2012. augusztus 29., szerda

Ahova Folyton Vágyunk és Ahonnan Folyton Elmenekülünk



Byron Katie úgy nevezi ezt a „helyet”: szeretni azt, ami van. Ez az a „hely”, ahol minden csupán önmagától fogva van. Ahol mindennek megengedődik, hogy legyen, mert nincsenek értelmezések, történetek, címkék, ítéletek. Vagyis nincs minek ellenállni. És nincs „senki” sem, aki ellenálljon. Ez az, „ahol” és „aki” a történeteim nélkül vagyok. Ez a nem-tudás tere. Ami mindig, minden pillanatban itt van. Bármikor hozzáférhető, bárki számára.

Más nyelvezetben ez a „hely” a tudatosság, maga a tudat. Bevallom, kicsit félek használni ezeket a szavakat, annyira elcsépelődtek és félreértődtek az elmúlt években. Pl. „a tudatos teremtés” kifejezésben. Kicsit abszurd, ahogy mondom: ahol a tudatosság van, ott semmilyen olyan „tudatosság” nincsen, ahogy ez értődik a „tudatosan teremteni” kívánó én-elme által. Amikor valóban „csak” a tudatosság, létezés, nem-tudás van, akkor nincsen olyan „én”, aki bármit is „teremteni” szeretne. Persze, ezért vált kevéssé vágyott „árucikké” az Ami Van. Hisz ki vágyna arra, ami van, ha elhiszi, hogy ennél sokkal „jobb”, sokkal „több” lehet az övé, és azt is elhiszi, hogy az, ami majd őt végre beteljesedetté teszi, a jövő egy adott pontján fog hozzá elérkezni. Arról nem is beszélve, hogy ezért mi mindent kell tennie…

Bőven írtam az előző két bejegyzésben arról az alapvetően téves emberi elme-én azonosulásról, melynek köszönhetően mindannyian hiányosnak, nem megfelelőnek hisszük el magunkat. (Ha nem olvastad volna ezeket, mindenképp ajánlom. Itt és itt) Nos, amíg ez az alaphiedelem működik bennünk, addig a tudatosságot, a jelenlétet is csak ennek a szűrőjén tudjuk félreérteni. Ilyenkor a tudatosság, a jelenlét állapotának megélése kerül a fókuszba, azért, mert az elme elhitt róla valamit, elképzelte magának, hogy milyen az, és milyen haszonnal jár majd számomra, ha minél többet tartózkodom ebben az „állapotban”. Ebben a pillanatban újra hiány én-ként rovom ugyanazokat a megszokott köreimet, mint mindig, csak most már nem a pénztől vagy egy párkapcsolattól várom a „beteljesedést”, hanem a „tudatosságtól”, a „jelenléttől”. Csak erről még azt is gondolom, hogy „fejlettebb”, „magasabb rendű”, mint holmi kocsira meg házra vágyni. J

Lényeg, hogy valójában mindannyian „ide” vágyunk, ebbe a tágas, nem-tudó térbe. Ahol minden úgy tökéletes, ahogy van. És abszurd módon, amikor pedig megéljük azt, hogy „Ki vagyok a történeteim nélkül?”, szinte azon nyomban újra keresni kezdünk. Hisz nem lehet, hogy az egész ennyire egyszerű legyen! Nem lehet, hogy ez mindig a rendelkezésemre áll! Nem lehet, hogy egyszerűen csak elég lenni! Valami másnak is lennie kell még! Üdv az elme-verkliben újra. Te meddig szeretnél még körözni?

Ha már tényleg elég volt a verklizésből, figyelmedbe ajánlom Scott Kiloby sallangmentes szavait a tudatosságként/tudatosságban való megpihenésről. És hamarosan jövök a folytatással.

A Tudatosság Tere

Ebben a könyvben sok helyen látsz majd utalást a „tudatosságra” és a „tudatosságban történő megpihenésre”. Az ember képes közvetlenül megtapasztalni azt, hogy tudatában van a gondolatoknak, érzelmeknek és testi érzeteknek, ahogy azok felbukkannak és eltűnnek. Amikor a felbukkanó gondolatokkal, érzelmekkel és érzetekkel azonosulunk, ahelyett, hogy ideiglenes, üres jelenségekként tekintenénk rájuk, melyek egy alap tudatossági térben jönnek-mennek, akkor hisszük el magunkat elkülönült, hiányos személynek. Ez az alapvető tudatossági tér az, akik lényegében vagyunk. Leginkább azonban oly szorgalmasan hisszük el és azonosulunk a személyes történetünket alkotó gondolatokkal, hogy ezt az alap tudatosságot észre sem vesszük. Ahhoz, hogy a Megtalálhatatlan Önvizsgálatot elvégezzük, döntő fontosságú ennek az alap tudatosságnak a felismerése.

Mi a tudatosság? Javaslom ezt az igen egyszerű megközelítést:

         Kezdd a gondolat-nélküli tudatossággal. Állj meg egy pillanatra, és vedd észre a következő gondolatodat. Ahogy az a gondolat eltűnik, pihenj meg akként a gondolat-nélküli térként, mely ott maradt. Ez a gondolat-nélküli tudatosság. Egész nap, minden nap vegyél ki rövid pihenőket, és pihenj meg gondolat-nélküli tudatosságként, újra meg újra. Milyen gyakran? Amilyen gyakran csak tudod. Ahogy egyre többször teszed ezt, a pihenők egyre hosszabbakká válnak. Természetessé válik a tudatosságként történő megpihenés minden élethelyzetben. És mindez lehetővé teszi, hogy felismerd, a gondolatok, érzelmek és érzetek mind a tudatosságból születnek, és oda is enyésznek el.

         Ha ez elsőre nehéznek tűnik, akkor kezdd azzal, hogy a nap folyamán újra meg újra ráhangolódsz a tested belső energiamezejének tágasságára, élőségére, jelenlevőség-érzésére, különösen a mellkas és a gyomor tájékára. Amikor csak eszedbe jut, pihenj meg ebben a jelenlevőség-érzésben. Ne gondolkodj ezen az energia-téren. Egyszerűen csak vedd észre, hogy ott van. Így a gondolat-folyamtól vonsz el energiát. Figyelmednek a belső energiatérre való irányítása ugyanaz, mint a gondolat-nélküli tudatosságként való megpihenés. Az önvizsgálat célja, hogy segítsen neked szembenézni a fájdalmas érzelmekkel, és megengedni őket pont úgy lenni, ahogy vannak. Ha sokszor pihensz meg a testedben a nap folyamán, akkor az önvizsgálatot is könnyebb lesz elvégezned, mivel az érzelmek általában a mellkasi és gyomor tájékon bukkannak fel és tűnnek el.
         Ha egy metaforával akarom érzékeltetni, a tudatosság egyfajta tér, tágasság. Fedezd fel saját magad számára, hogy ez a gondolat-nélküli tér mindig stabilan jelen van. Ez a tér egyformán ott van a testeden belül és kívül, és minden megtapasztalásodkor ott van, bárhová mész is, bármit csinálsz is. Észreveheted otthon, a munkahelyeden, emberekkel körülvéve, vagy éppen egyedül. Akkor is ott van, amikor nincs épp gondolatod, és akkor is, amikor épp gondolatok bukkannak fel. Ez a tér a valódi otthonod. Tedd az első számú fontossággá az életedben, hogy minél gyakrabban belepihensz ebbe a jelenlévő, nyugalmi térbe.
         A fejedben hallható hang, mely egymás után játssza le a gondolatokat, ebben a térben történik. Észreveheted, hogy ez a tér hallja meg a fejedben lévő hangot. Idővel egyre inkább ez a tér érződik majd a valódi önmagadnak, a gondolatok pedig egyre kevésbé tűnnek már személyesnek. A fejedben hallható hang az, mely azt állítja, hogy hiányos vagy. Amikor a hang épp ezt a történetet meséli, akkor vele együtt érzelmek és testi érzetek is felbukkannak. És ez a jelenség az oka, amiért úgy érezzük, hogy a gondolatok, érzelmek és érzetek össze vannak forrva, egy egységet alkotnak.
         A tudatosságban történő megpihenés jelen idejű megtapasztalás. Mindig most történik. Kérlek, most egy pillanatra pihenj meg az itt-és-mostban a történeteid nélkül. Nem kell túlbonyolítani, egyszerűen csak lazíts el mindent, amit valaha magadról, másokról, a világról, és a tudatosságról tanultál. Ahogy az itt-és-mostban pihensz, ha felbukkan egy gondolat, egyszerűen csak hagyd, hogy tovatűnjön. Engedd, hogy távozzon vagy feloldódjon.
         Jótékony hatású, ha az önvizsgálat megkezdése előtt közelebbről megismerkedsz a tudatosságban történő pihenéssel. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire előnyös, ha felismered önmagadban a gondolatokra való tudatosság alapvető képességét.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam. Szeptember 28-29. (péntek-szombat) Részleteket itt találsz:

2012. augusztus 23., csütörtök

Mit és Miért Is Keresünk Valójában: A Képzelt Hiány-Én



Folytassuk a héten megkezdett új sorozatunkat az alapvetően téves én-azonosulásainkról. Ha nem olvastad volna a bevezető részt, ajánlom, kezdd azzal. Itt találod: http://onmunka.blogspot.hu/2012/08/a-legalapvetobb-identitasunk-hiany-es.html

Az Elkülönülésbe Vetett Hit

A hiányosságba vetett hitünk közvetlen kapcsolatban áll az elkülönülésről szóló hiedelmünkkel. Már nagyon kicsi gyermekkorunkban beindul az az alap elkülönülésünk, mely az én érzete és a nem-én érzete között feszül. Innentől kezdve az élet különálló, egymáshoz kapcsolódó „tárgyak” színjátékává válik. És a központi „tárgy” az „én”.
         Kicsiként ritkán kérdőjeleződik meg az elkülönülés-érzetünk. És miért is kérdőjeleződne? Hiszen a túlélő ösztöneink azt diktálják, hogy a testünket elkülönültként kell kezelnünk, mert így találunk majd ételt, ruhát vagy fedelet. De a túlélési ösztön már kicsi gyermekkorunkban túlnyúlik a fizikai túlélés alapvonatkozásain. Szép fokozatosan átterjed a pszichológiai és érzelmi világunkra is. Szó szerint azonosulunk szavakkal, képekkel, érzelmekkel és testi érzetekkel. És ezek a szavak, képek, érzelmek és érzetek egymásba fonódottnak tűnnek, és azt a hiedelmet alakítják ki, hogy „Különálló személy vagyok.” És aztán valamely ponton a szavak és képek hiány-történetbe fordulnak át. A „Valami baj van velem” története valósággal hozzáforr a „Különálló személy vagyok” hiedelméhez. És ebben a pillanatban születik meg az a belső hazugság, mely aztán folyamatosan üzemanyaggal látja el az önmagunkon kívülre mutogatást és a hiedelmünk szerint belőlünk hiányzó „dolgok” keresését.
         Ahogy növekszünk, a kapcsolataink válnak mindennek első számú tükrévé. Elkezdjük keresni azt, ami hitünk szerint hiányzik belőlünk. Ha úgy értelmeztük, hogy a szüleink nem voltak képesek betölteni a hiányunkat, vagy akár ők maguk okozták a hiányérzetünket azzal, hogy gyerekként nem biztosították a számunkra szükséges dolgokat, akkor más kapcsolatainkban kezdünk majd el keresgélni a hiány-ürességünk betöltése céljából, s ez sokszor egy életen keresztül tart. Ahogy a hiány-azonosulásunk csak erősödik, egyre nagyobb meggyőződéssel valljuk, hogy a szeretet, az értékelés, a biztonság, a beteljesedettség, az elismerés, a fontosság, az érdemlegesség, illetve más kívánatos minőségek rajtunk kívül létező valamik. És egyre jobban vágyakozunk ezek után a látszólag hiányzó dolgokra. Vágyunk arra a teljességre, melyről úgy hisszük, hogy elveszítettük akkor, amikor önmagunkat másoktól különállónak hittük el.
         És mi sem természetesebb, mint hogy a kapcsolatainkban próbáljuk meg megtalálni mindazt, amit hiányzónak hiszünk. És aztán, amikor sértettséget, leértékelést, elhagyást, bizonytalanságot, visszautasítást, beteljesületlenséget vagy meg nem értettséget tapasztalunk meg a kapcsolatainkban, az elkülönültség érzete még tovább erősödik bennünk. És továbbra is kívül keresgélünk, de soha sem tudjuk igazán és tartósan betömködni azt az űrt, melyet önmagunkon belül érzékelünk. Így erősödik és ismétlődik folyamatosan a hiány-én központi története. És mire elérjük a felnőttkort, a hiány válik az életünket központilag meghatározó motivációs erejévé, mely nem csupán a kapcsolatainkat, hanem életünk egészét irányítja.
         Minden, amit magunkról hittünk el tökéletesen visszatükröződik felénk a külvilágból, mivel a központi hiány-énazonosulásainkat mindig magunkkal visszük a kapcsolatainkba. Ha értéktelennek hiszem magam, akkor majd te látszólag jól megerősíted bennem ezt a történetet. Ha te szerethetetlennek gondolod magad, akkor pedig majd én foglak jól megerősíteni téged ebben a hitedben. És szépen bezárjuk magunkat ezekbe az egymást kölcsönösen fenntartó-megerősítő kapcsolati történeteinkbe. Ahelyett, hogy közvetlenül szembenéznénk ezekkel az elkülönülésről és hiányról szóló hiedelmeinkkel, kifelé mutogatunk a többiekre. „Te vagy a probléma, nem pedig én!” És pont így maradunk vakok a „Különálló és hiányos vagyok” belső hazugságára.
         Valamilyen szinten mind tudjuk, hogy ha rávesszük magunkat arra, hogy szembenézzünk az elkülönülés és hiány fájdalmával, akkor ezek a hiedelmek elkezdenek összeomlani. Az oly szépen felépített személyes történeteink darabokra fognak szétesni. Ez pedig halálfélelemmel tölt el minket. Rettegünk. Az a legmélyebb félelmünk, hogy elveszíthetjük ezeket a központi én-azonosulásainkat, továbbra is a másokra való mutogatás ördögi körébe zár minket, ahol vakok maradhatunk mindarra, amit saját magunkról hittünk el. És ez a félelem visszaránt minket az elmébe, ahol a csontig lerágott szavak és képek megint csak azt állítják, hogy elkülönültek és hiányosak vagyunk. Kapcsolataink jól olajozott gépezetté válnak, melyek tökéletesen ellátják azt a feladatukat, hogy a hazugságainkba zárkózva maradhassunk.
         És még amikor elkezdjük felismerni, hogy a kapcsolati küzdelmeink hátterében az elkülönültségbe és a hiányosságba vetett hiedelmünk áll, akkor sem feltétlenül állnak rendelkezésre azok a megfelelő eszközök, melyekkel át lehet hatolni ezeken a történeteken. Hatékony eszközök hiányában pedig, jobb híján újra csak az elménkre támaszkodunk, ami persze rövid úton visszavezet minket a hiány-történetünkbe, ahol újra csak kifelé mutogatunk, a fájdalmunktól elfelé. A Megtalálhatatlan Önvizsgálat (UI) olyan hatékony technika, mely közvetlenül a hiány-történetünk középpontjában lévő érzelmi sebre fókuszál. A sebbel való szembenézés pedig kiszabadít annak markából. Elkezdjük meglátni és megérteni, hogy mentális képeket védelmezünk, és hogy ezek a képek nem azok, akik valójában vagyunk.
        
(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Tehát, akinek ELHITTED MAGAD, nem létezik. Akinek elhitted magad, az mentális képekből, szavakból, és a velük látszólag összetépőzárazódott érzelmekből és testi energiákból áll. Aki valójában vagy, az a mindig jelenlevő létezés, észlelés, tudat, melyben mindezen jelenségek (gondolatok: képek és szavak formájában, illetve testi szintű energiák) felbukkannak, majd tovahaladnak. Az elme ezekkel a jelenségekkel azonosította magát, ezekből áll össze az „én”-érzetünk. Az UI két pontra helyezi a hangsúlyt: egyrészt ezeknek az azonosulásoknak a megvizsgálására, szétbontására, másrészt pedig a rendszeres megpihenésre bármely pillanatban önmagunk valóságában. Annak teljes felismerésére és megtapasztalására, hogy nem a fejedben futó képekkel és szavakkal, és nem is a testedben felbukkanó természetes energiákkal vagy azonos. Ezek önmaguktól fogva léteznek, nem kell harcolni ellenük, csupán hagyni, hogy legyenek, és történetek, címkék, értelmezések nélkül megtapasztalni őket.

Erről jövő héten bővebben írok. Addig is, amikor csak eszedbe jut, pihenj meg a nem-tudás terében, ahol nincs mit tudni, nincs kinek lenni, nincs hova eljutni, minden csupán csak van. Használhatod azt a kérdést, hogy: Ki vagyok én itt és most akkor, ha semmit nem kell tudnom? Ki vagyok a történeteim nélkül? Ereszd el akár csak egy pár pillanatra az összes értelmezésedet, magyarázatodat, ítéletedet arról, hogy mi van, és csak legyél. PIHENJ MEG.

2012. augusztus 21., kedd

A Legalapvetőbb Identitásunk: Hiány és Nem Megfelelőség



Lassan három éve látom a Munkát működésben magamon és másokon. És megfigyeltem, hogy vannak bizonyos történetek, melyeknek a felszámolásában nem mindenki jár sikerrel. Pedig a legfontosabb történeteinkről, a gyökér én-azonosulásainkról van szó, melyek olyanok, mint a fának az ő törzse. Ilyen pl. a „Nem vagyok szerethető” vagy az „Értéktelen vagyok”, „Elhagytak”, „Kicsi és gyenge vagyok”, „Beteljesületlen, tökéletlen vagyok.”
         Azt tapasztaltam, hogy a Munkát rendszeresen végzőknél akár még fel is erősödnek ezek a téves identitások - ilyen érdekesen is tud működni az elme az ő végtelenül trükkös önvédelmezési mechanizmusaival – míg másoknál könnyedén átkattan, hogy hát ezek a történetek épp úgy nem valósak, mint az összes többi. Most nem szeretnék részletekbe menni ezzel kapcsolatban, úgyis hamarosan többet írok erről a blogon. Lényeg, hogy egy ideje nagy kíváncsiság és nyitottság született meg bennem azzal kapcsolatban, hogyan lehetne az ilyen én-történetekbe beragadt elméket kisegíteni az ő kis önmaga farkát üldöző kutyus szindrómájukból.
         Hát, aztán rám talált egy új önvizsgálat, és kicsit össze is kavarodtam, de már áll össze a kép... J Májusban kaptam az első ízelítőt belőle, júniusban mélyebbre merültem benne, júliusban elhallgattam tőle egy kis időre, mostanra próbálom összeillesztgetni a puzzle-darabkákat, és elkezdtem facilitátorrá képződni. A dolgot úgy hívják Unfindable Inquiry (UI), azaz Megtalálhatatlan Önvizsgálat. Scott Kiloby nevéhez kötődik, akiről most szintén nem írok többet, szép fokozatosan fordítok majd anyagokat tőle, és megismertetlek Benneteket ezzel a végtelenül finom önvizsgálati „módszerrel”, melynek segítségével szó szerint átlátunk az én-azonosulásainkon, hiedelmeinken, koncepcióinkon, történeteinken. És nagyon nagy hangsúly helyeződik az érzelmi szint megéletésére is, aminek köszönhetően az identitás-gócok szépen szétbomlanak.
         Aki egy ideje olvassa a blogot és ismer engem, tudja, hogy nem szoktam rátukmálós reklámot csapni semminek, sőt semmilyen reklámot nem igazán csapok. A blog és a honlapom magáért beszél, számomra ez a megfelelő információ-közlési forma. Szóval, az UI-nak sem fogok, csupán szép csendben elkezdem terjeszteni, és meglátjuk, mi jön ki belőle. A Munkát is kb. a semmiről indítottam útjára hatalmas lelkesedéssel, most örömmel üdvözlöm a nagy képben Scott csodálatos szabadság-módszerét. Tartsatok velem!

Ízelítőként egy rövid tanmese és az életünk legmeghatározóbb problémáját bemutató írás Scott tollából, szokás szerint az én magyarításomban.


Párkapcsolati Tanmese a „Hiány-Én”-ek Működéséről:

Tivadar és Trixi a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Trixi a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Tivadar látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Trixi a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Tivadar a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró fokhagymás kenyérrel. Trixi pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Tivadar közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül finoman simogatják a partot. Tivadar tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.
         Ahogy Trixi szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előre haladtával.” Épp ekkor, Tivadar odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Trixinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Tivadar persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Trixi valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Trixi.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”
         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértés-váltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak a csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.
         Lefekvés után Tivadar fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Trixi pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, amelyik azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Tivadarra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Tivadar épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Trixit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”


A Központi Hiány-Én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek valamilyen változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én NEM IS LÉTEZIK. Mindössze egy GONDOLATCSOMAG. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.
         Tivadar értéktelenség-története és Trixi szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.
         A Tivadar és Trixi között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a megfelelő gombokat a külvilágunk szereplői megnyomják, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.
         A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti története is létrehozta.
         Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati körünkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.
         Nézd csak meg, hogy Tivadar és Trixi milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.
         A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.
         Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az öntartósítás és önvédelmezés szükségességét. Az öntartósítás és az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

(Scott Kiloby: Living Relationship – Élő Kapcsolat)

Megjegyzés: A Megtalálhatatlan Önvizsgálat többek között az ezeken a képzelt hiány-éneken való átlátásra alkalmas, melynek köszönhetően megszűnik a velük való téves azonosulásunk, így alapjaiban változik meg a kapcsolatainkban és az egész életben való működésünk. A témát hamarosan folytatom, érdemes lesz velem tartani.

(Fotó: Kozó Attila)

2012. augusztus 17., péntek

A NemTudás Fája, Avagy Merre Is Van a Paradicsom…



„Amikor azt hiszed, hogy tudsz valamit, akkor egy múltbeli történetet hiszel el. Ez pedig őrültség. Minden alkalommal, amikor úgy gondolod, hogy tudsz valamit, az fáj, mert valójában nincs semmi, amit tudnod kéne. Kapaszkodsz valamibe, ami nem is létezik. Nincs semmi megtudnivaló, és nincs senki, aki tudni szeretné.
Annyival könnyebb azt tudni, hogy nem tudod. És egyben kellemesebb is. A nem-tudom elme igazán szeretetreméltó. Amikor tudod, hogy nem tudod, akkor természetes nyitottság van benned a valóságra, és hagyhatod, hogy oda vigyen, ahova csak akar. Eldobhatod az identitásodat, és egyszerűen csak az lehetsz, aki valójában vagy: a határtalan, a megnevezetlen.” (Byron Katie)

Frissen sült, Zita álnevű tollforgatónk újabb gyöngyszemei. J (Az előzményeket itt olvashatod.)

Kiűzetés az oviból

Kérdé az óvó néni:
Ádám, mit tettél?
erről a fáról
te miért is ettél??
Ádám ujjával Évára mutogat…
Éva pedig szép szemével a kígyóra tekint
ő mondta nekem, hogy jobb lesz odakint…
……

Útra keltek hát
mennek, mendegélnek
hallják csak egyszer
mit mesélnek népek:
Van ám egy másik fa!
lehet, az kell néktek
ők pedig sóhajtanak…
a nemtudás fájáról
bárcsak ehetnének…

Aztán mennek tovább
és csak mennek, mennek…
Egyszer csak, mikor épp nem keresgélnek
a nemtudás egyetemére véletlen betérnek…

Körülnéznek, látják, vannak ott diákok
van ki ül, ki áll, ki fekszik…
- Sziasztok, gyerekek, mit kell itt csinálni?
odajön az egyik:

- No para, srácok, itt nem tudtok hibázni
itt az sem baj, ha valaki kiváncsi…(sőt)…

- Hogy mit kell itt csinálni?
semmi különöset…
elég, ha csak vagytok…

- Hogy mit kell tennetek
úgyis attól függ
amit eddig elhittetek…

- Nem a ti dolgotok
hogy teszitek-e dolgotok.

- Amúgy meg itt is csak
eszünk, iszunk, alszunk,
állunk, ülünk, fekszünk
közben meg ha tudunk
figyelünk meg fülelünk.

- Itt is csak az lehet, ami megengedődik
ezzel zárul minden nap és ezzel kezdődik.

Ádám, Éva úgy gondolták, hogy ez nekik tetszik
bár a diák szavait nem is nagyon értik
mit veszíthetünk? - kérdik, és az első
ítélkezőlapot máris kitöltik…

Frissensült

Frissensült költő
nő,
irul,
pirul,
lájkoljatok
szeressetek
különben még
felébredek...

A Kétlábonjáró Hiedelemrendszerek

Tegnap állok a buszmegállóban, várom a buszt. Odajön 2 kétlábonjáró hiedelemrendszer..aztán egy harmadik, aki mobiltelefonál... Felszállunk a buszra...leülök. Körülöttem ott ül egy csomó hiedelemrendszer... Kinézek az ablakon...mellettem négykeréken guruló színes hiedelemrendszerek...Bemegyek a mekibe egy sajtburgerre.. kiszolgál egy hiedelemrendszer...Leülök, a hangszórókon át énekel egy hiedelemrendszer...kölcsönkérek egy tollat egy hiedelemrendszertől...és megpróbálok lerajzolni egy hiedelemrendszert...de nem sikerül...ezért inkább ideírtam most ezt :-)

2012. augusztus 14., kedd

Humor - Társtaszító Apróhirdetés a Megfordítások Bűvöletében



Könnyednek tűnő, nyári bejegyzésecske. Kölcsön anyagból, amit szeretnék itt is megosztani Veletek. Nevezzük Zitának, eljött ÖnMunka Alaptanfolyamra, utána végigült még egyet, és megönszerette magát egy Önszeretet „tréningen”. Hallgatag volt, visszahúzódó, félszeg. Már az Alap után kitört belőle a humor és a verselés, amivel a zárt csoportunkban örvendeztet meg minket nap mint nap. Most az ő gyöngyszemeiből olvashattok párat. J

TÁRStaszító apróhirdetés... avagy a megfordítások bűvöletében...

Nem ezen a Földön élő, káros szenvedélyektől sújtott, szeretetéhes, idegbeteg szerencsétlen budapesti nő vagyok, és keresem korban, külső- és belső tulajdonságokban nem hozzám illő társamat (Hogy hogy nézek ki, azt találd ki te).
Legyél egzisztenciával nem rendelkező, sokgyerekes, függő, rosszmegjelenésű, hazug, szomorú, igénytelen, hajléktalan, öreges, természetet rühellő, tohonya (de semmiképp sem sportos), gonosz, rosszarcú, agresszív állat....
megbízhatatlan, becstelen, unintelligens.
Fotót légyszi ne küldj.
Jelige: együtt nehezebb lesz
de nem baj.
Kalandorok sms-eit előnyben részesítem, és nem minden levélre fogok válaszolni.
Palackposta, postagalamb..meg ilyesmik..eszedbe ne jussanak, mert gyűlölöm a romantikát, és kiráz a hideg a gondolattól, hogy felesleges kiadásokba verd magad miattam.
Ne kapkodd el a jelentkezést, én tuti nem fogom minden pillanatban lesni a telefonomat meg a mailjeimet.
ALIG várom, hogy a karmaimban tarthassalak, és egy ideig megosszuk egymással az élet gyötrelmeit


Harc poetica

Egész életemben
utáltam a feszkót
hajszoltam a sikert
kergettem a rendet

most meg már azt mondom
nem baj, hogy feszengek
amióta hagyom
jönnek ki a versek…


Az optimista

Tegnap volt egy kis adásszünet a fejemben…
én NEMTUDOM milyen TÉR-be keveredtem,
de egyszer csak elment a kép, meg a hang………….
De most már minden rendben van,
gyorsan kijött az önkontrollcsoport,
nem kellett sokáig várni,
elhárították az átmeneti üzemzavart és
helyreállt a hiedelemrendszerem.
Fejemben újra a helyén van mindenki:
a fotós
a mesélő
a hangosító
a rendező
a súgó
a szereplők
a mozigépész
a vetítő

Minden okés nálam….minden tökéletesen működik!.....