Pár napja valaki elém tette Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve eddig elkészült fejezeteit kinyomtatva. Eddig mindig csak a számítógép képernyőjén olvastam őket, ahogy fordítottam, illetve javítgattam, és újra meg újra megízleltem a mélységüket. Meghatódtam, hogy ez milyen csodás így. Hálás vagyok, hogy ilyen intim kapcsolatban kerülhettem ezzel a könyvvel. Megfogalmazódott bennem, hogy most már "hagyódna kiadódni", értitek. Többen elindultak már, hogy ez megvalósulhasson. Én pedig nekiálltam az eddig elkészült fejezeteket átfésülgetni, és szeretettel nyújtok át Nektek egy csodás fejezetet. Engedjétek, hogy jó mélyen behatolhasson.
Öröm 03 - Gyakorold a nem-cselekvést, és minden a helyére fog kerülni.
Ha túlbecsülsz nagyszerű embereket, nem ismered fel a benned rejlő nagyszerűséget. Bármilyen másokban értékelt jó tulajdonságot te látsz, és amit te látsz, az belőled ered. Saját magadat értékeled le, amikor azt máshová helyezed és leválasztod az eredetéről. Persze nyugodtan csodálhatod Jézus könyörületességét vagy Buddha bölcsességét, de mi hasznodra válhatnak az ő tulajdonságaik addig, amíg saját magadban fel nem fedezed ugyanezt?
Az elme mindenhol értéket keres. Amikor magától különállóként vetít ki jó tulajdonságokat, akkor megfosztja magát a saját értékétől. Elkezd kifele utazgatni saját magából, hogy megtalálja mindazt, amiről úgy gondolja, hogy hiányt szenved benne, az utazásai pedig véget nem érőek, és sosem térhet többé haza.
A Mester úgy vezet, hogy csak egyszerűen létezik. A „létezés” pedig úgy néz ki, hogy elmossa az edényeket, felveszi a telefonokat, megválaszolja az e-maileket, bevásárol, elmegy dolgozni, elviszi a gyerekeket iskolába, megeteti a kutyát, egyszerre egy dolgot csinálva, múlt vagy jelen nélkül. Nem üresíti ki az emberek elméjét. Nem kell ezt tennie (még akkor sem, ha ez lehetséges volna). Úgy segít az embereknek, hogy a nem-tudomból, a nem-tudhatomból, a nincs-szükségem-tudniból, a lehetetlen-tudniból, a nincs-mit-tudniból él. Az embereket pedig mágnesként vonzza egy ilyen súlytalansággal, könnyedséggel élt élet. És elkezdik észrevenni, hol vannak, kik ők, belenézvén az élő tükörbe, stresszel teli gondolataik nélkül.
Salátát készítek. Színek kavalkádját látom. A kezem afelé nyúlik, ami éppen megszólít. Piros! És már nyúlok is a cékláért. Narancssárga! És indulok a sárgarépáért. Zöld! És a kezem a spenót felé mozdul. Érzem a tapintásukat, érzem a rajtuk levő piszkot. Lila! Irány a lilakáposzta. Az élet egésze benne van a kezeimben. Nincs is annál fantasztikusabb, mint amikor salátát készít az ember, a zöldjeivel, pirosaival, narancssárgáival, liláival, a ropogóssal és a lédússal, a dússágával és a földillatával. Odalépek a konyhapulthoz. Szeletelni kezdek.
Amikor már épp azt hinném, hogy ennél jobb már egyszerűen nem lehet az élet, megcsörren a telefon, és az élet még jobbá válik. Szeretem a telefon zenélését. Amint sétálok a telefon felé, valaki bekopog az ajtón. Ki lehet az? Sétálok az ajtó felé, telítve vagyok azzal, ami már van, a zöldségek illatával, a telefon csörgésével, és semmit nem tettem egyikért sem. Megbotlok és elesek. A padló hibátlanul a helyén van. Megtapasztalom az érzetét, az általa nyújtott biztonságot, a panaszmentességét. A teljes valóját nekem adja. Érzem a hűvösségét, ahogy ott fekszem rajta. Nyilvánvaló, hogy már ideje volt egy kis pihenésnek. A padló pedig feltétel nélkül elfogad engem, türelmetlenség nélkül tart meg engem. Amint felállok, nem kezd el hívogatni, hogy „Gyere vissza, gyere vissza, ne hagyj el, tartozol nekem, hálátlan vagy.” Nem, ő pont olyan, mint én. Végzi a feladatát. Az, ami. Az ököl kopog, a telefon csörög, a saláta vár, a padló elereszt – az élet jó.
