknak a félelem nélküli immobilizáció élményét. A traumatizált embereknek különösen nehéz megállapítaniuk, hogy mikor vannak tényleges biztonságban, és tényleges veszély hatására mikor kellene a védekező rendszerüket aktiválniuk. Ehhez olyan élményeket kell begyűjteniük, amelyek vissza tudják állítani a fizikai biztonság érzetét.


A traumára adott válaszként és hogy megbirkózzanak a szörnyűséggel, ezek az emberek megtanulták lekapcsolni azokat az agyi területeket, amelyek a rettegést kísérő és meghatározó zsigeri érzeteket és érzelmeket továbbítják. Viszont a mindennapi életben, ugyanezen agyi területek felelősek az énérzet alapjául szolgáló érzelmek és érzetek teljes spektrumának rögzítéséért. Amivel tehát szemben állunk, az egy tragikus adaptáció: Abbéli igyekezetükben, hogy lekapcsolják a rémítő fizikai érzeteket, egyúttal halálra ítélik azt a képességüket, hogy teljesen élőnek érezhessék magukat.


Ha biztonságos kapcsolatunk van a testi érzeteinkkel – azaz bízhatunk benne, hogy a test pontos információkat ad nekünk – képesek leszünk uralni a testünket, érzéseinket és önmagunkat. Mindazonáltal a traumatizált emberek krónikusan nem érzik magukat biztonságban a testükben. A múlt bennük él gyötrő, belső diszkomfort érzések formájában. A testüket folyamatosan bombázzák a zsigeri figyelmeztető jelek, és ahhoz, hogy uralják ezeket a folyamatokat, gyakran mesteri szintre fejlesztik a belső érzeteik figyelmen kívül hagyását és elzsibbasztják érzékelésüket arról, hogy mi is zajlik odabenn. Megtanulnak elrejtőzni maguk elől. Minél inkább próbálják eltaszítani maguktól és figyelmen kívül hagyni a belső figyelmeztető jeleket, annál inkább valószínű, hogy ezek a jelek átveszik az irányítást és zavarttá és megszégyenültté teszik őket. Akik nem tudják észrevenni biztonságosan, hogy mi zajlik belül, azok a külső érzékelés bármilyen változására lefagyással vagy pánikkal fognak reagálni – és elkezdenek magától a félelemtől félni.
A félelem élménye azokból a fenyegetésre adott primitív válaszokból származik, ahol az elmenekülés valamilyen módon gátolva volt. Az emberek életét túszként tartja fogva a félelem, amíg a zsigeri élmények megváltoznak… Az önszabályozás képessége azon áll vagy bukik, hogy barátságos viszonyban vagyunk-e a testünkkel. Enélkül a barátságos viszony nélkül külső szabályozásra lesz szükségünk – gyógyszerekre, drogokra, alkoholra, folyamatos külső elismerésre, vagy mások kívánságainak való kényszeres megfelelésre.


Mivel a traumatizált embereknek nehezükre esik érzékelni, mi zajlik a testükben, nincsenek árnyalt válaszaik a frusztrációra. A stresszre vagy „kiüresedéssel” vagy túlzott dühvel válaszolnak. Bármelyik is a válaszuk, nem nagyon tudják megmondani, hogy mi zaklatta fel őket. A testüktől való elválasztottság azt okozza, hogy nem képesek megvédeni magukat, magas arányban válnak újra áldozattá, valamint hihetetlenül nehezükre esik örömöt, érzékiséget érezni és értelmet találni saját magukban. Az ön-elfeledés lejtőjén a következő állomás a deperszonalizáció – önmagunk érzékelésének elvesztése.”


AZ ÖNKAPCSOLÓDÁS, AZ ÖNFELNEVELÉS ÉS AZ ÖNFELISMERÉS GYAKORLATI KURZUSA: 16 HETES ÖNMUNKA ONLINE KÉPZÉS 2018. SZEPTEMBER 14-TŐL DECEMBER VÉGÉIG (MÁR LEHET JELENTKEZNI) Részleteket itt találsz.

ÖNFELFEDEZÉS - ÖNKAPCSOLÓDÁS - ÖNFELNEVELÉS - ÖNFELISMERÉS - ÖNGYÓGYÍTÁS: ÉRZELMI, TESTÉRZETI, BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, GONDOLATI, SZELLEMI SZINTEN

AZ ÖNMUNKA 16 HETES ONLINE KURZUSÁNAK CÉLJA:
A célunk az, hogy mély, GYAKORLATI fiziológiai-biológiai-idegrendszeri-testi és gondolati-viselkedési tudatosságunk és önismeretünk kezdjen kialakulni. Ehhez eleinte úgymond kapacitást növelünk: növeljük a testünk és az idegrendszerünk kapacitását arra, hogy BIZTONSÁGOSAN tudja majd később átengedni a régóta beragadásban levő energiákat, illetve az újonnan beérkezőket. Anélkül, hogy megijednénk bármitől. Az elméleti tudásanyagunk is arról szól, hogy megértsük ezeknek a folyamatoknak és a tüneteknek a TERMÉSZETESSÉGÉT, jelentését, így egyre közelebb merészkedhessünk hozzájuk. Gondolkodással mindez nem feldolgozható. A TEST A FŐNÖK, A TEST VEZET, vagyis a testünkkel való biztonságos kapcsolat kiépítése az alap. Az általános disszociált létünkből visszaérkezünk a fizikai valónkba, a testünkbe.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése