2011. szeptember 12., hétfő

Ha Elveszíted a Szűrőidet…


Nem én engedem el az elképzeléseimet – elfogadással megvizsgálom őket, aztán ők hagynak el engem.” (Byron Katie)

Minden, amit valaha elhittél - a hiedelemrendszered, a történeteid, a mítoszaid, a meggyőződéseid alkotják az úgynevezett szűrőidet, melyeken keresztül érzékeled és értelmezed az élet történéseit. Amit a szűrőiden keresztül érzékelsz, az pedig nem a Valóság. Amíg a szűrőid a helyükön vannak, nem tudod a Valóságot annak valóságosságában látni, mert az elméd minden pillanatban a történeteidet vetíti ki a legapróbb eseményre is.
         A Munka fokozatos és egyre mélyülő önfelismeréshez vezet. Szép sorban haladva megkérdőjelezed az eddig megvizsgálatlan hiedelmeidet, meggyőződéseidet. Rájössz, hogy minden csupán történet; nincs olyan gondolat, mely ne történet lenne. Vagyis nincs olyan gondolat, mely valóság lenne. Amíg elhiszel egy fájó történetet, addig nem tudod a Valóságot kedvesnek látni, mert a fájó történeted a szűrőd: valahova kivetíted. Ha visszacsinálod az eddigi életed során elhitt fájó, stresszes történeteidet – ez az, amit a Munka Négy kérdésével és Megfordításaival csinálsz -, vagyis elveszíted a szűrőidet, nem fogsz tudni fájdalmat, szenvedést, hibát, „rossz”-at kivetíteni. És, hogy mi marad ezután? Byron Katie szavaiból némi fogalmat meríthetsz erről. Pont úgy fogod érteni őket, ahogy a még meglévő szűrőiden keresztül értheted. Egy rövid fejezet Az Öröm Ezer Nevéből, annak érzékeltetésére, hogy mi is van a szűrőkön túl.
Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nem tudod siettetni a „szűrőtlenítési” folyamatot. Azért, mert tudsz róla, hogy vannak szűrőid, azok még nem fognak maguktól eltűnni. Nem tudod másképp gondolni, amíg meg nem kérdőjelezed a hiedelmeidet. A hiedelmeid megkérdőjelezése után pedig már nem lesz szükséged másképp gondolni: nem fogod sehogy sem gondolni. Nem fogod értelmezni, csűrni-csavarni, erőszakoskodni vele, hogy pozitív legyen, vagy olyan, amilyennek te szeretnéd. Nem fogod akarni, hogy más megmondja neked, nem lesz szükséged „pozitív”, „megerősítő”, „támogató” hiedelmekre cserélni a neked nem tetszőket.
Egy támpont, hogy meg tudd állapítani, szűrővel van-e dolgod: Ha még nem vagy teljes elfogadásban, szeretetben azzal, ami épp van, addig van egy alapszűrőd, ami miatt nem tudod szeretni a Valóságot olyannak, amilyennek az épp megmutatkozik. Vagyis amíg olyan gondolatok fogalmazódnak meg benned, hogy „Jobb lenne így…”, „Arra lenne szükségem, hogy…”, „Nem kellene…”, „Azt akarom, hogy…”, addig pont ezek a gondolatok a szűrőid. Vizsgáld meg őket, és tapasztald meg, mi is van ezeken a szűrőkön túl. És ne hidd el senkinek, mi is van ott, hisz az egy újabb hiedelem. Csak TE tudsz elmenni oda. Szépen lassan, türelmesen, megengedőn. Kívánom, hogy legyen kitartásod ehhez a hihetetlenül felemelő folyamathoz.

32Ha az erős nők és férfiak mind a középpontban tudnának maradni, minden harmóniában lenne.

Amint elveszíted azt a szűrőt, amit én történetnek nevezek, elkezded olyannak látni a valóságot, amilyen: egyszerű, intelligens, és sokkal, de sokkal kedvesebb, mint amilyennek bármikor képzelni bírtad volna. Létezik egy rezgés, mely soha nem hagyja el a középpontot. Te pedig tisztelni kezded, hiszen már rájöttél, hogy rajta kívül nincs valódi életed.
            Bárhol állsz is, mindig az univerzum középpontjában vagy. Nincs se nagy, se kicsi. A galaxisok és az elektronok is csak a te érzékelésedben léteznek. Minden körülötted kering. Minden belőled indul ki, és hozzád tér vissza.
            Ez tűnhet akár önzőségnek is. Valójában azonban pont az önzőség ellentéte: totális nagylelkűség. Szeretet mindenki és minden iránt, akivel csak találkozol, mert már megvilágosodtál magadra. Nincs kedvesebb annál, amikor már tudod, hogy te vagy Az. Saját magad ismerése – az egyetlené, aki valaha létezett vagy létezni fog – automatikusan a középpontba visz téged. A saját szerelmi történeteddé válsz. Eltölt saját magad csodálata és öröme. Teljesen egyedül vagy, örökre. Hát nem imádnivaló? Nézd csak meg a te gyönyörűséges önmagadat!
            Azelőtt úgy hittem, hogy van egy én, és van egy te. Aztán felfedeztem, hogy nincs te, hogy valójában te én vagyok. Nincs kettő, akiről gondoskodni kéne, vagy három, vagy négy, vagy egymilliárd. Csak egyetlen egy van. Micsoda megkönnyebbülés! Óriási! ”Úgy érted, nincs mit tenni? Hogy ha én rendben vagyok, minden rendben van? ”Igen, ez pontosan így van. Ez az önmagadra való ráismerés. Minden finoman, erőfeszítéstől mentesen hullik bele az öledbe.
            És nem csupán a középpont vagy, hanem a kör kerülete is. Te vagy az egész kör, és te vagy minden a körvonalon kívül is. Semmi sem tud korlátozni a szabadságodban. Te vagy minden. Te vagy mindaz, amit csak el bírsz képzelni, bent, kint, fent és lent. Semmi nem létezik, ami nem belőled indul ki. Érted ezt? Ha nem belőled jön, akkor nem is létezhet. Mit jelenítesz meg? Csillagokat? Univerzumokat? Egy fát, vagy madarat? Vagy egy követ? Ki a gondoló? Vizsgáld csak meg: Létezett bármi is azelőtt, hogy te arra a bizonyos valamire gondoltál volna? Amikor alszol, és épp nem álmodsz, hol van akkor a világ?
            Amikor először döbbentem rá, hogy csak én létezem, elkezdtem nevetni, és a nevetésem nagyon mélyre hatolt. A valóságot választottam a tagadás helyett. És ez véget vetett a szomorúságnak.
(Byron Katie: Az Öröm Ezer Neve)

3 megjegyzés:

  1. Szia Andi!

    Én tegnap este séta közben gondolkoztam, hogy mi a legalapabb szűrő, hiedelem, gondolat.

    Az, hogy Én élek. Elkezdtem tervezgetni, hogy este megvizsgálom alaposan, ezt az alapjában véve rendkívül pozitívnak tűnő gondolatot. Észrevettem magamon, hogy amíg tettem-vettem esti tennivalóimat egyrészt elkezdett fájni a fejem, másrészt elálmosodtam, valamint zuhany helyett fürdőt választottam. Olyan időhúzás jellegűnek tűnt az egész. Este azért megvizsgáltam ezt a "pozitív" gondolatot. Érdemes belemenni mindenkinek szerintem, hogy mennyi minden kötődik ehhez az egyszerű "tényhez". Ami nem is annyira tény. Csak annyira, mint a megfordításai :)

    A munka után sikerült ülve elaludnom, ami nem szokásom. Különösebb változást nem vettem észre, nem könnyebbültem meg, nem változott meg a világhoz való hozzáállásom észrevehetően (bár a Milyen életem lenne, ha nem hinném el ezt a gondolatot nagyon érdekes tapasztalást nyújtott :)).

    Esti programom: Meg fogok halni. Igaz ez?

    G.

    VálaszTörlés
  2. Kedves G!
    A legalapabb hiedelmünk az "Én vagyok". Én az vagyok, akinek gondolom magam. Az elme kinél mikor, általában 2-3-4 évesen azonosítja magát az adott személlyel, a testtel. (Ezt nevezik az én-tudat kialakulásának. Előtte is létezünk már, csak épp azonosulatlan elmeként.) Az elme azonban elme, a test pedig test. Vagyis, amíg az elme én-ként, testként azonosul, addig téves azonosulásban van, és mindent megtesz, hogy ezt a testet megvédelmezze. Ezt főként úgy éri el, hogy félelemben tart minket/önmagát. Ilyenkor 3 dolog fontos "neki": biztonság, kényelem, élvezet.
    És aztán az összes többi hiedelmünk az Én vagyok-ra épül rá. Rossz vagyok, csúnya vagyok, valami baj van velem, nem vagyok szerethető, stb. Ahogy haladok önmagam "visszacsinálásával", ezek a hiedelmeim mind felszámolódnak, vagyis egyre kevesebb azonosulásom, identitásom lesz. Valódi természetünk az azonosulatlan elme, amit nagyon egyszerűen szeretetnek hívunk. És ha már az én-azonosulás előtt is léteztem azonosulatlan elmeként, akkor vajon meg tudok-e halni? De ugyebár ezek a ragok nem igazán felelnek meg mindennek kifejezésére. És egy kicsit zagyva is lettem, azért szerintem kiveszed belőle a magadét. És mások is.
    És még egy nagyon fontos dolog! Ne azért végezzétek a Munkát, hogy azonosulatlan elmék legyetek, ez megint az egó vágya maximum. A Munka rendszeres végzése oly mértékű örömöt és szabadságot szabadít fel bennünk, hogy kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy bármit is elérjünk vele. Egyszerűen csak örömködve létezünk.
    Kíváncsi vagyok az esti programod "eredményére". :) Szeretettel, Andi

    VálaszTörlés
  3. Kedves Andi!

    A tegnap estiből ma hajnali program lett. Nem volt semmi különös benne. Valahogy olyan felfoghatatlan gondolatnak tűnt, hogy egyszer majd meghalok, mindenesetre az életem egészét áthatja (hatotta) valamilyen formában. Ez tisztán kitűnt. A milyen életem lenne...? kérdés eredménye összefoglalva: egy nagy játék. Valahogy eltűnt a súly a problémák és az "élet nagy dolgai" mögül. Saját megfordításaim:
    - Nem halok meg.
    - Már meghaltam.
    - Soha nem is éltem.

    Azon kívül, hogy iszonyat álmos vagyok még más hatást nem veszek észre. Nem is várom. A munkának hatnia kell az életemre. Igaz ez? :)

    VálaszTörlés