A valóság minden vágyakozás nélkül kibontakozik, és több szépséget, több luxust, több isteni meglepetést hoz, mint amit a fantáziánk bármikor is ki tudna gondolni. Az elme, ahogy a vágyait megéli, megköveteli, hogy a test kövesse. Hogyan máshogy is tükrözhetné vissza az eredetet, a kiindulási okot? A harag, a szomorúság, vagy épp a frusztráció mind az tudatják velünk, hogy harcban állunk a valósággal. Még, ha mondjuk épp meg is szereztük, amit akartunk, akkor majd azt fogjuk akarni, hogy örökké tartson, de ez nem megy, ez nem lehetséges. És mivel az élet kivetítés, az elme pedig totálisan össze van zavarodva, sosincs béke. Ha azonban megengeded az életnek, hogy úgy folyjék, mint a víz, te válsz azzá a vízzé. És akkor csak figyeled, ahogy az élet a végtelenségig „kiélődik”, mindig többet nyújtva neked, mint amire szükséged van.
Reggel, amikor felébredek, nagyon kevéskét látok. Múlt éjjel éppen egész jól láttam, de most minden teljesen homályos, mintha egy füstös üvegen keresztül néznék. (Nemrégiben diagnosztizáltak nálam egy ún. Fuchs disztrófia nevű betegséget, mely a szaruhártya degeneratív elváltozása. Nincs rá semmilyen gyógymód, és az utóbbi évben egyre intenzívebbé vált.) Új hotelszobában lakom, fogat kéne mosnom, zuhanyoznom és pakolnom. De hol is van a bőrönd? Aztán eszembe jut; a kezeim jól tudják. A világ szürke, de a szürkeségen keresztül azért el tudok különíteni bizonyos dolgokat, és ezen különbségek, illetve a tapintás segítségével mindent látok, ami ahhoz szükséges, hogy megtaláljam a ruháimat. Eltapogatózom a fürdőszobáig, megkeresem a fogkrémet és a fogkefét, megnyomom a tubust. Hoppá! Óriási kupac fogkrémet nyomtam ki a fogkefe sörtéire, ami aztán megmosolyogtat: úgy látszik, a fogaimnak némi extra gondoskodásra van szükségük ma reggel. Aztán belépek a kádba egy zuhanyra. Nem egyszerű kiismerni ezeket a fürdőszobai csapokat, hogy merre van a forró víz, milyen irányba kell tekerni a csapot, hogyan lehet átirányítani a vizet a csapból a zuhanyfejbe. Vajon a zuhanyfüggöny belülre van tűrve a kádban, hogy a víz ne szaladgáljon szanaszét a kövön? A tusfürdős flakonom kupakja leesik. Ott pihenget vajon valamelyik párkányon? Vagy lebucskázott a lefolyóba? A lefolyó dugója nyitott vagy zárt állásban volt-e? Körbetapogatom a kád szélét a kezemmel, a kupakot keresem. Vajon a megfelelő mennyiségű sampon van-e a tenyeremben? Biztos vagyok benne, hogy rendben van, hiszen a nem elég és a túl sok is mindig épp a tökéletes mennyiség. A víz kellemesen forró. Megy ez. Annyira hálás vagyok, ahogy kilépek a zuhany alól a … - a köntösöm az vagy a fürdőszobaszőnyeg?
A smink még egy igen érdekes ügy. Csak három dolgot használok hozzá: egyet a szemre, egyet az arcra, egyet pedig az ajkakra. Ennyi telik tőlem ezzel a nő-dologgal kapcsolatban, egész jónak tetszik, ennyi volt. Ez az arc az, ami van. El van készítve. Megfelel a munkája elvégzéséhez. „Édeském, összeillők ezek a cuccok? Ez a felső barna, fekete vagy kék?” Stephen szemein keresztül a ruházatom is összerendeződik, nekem pedig ez így teljesen megfelel. Interjúra megyek. Örülök, hogy Stephen mutatja nekem az utat. Szavak nélkül, a mozdulatainak köszönhetően, tudom, hogy hol vannak az ajtókilincsek, a lépcsőfokok, merre van az út. Végül aztán, délután felé, a látásom elkezd kitisztulni, és a szemeim kezdik el mutatni nekem az utat. Szeretem, ahogy ez az egész működik. Szeretem, ahogy a reggelek felkészítenek engem az életre, a délutáni látásom pedig bepillantást enged mindabba, amit előtte csak elképzelni tudtam. (Byron Katie, A Thousand Names for Joy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése