2017. október 27., péntek

Tanmese az Önszabályozásról és a Társ-szabályozásról Felnőtteknek és (Leendő) Szülőknek



Egyszer volt, hol nem volt, megszületik egy kisbaba. A kisbaba még nem gondolkodik, agyának az a területe még nincs kifejlődve. A kisbaba ÉREZ. Mindent. A kisbaba egy minden ízében ÉRZŐ LÉNY. A kisbaba megérkezik a világba és NINCSENEK ESZKÖZEI. Az embergyermek – más emlősállatoktól eltérően – nagyon fejletlen idegrendszerrel és aggyal jön világra. Abból a szempontból fejletlen ez a rendszer, hogy a kisbaba önmagáról gondoskodni tudjon, meg tudja védeni magát, el tudjon menekülni, ha arra lenne szükség, biztosítani tudja a saját fizikai szükségleteit. És hogy biztosítani tudja a saját érzelmi szükségleteit. A kisbaba TELJESEN KISZOLGÁLTATOTT az őt fogadó környezetnek. Kiszolgáltatott abból a szempontból, hogy betölti-e ez a környezet az ő szükségleteit, és kiszolgáltatott olyan szempontból is, hogyan is fog fejlődni az idegrendszere és az agya. Mert aszerint fog fejlődni, ahogy azt a környezetétől meg tudja tanulni, ahogy az a környezet bánik vele.

Tudományos szóval úgy hívjuk, hogy a kisbabának még nem működik az ÖN-REGULÁCIÓJA, ÖNSZABÁLYOZÁSA. Sem az idegrendszeri válaszait nem tudja szabályozni, sem az érzelmi válaszait, sem pedig az ösztönkésztetéseit. Tehát, ha valamilyen hatás éri, aminek következtében bekapcsolnak a BIOLÓGIAI ÉRZELMEI (düh, félelem, szomorúság, undor, kíváncsiság, öröm), akkor szüksége van valakire, aki MEGTARTJA ezeknek az érzelmeknek az átélése közben. Amikor valaki a személyes terébe hatol, netalántán bántalmazza a testét, akkor ösztönösen, biológiailag és INTELLIGENS módon düh aktiválódik a rendszerében. Ha fenyegetés érkezik kívülről, akkor biológiailag reagál az idegrendszere és a félelem érzelmét kapcsolja be, a hozzá tartozó fiziológiai és testérzeti változásokkal egyetemben. Ha pedig a rendszer azt érzékeli, hogy őt valamilyen veszteség érte, akkor biológiailag és értelmesen beindítja a szomorúságot. A kisbaba és még a kisgyermek sem tud erről gondolkodni, nem tudja értelmezni a történteket. Ő CSAK ÉREZ. És aszerint fogja tudni megtanulni ELBÍRNI a testében és a rendszerében az erőteljesebb érzéseket, amennyire ezt megtanítják neki. Ahogy a szülője viszonyul az érzelmekhez és érzésekhez, ahogy a szülő megtanulta, csak azt tudja megtanítani a gyermeknek. Ha a szülő érti és éli az érzelmek és érzések széles skáláját, akkor megfelelő teret tud biztosítani a gyermeknek a saját érzelmei és érzései megéléséhez, illetve BIZTONSÁGOT nyújt neki, szeretettel megtartja, miközben a gyermek rendszerén áthaladnak az érzések. Ezt nevezzük KO-REGULÁCIÓNAK, TÁRS-SZABÁLYOZÁSNAK. A szülő készségei, működései szabályozzák be a gyermekéit is. A gyermek úgy fogja megtanulni az érzelmi szabályozást, ahogy azt a szülőjétől tudja. NINCS MÁS MÓD. Mindez pedig az egész idegrendszerének és az agyának a fejlődésére is rá fog hatni.



Ahogy megtanulja mindezt kicsiként, csak úgy fog tudni működni felnőttként. Ha még kisebb-nagyobb traumatikus hatások is érik egészen a méhen belüli élettől kezdve felnövekedése során a rendszerét (mindenkit ért valamilyen fajta), akkor az ún. TOLERANCIA ABLAKA is kicsi lesz. Sokan így jutunk el felnőttkorba, csak amíg jól mennek a dolgok, addig azt hisszük, nincs gáz. Aztán az évek múltával telítődik a rendszerünk feszültséggel, nincs már benne több hely, túlcsordul. Nem tanultuk meg azokat a módokat, ahogy a stresszválaszokból fakadó energiák KIJÁRATOT találhatnának belőlünk. Csak halmozódnak. Sokunknak annyira befeszült az egész rendszere már alapból, illetve ANNYIRA NINCSENEK ESZKÖZEI az érzései és testérzetei megélésére, hogy nagyon kicsi külső inger is elárasztónak érződik számára. Az, ami egy jól szabályozott idegrendszerrel és érzelmi rendszerrel levő embernek fel sem tűnik, számára elsöprő erejű élmény lehet. És NEM TUD VELE MIT KEZDENI. Vagy próbál menekülni tőle, vagy harcol vele, vagy pedig belefagy. Ezt nem is ő csinálja valójában, hanem az autonóm idegrendszere próbál még valahogy segíteni neki, mert ez egy nagyon intelligens rendszer. Ha a menekülési válaszba ragad az idegrendszere, akkor erős SZORONGÁSSAL fog élni, ha a harc válaszba, akkor DÜHROHAMOS lesz, ha pedig befagy a rendszer, akkor ő NEM FOG ÉREZNI SEMMIT, egyfajta ÜRESSÉGBEN fog lebegni, rosszabb esetben DEPRESSZIÓS ÉS LETARGIKUS lesz. (Ez egy nagyon leegyszerűsített modell, és a három válasz kapcsolgatásai is jellemző lehet különböző esetekben.)

Aztán amikor tudatosul bennünk, hogy valami baromira nem oké, akkor – jó esetben – nyitottak leszünk arra, hogy változtassunk, és ezért tenni is hajlandók vagyunk. Kevésbé szerencsés esetben csak várjuk, hogy valaki vegye már el tőlünk azt a szorongást, illetve bármi más KÖVETKEZMÉNY TÜNETET, ami a „legalul” levő idegrendszeri elhangolódásból származik. (Mert van olyan idegrendszeri és érzelmi állapot, amikor az értelmi funkciókért felelős agyterület lekapcsol, ilyenkor nem látjuk át a helyzetünket és nem tudunk épkézláb döntéseket hozni, önmagunkért cselekedni pedig legkevésbé.)  És szinte biztos, hogy olyan eszközhöz nyúlunk, ami nem az alapoktól kezdi el a rendszer visszaszabályozását, ugyanis az autonóm idegrendszer szerepe és a traumatizáltság rendszerre hatásának következményei a mai önismereti és terápiás világban még gyakorlatilag ismeretlenek. (Nem csak Magyarországon, hanem világszerte is, de az utóbbi 5 évben egyre növekszik a tudatosság ebben a témában is.)

Hiába használunk amúgy csodás terápiás módszereket, azok nem arra az alapra hatnak, amin az egész „felépítményünk” nyugszik. Jellemzően mindig valamilyennel tünettel foglalkozunk, azt visszük be a terápiába is, miközben a tünetek már a következmény következményének a következményei. És ezer van belőlük, meg mindig újak nőnek ki. Hisz az alapokkal nem kapcsolódunk, ott nem változik semmi. És NEM ÉRTJÜK, NEM LÁTJUK ÁT EZT AZ EGÉSZ VÉGTELENÜL INTELLIGENS biológiai, fiziológiai, idegi, érzelmi, mentális, viselkedési rendszert. Nem tudjuk, miből mi fakad, nem tudjuk, mi milyen szinten kezelendő, gyógyítandó. Vakon tapogatózunk. És a mélyben nem változik semmi. Még mindig félünk a saját biológiai, fiziológiai, érzelmi lényünktől, és a saját intelligens működéseinkre is üss-fuss-fagyj le válasszal reagálunk. Ami tartósítja az állapotunkat és egy folyamatosan örvénylő körforgásban tart minket. Amikor mindezt értjük és már meg is éljük, akkor válik még világosabbá, hogy a „spirizés” és számos módszer miért is visz tévútra, konzerválva, még mélyebbre tunkolva, akár rosszabbítva az állapotunkat.

Jó hír, hogy az önszabályozás bármikor megtanulható, semmiről nem vagyunk lekésve. Pici lépésenként, megfelelő adagolásban és megközelítéssel. Rossz hír, hogy rajtad kívül senki nem tudja megcsinálni. Támogatást, külső megtartást, illeszkedő terápiás megközelítést tud más is adni neked, de a SAJÁT BELSŐ VILÁGODDAL, A BIOLÓGIAI, FIZIOLÓGIAI, ÉRZELMI, MENTÁLIS LÉNYEDDEL CSAK TE TUDSZ ÖSSZEKAPCSOLÓDNI. Ezzel kezded el önmagadat szabályozni és bepótolni mindazt, amit kicsiként nem tudtál megtanulni. A Benned Lakó Kisgyermek társ-szabályozója lehetsz, olyan szülője önmagadnak, amilyen szülőd neked sosem tudott lenni. Ami aztán mindenre kihat az életedben. A már meglévő és még megszületendő gyermekeid életére is kihat. Egy jól szabályozott, kiegyensúlyozott ideg- és érzelmi rendszerrel rendelkező szülő ezt fogja közvetíteni a gyermekének is. Én ezt lenyűgöző lehetőségnek és útnak találom, és örömmel osztom meg Veled is.


Az ÖnMunka képzési rendszere mostanra az emberi lény teljességét átfogja, az idegrendszeri-fiziológiai-biológiai alapoktól elkezdve az érzelmi, mentális, viselkedési és szellemi vonatkozásokig. Az emberi lény egy komplex és összefüggő rendszer, nem lehet csupán csak az elméjével vagy az érzelmeivel foglalkozni. Illetve hiába foglalkozunk az elméjével, ha nem vagyunk tisztában a fiziológiájával, agyi- és idegrendszeri felépítésével és működéseivel, a biológiai érzelmek szerepével és fontosságával, a pszichológiai fejlődésével.



ÖNMUNKA KÉPZÉSI RENDSZER ELSŐ SZINT, idén még egyszer:




2017. október 20., péntek

A Test Kiáltása (Alice Miller)



„Amikor a világra jön egy gyerek, szeretetre – vagyis odafordulásra, figyelemre, védelemre, kedvességre, gondozásra és kommunikációs készenlétre – van szüksége. Ha megkapja ezeket az életre felkészítő adományokat, akkor a teste megőrzi ezek jó emlékét, s felnővén ő maga is képes lesz ezeket továbbadni a saját utódainak. Ha azonban hiába vár mindezekre, akkor a gyerekkorból örökre megmarad a sóvárgás az első, sürgető szükségletek kielégítése után, amelyeket a későbbi életében más emberekre visz át. Másrészről: minél kevesebb szeretetet kap egy gyerek, minél többször semmibe veszik és rosszul bánnak vele a nevelés jegyében, annál jobban függ felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől, akiktől mindazt elvárja, amivel a szülei a meghatározó pillanatban adósak maradtak. Ez a test normális reakciója. Tudja, mi hiányzik neki, és nem tudja feledni a fájdalmas hiányokat; ott marad az űr, amely arra vár, hogy betöltsék.”

Nagy örömömre szolgál, hogy Alice Miller újabb könyve jelent meg magyarul, A test kiáltása. Annyira fontosnak és az ÖnMunka rendszerébe illőnek tartom ezt a témát, hogy az Ursus Libris kiadó oldaláról átmásoltam egy részletet akönyvből, hogy itt is elérhető legyen. Az ÖnMunka képzési rendszer (egyelőre) három szintjén mélyen merülünk a test és az érzelmek, érzések világába, és a Belső Gyermekünket is testi megközelítésből gyógyítjuk. Várlak szeretettel, ha gyakorlatba átültetnéd azt, amiről a lenti részletben, illetve a könyvben olvashatsz. (Aktuális Tanfolyamokról itt. Következő Alapképzés indul november 25-én.)

A test és az erkölcs

Nem ritka, hogy a testünk betegségekkel reagál a létfenntartó funkciók tartós figyelmen kívül hagyására. E funkciók közé tartozik a valódi élettörténetünk igazához való hűség is, ezért ez a könyv elsősorban azzal a konfliktussal foglalkozik, amely aközött feszül, amit érzünk és tudunk (mert a testünk rögzítette), és aközött, amit érezni szeretnénk, hogy megfeleljünk az erkölcsi előírásoknak, amelyeket már idejekorán a magunkévá tettünk. Kiderül, hogy többek között egy egészen konkrét, általánosan elismert norma, a negyedik parancsolat akadályoz meg bennünket abban, hogy utat engedjünk a valódi érzéseinknek, s ennek a megalkuvásnak testi megbetegedésekkel fizetjük meg az árát. A könyv sok példával szemlélteti ezt az állítást. Nem teljes élettörténeteket beszél el, hanem mindenekelőtt az egykor bántalmazó szülőkhöz fűződő kapcsolat kérdésére összpontosít.

Tapasztalatból tudom, hogy a saját testem a forrása minden létfontosságú információnak, amely megnyitotta az utat a nagyobb autonómia és tudatosság felé. Csak akkor tudtam egyre jobban elszabadulni a múltamtól, amikor megengedtem magamnak, hogy érezzem az oly sokáig eltemetett érzelmeimet, s amikor ezeket már érezni is tudtam. A valódi érzéseket nem lehet kikényszeríteni. Csak léteznek, és mindig van valamilyen alapjuk – akkor is, ha ez az ok gyakran rejtve marad előttünk. Nem kényszeríthetem magam arra, hogy szeressem vagy akár tiszteljem a szüleimet, ha a testem – számára világos okokból – ezt nem teszi lehetővé. Ha azonban ennek ellenére engedelmeskedni akarok a negyedik parancsolatnak, akkor belefeszülök az igyekezetbe – ahogy az lenni szokott, amikor lehetetlent követelek saját magamtól. Én ebben a belefeszülésben töltöttem csaknem az egész életemet: igyekeztem jó érzéseket táplálni és figyelmen kívül hagyni a rosszakat, hogy összhangban tudjak maradni az erkölccsel, az értékrenddel, amelyet elfogadok. Mégpedig azért, hogy leányként szeressenek. A számla azonban kiegyenlítetlen maradt, s végül be kellett látnom, hogy a szeretetet nem tudom kikényszeríteni, ha egyszer nincs ott. Másrészről viszont felismertem, hogy a szeretetérzés spontán kialakul – például a gyerekeim vagy a barátaim iránt –, ha nem kényszerítem rá magam és nem akarok erkölcsi parancsokat követni. Csak akkor alakul ki, ha szabadnak érzem magam, s ha nyitott maradok minden érzésem tekintetében, beleértve a negatívakat is.

Hatalmas megvilágosodást és felszabadulást jelentett számomra, amikor felismertem, hogy nem vagyok képes meghamisítani az érzéseimet, hogy sem mások, sem a magam számára nem tudok szerepeket játszani, és nem is akarok. Csak ezt követően tűnt fel nekem, hány ember élete futott csaknem teljesen zátonyra amiatt, hogy – ahhoz hasonlóan, ahogyan korábban én is tettem – igyekeznek igazodni a negyedik parancsolathoz, de közben nem veszik észre, hogy milyen árat fizettetnek ezért a testükkel vagy a gyerekeikkel. Amíg ez az ár megfizettethető a gyerekekkel, akár száz évig is élhet az ember anélkül – belebetegedve önmaga elárulásába –, hogy megismerné az igazságát.

Annak az anyának is az erkölcstelenség vádjával kell szembenéznie, aki kénytelen beismerni, hogy gyermekkori hiányai miatt képtelen szeretni a saját gyermekét, holott minden tőle telhetőt megtesz ennek érdekében. Én azonban úgy gondolom, hogy éppen a valódi érzéseinek (amelyek függetlenek az erkölcsi előírásoktól) elismerése teszi számára lehetővé, hogy becsülettel támaszt nyújtson magának és a gyermekének, s megszakítsa az önámítás láncolatát.

Amikor a világra jön egy gyerek, szeretetre – vagyis odafordulásra, figyelemre, védelemre, kedvességre, gondozásra és kommunikációs készenlétre – van szüksége. Ha megkapja ezeket az életre felkészítő adományokat, akkor a teste megőrzi ezek jó emlékét, s felnővén ő maga is képes lesz ezeket továbbadni a saját utódainak. Ha azonban hiába vár mindezekre, akkor a gyerekkorból örökre megmarad a sóvárgás az első, sürgető szükségletek kielégítése után, amelyeket a későbbi életében más emberekre visz át. Másrészről: minél kevesebb szeretetet kap egy gyerek, minél többször semmibe veszik és rosszul bánnak vele a nevelés jegyében, annál jobban függ felnőtt korában is a szüleitől és azok helyettesítőitől, akiktől mindazt elvárja, amivel a szülei a meghatározó pillanatban adósak maradtak. Ez a test normális reakciója. Tudja, mi hiányzik neki, és nem tudja feledni a fájdalmas hiányokat; ott marad az űr, amely arra vár, hogy betöltsék.

Ám minél idősebb az ember, annál nehezebb másoktól megkapnia a réges-régen hiányolt szülői szeretetet. Az elvárások azonban nem enyésznek el a kor előrehaladtával – ellenkezőleg! Csupán csak másokra, főként a saját gyerekeire és unokáira vetülnek később. Csak akkor ébredünk tudatára ezeknek a mechanizmusoknak, ha megpróbáljuk megszüntetni az elfojtást és a valóság tagadását, s a lehetőségekhez képest megismerni a gyermekkorunk valóságát. Csak ekkor hívhatjuk életre önmagunkban azt az embert, aki ki tudja elégíteni azokat a szükségleteinket, amelyek a születésünktől – vagy az azt megelőző időktől – kezdve várják, hogy kielégítse őket valaki. Ekkor tudjuk megadni magunknak a figyelmet, a tiszteletet, az érzelmeink megértését, a szükséges védelmet, a feltétel nélküli szeretetet, amelyet a szüleink elmulasztottak.

Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szeretnünk kell a gyermeket, aki valaha voltunk, különben fogalmunk sem lesz róla, hogy miről szól a szeretet tapasztalata. Ha ezt terápiákban szeretnénk megtanulni, olyan emberekre lesz szükségünk, akik el tudnak fogadni bennünket olyannak, amilyenek vagyunk; akik meg tudják adni mindazt a védelmet, tiszteletet és szimpátiát, amire szükségünk van, s el tudnak kísérni bennünket arra a felfedezőútra, amelyen végül rájövünk, hogyan váltunk azzá, akik ma vagyunk. Nem lehet megkerülni ezt az alapélményt, ha át szeretnénk venni a szülői szerepet a bennünk élő gyermek életében, akit egykor semmibe vettek. Nem tudja nekünk megadni ezt az élményt az a nevelő, akinek valamilyen terve van velünk, és ugyanilyen kevéssé képes rá az a pszichoanalitikus, aki megtanulta, hogy semlegesen viszonyuljon a gyermekkori traumákhoz, s az analizált elbeszélését a fantázia világába utalja. Nem; éppen ennek ellenkezőjére van szükségünk, nevezetesen egy pártfogó kísérőre, aki osztozni tud velünk a megrökönyödésben és a felháborodásban, amikor az érzelmeink lépésről lépésre feltárják számára és számunkra a kicsi gyermek szenvedéseit, amit egészen magára maradva át kellett élnie, amikor kicsiny teste és lelke az életért küzdött. Azért az életért, amely hosszú évekig állandóan veszélyben volt. Egy ilyen kísérő kell nekünk – őt nevezem én értő tanúnak –, hogy mostantól ott álljon a bennünk lévő gyermek mellett, magyarán megértse a testünk nyelvét és foglalkozzon annak szükségleteivel. Ahelyett, hogy – mint eddig mindenki más – semmibe venné; ugyanúgy, ahogy a szüleink tették egykoron. Teljesen valóságos mindaz, amiről írok. Jó, pártfogó és nem neutrális kíséret mellett megtalálhatjuk a saját igazságunkat. E folyamat révén megszabadulhatunk a tüneteinktől, véget vethetünk a depressziónak, visszanyerhetjük az életörömünket, búcsút inthetünk a kimerültségnek és megnövekedhetnek az energiáink, amikor már nincs rájuk szükség a saját valóságunk elfojtásának fenntartása érdekében. A depressziót jellemző fáradtság ugyanis mindig jelentkezik, amikor elnyomjuk az erős érzelmeinket, amikor bagatellizáljuk a testünk emlékezetét és nem akarunk vele érdemben foglalkozni.

Vajon miért annyira ritka az ilyen irányú pozitív fejlemény? Miért hisz inkább a legtöbb ember – és szakember! – a gyógyszerek hatalmában ahelyett, hogy átadná a saját testének az irányítást? Hiszen a testünk pontosan tudja, hogy miben szenvedünk hiányt, mire van szükségünk, mit viseltünk rosszul, mire reagáltunk allergiásan. Ám sok ember a gyógyszerekben, a kábítószerekben vagy az alkoholban keresi a megoldást, amelyek viszont még inkább elzárják a kereső elől a valósághoz vezető utat. Miért van ez így? Azért, mert fájdalmas az igazság felismerése? Ez nem vitás. Ám ezek a fájdalmak csak ideiglenesek, s jó kíséret mellett kibírhatók. A problémát inkább abban látom, hogy hiányzik az ilyen vezetés, ugyanis a segítő foglalkozások képviselői számára a jelek szerint nem hagyja az erkölcsi neveltetésük, hogy odaálljanak az egykor bántalmazott gyermek mellé, s vele együtt felismerjék a korai életkorban elszenvedett sérülések következményeit. A negyedik parancsolat bűvkörében élnek, amely előírja számunkra, hogy tiszteljük a szüleinket azért, „hogy hosszú életűek legyünk itt, a földön”.

Nyilvánvaló, hogy ez a parancsolat megakadályozza a korábbi sérülésekből való felgyógyulást. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy ez a tény eddig nem került nyilvánosságra. Azért óriási a negyedik parancsolat hatóköre és hatalma, mert ezt táplálja a kicsi gyermek szülőkhöz fűződő természetes kötődése is. Még a legnagyobb filozófusok és írók sem mertek soha szembeszállni ezzel a parancsolattal. Nietzsche ugyan éles kritikával illette a keresztény erkölcsöt, de a saját családját megkímélte. Ugyanis minden olyan felnőttben, akivel egykor rosszul bántak, ott lapul a kicsi gyermek félelme attól, hogy a szülei megbüntetik annak érdekében, hogy letörjék az ellenszegülését. Ám ez a félelem csak addig lappang ott, amíg tudatossá nem válik. Amint sikerül tudatosan átélni, idővel szertefoszlik. Ha az egykori gyermeki elvárások a negyedik parancsolat erejével társulnak, az oda vezet, hogy a legtöbb tanácsadó újra ugyanazokat a nevelési szabályokat kínálja fel a hozzá segítségért fordulók számára, amelyek között azok felnőttek. Sok szakember kapcsolódik még mindig számtalan szállal a szüleivel kapcsolatos elvárásaihoz, miközben mindezt szeretetnek nevezi, s ezt a szeretetet ajánlja fel másnak is megoldásként. A megbocsátásról mint a gyógyuláshoz vezető útról beszélnek, s a jelek szerint nem tudják, hogy ez az út ugyanabba a csapdába vezet, amelyben ők is vannak. A megbocsátás ugyanis még soha nem vezetett gyógyuláshoz.

Jellemző, hogy több ezer éve olyan parancsolattal élünk, amelyet eddig nemigen kérdőjelezett meg senki, mivel ez erősíti meg azt a köteléket, amellyel a semmibe vett gyermek a szüleihez kapcsolódik. Úgy viselkedünk tehát továbbra is, mintha még mindig gyerekek lennénk, akik nem merik megkérdőjelezni a szüleik parancsait. Tudatos felnőttként azonban jogot formálhatunk arra, hogy feltegyük a kérdéseinket – még akkor is, ha jól tudjuk, hogy ezek annak idején leforrázták volna a szüleinket.

Mózes, aki Isten nevében a népe elé tárta a tízparancsolatot, maga is számkivetett gyerek volt (még ha szükségszerűségből is). Mint a legtöbb eltaszított gyerek, ő is abban reménykedett, hogy egy szép napon elnyeri majd a szülei szeretetét, ha megértést és tiszteletet tanúsít irántuk. Azért tették ki a szülei, hogy megkíméljék az üldözéstől. A csecsemő azonban nem tudta felfogni ezt a kis kosárkában. A felnőtt Mózes talán ezt mondta volna: „Azért raktak ki a szüleim a palotából, hogy megóvjanak. Nem tudok rájuk emiatt haragudni, hálásnak kell lennem, hiszen az életemet mentették meg vele.” Gyerekkorában azonban így érezhetett: „Miért taszítottak el maguktól a szüleim, miért tesznek ki a megfulladás veszélyének? Hát nem szeretnek engem?” A kételkedés és a halálfélelem, vagyis a kicsi gyermek testében megőrzött hiteles érzések tovább éltek a felnőtt férfiban, és akkor is vezették őt, amikor a tízparancsolatot népének adta. A negyedik parancsolat – felszínesen tekintve – felfogható az idős ember életbiztosításának, amely abban az időben – ma már viszont nem – fontos volt ebben a formában. Ha viszont közelebbről megnézzük, akkor benne van az a fenyegetés vagy zsarolás, amely mind a mai napig hat: ha szép kort akarsz megélni, akkor tisztelned kell a szüleidet – még akkor is, ha ők ezt nem érdemlik meg. Máskülönben fiatalon meghalsz.

A legtöbben ehhez a parancshoz tartják magukat, bár zavart és félelmet kelt bennük. Szerintem ideje komolyan vennünk a gyermekkori megbántásokat és azok következményeit, és megszabadulni ettől a parancsolattól. Ez nem azt jelenti, hogy idős szüleinknek borzalmakkal kell törlesztenünk az ő borzalmas tetteiket, hanem azt, hogy olyannak kell látnunk őket, amilyenek akkor voltak, amikor kisgyerekkorunkban velünk bántak, és meg kell szabadítanunk a gyerekeinket és önmagunkat ettől a viselkedésmintától. Le kell válnunk a belsővé vált szülőkről, akik bennünk folytatják tovább a romboló munkát, mert csak így tudunk igent mondani a saját életünkre és így tudjuk megtanulni tisztelni önmagunkat. Mózestól nem tanulhatjuk meg ezt, mert a negyedik parancsolat átadásával hűtlen lett a saját testében hordozott üzenetekhez. Nem is tehetett másként, hiszen számára mindez tudattalanul zajlott. Ám éppen emiatt nem szabad hagynunk, hogy a parancsolat kényszerítő erővel hasson ránk. [...]

ÖNMUNKA KÉPZÉSI RENDSZER ELSŐ SZINT, idén még egyszer: