2011. június 6., hétfő

A Test és az Érintés Csodája


Ízlelgetem, milyen bevezetőt is írjak Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve következő fejezete elé. Figyelem, milyen gondolatok merülnek fel bennem, miután újra és újra elolvasom Katie és Stephen szavait. Eszembe jut az a sok-sok év, amíg nem szerettem ebben a testben lenni, amíg megvetettem, gyűlöltem, naponta erőszakoltam, büntettem és sanyargattam, hogy ne olyan legyen, amilyen. Ő pedig szó nélkül elviselte mindezt.
A test, amit nem szerettem, nem volt képes értékelni az élet csodáit, nem is volt nagyon képes részt venni az élet áramlásában. Pontosabban, a testemmel kapcsolatos elhitt gondolataim miatt nem voltam képes megengedni a testemnek, hogy élvezze a szelet, a levegőt, az esőt, a napsugarak cirógatását, a finom ételeket, a szerelmem vágyakozó pillantását és forró érintését, csókjait. Az elme zárva volt, el volt tömődve a megvizsgálatlan történetekkel, s ezért a szív is zárva volt, és a test is. Ilyenkor csak a nagyon erős ingerekre reagál a test, mert valahogy mégis csak érezni akarjuk, hogy van nekünk olyan. És jönnek a függőségek, a szenvedélyek, az élvhajhászat.
Aztán szépen, fokozatosan fogyni kezdtek a történetek az elméből. Megvizsgálásra, megértésre, visszacsinálásra kerültek a Munka segítségével. Katie szavaival: „Az elme jön először, a test pedig követi.” Minden egyes megkérdőjelezett hiedelem a testen is nyomot hagy, vagyis inkább leveszi róla a nyomát. A nyomását. Ahogy az elme könnyebbedik, úgy könnyebbül a test is. Úgy talál vissza az életbe, oda, ahol még pici gyerekkorában egy volt mindennel, ahol még élvezte az életnek a keresztüláramlását; mindezt a legeslegnagyobb természetességgel, történetek, mentális narráció nélkül. Szeretkezés pillanatról-pillanatra, mondja Katie. Szeretkezés az élettel. Szeretkezés a testtel, szeretkezés a széllel, a nappal, az esővel, a pillantással, az érintéssel, a simogatással, a csókkal. Szeretkezés a szerelmeddel, úgy hogy semmi nem jelent semmit, mégis mindent. Köszönöm, Katie. Köszönöm, Élet.


Öröm 28 – Ismerd a férfi oldalt, mégis tartsd magad a női oldalhoz: fogadd be a világot karjaidba.

Történet nélkül nem vagyok sem személyes, sem személytelen, sem nőnemű, sem pedig hímnemű. Nincs szó arra, ami vagyok. Semminek nevezni épp annyira nem igaz, mint valaminek hívni. Kinek is lenne szüksége ezt megnevezni, az élet és halál közepette? Azt teszi, amit tesz: eszik, alszik, takarít, baráttal beszélget, megy a maga útján, örömmel. Szeretem a gondolataimat, és sosem érzek csábítást arra, hogy el is higgyem őket. A gondolatok olyanok, mint a szél, vagy a levelek a fán, vagy a hulló esőcseppek. Nem személyesek, nem tartoznak hozzánk, egyszerűen csak jönnek és mennek. Amikor megértéssel fogadjuk őket, akkor a barátaink. Szeretem a történeteimet. Imádok nő lenni, még akkor is, ha nem vagyok az. Élvezem, ahogy a hatvanhárom éves testem áramlik és megnyílik. Szeretem a nőiesség szimbólumait, a gyönyörűséges ruhákat és textíliákat, a fülbevalókat, ahogy csillognak és himbálóznak, a nyakláncokat, a színeket, a parfümök illatát, a samponok és tusfürdők érzetét a bőrömön. Szeretem a bőröm lágyságát és simaságát. (Előfordul, hogy a már tíz perce simogatom Stephen kezét, amikor felfedezem, hogy a saját kezem az.) Szeretem a bőr nagylelkűségét, a szerveim működésének hatékonyságát, a lábaim eleganciáját. Néha, ahogy felemelem a karom, hogy kinyúljak egy pulcsiért, véletlenül rápillantok a melleimre, és az öröm, melyet ekkor megtapasztalok, ámulatos. Hogyan lehetséges ilyen csodás testet kivetíteni? – gondolom. Mily csodás és egyben furcsa is!
            Amikor Stephen hozzám ér, sokk és meglepődés, újra és újra. Nem szakítom félbe azzal, hogy a végére gondolnék, nem adok magamnak belső magyarázatot arra, hogy épp mi zajlik, mit is jelent az érintés – egyszerűen csak érzem az erejét és a melegét, az érzethullámok belső erejét. Ez a szeretett embernek való megnyílás megtapasztalása; ez minden; ez az ismeretlen, a cenzúrázatlan, a véget nem érő, az, amit nem lehet túlélni, ahogy félelem nélkül nyílik meg az újabb és újabb hullámoknak. Minden válasz, mely az érintésre válaszként érkezik, a másik megérintéseként, rejtély. És amikor már épp azt hinném, hogy képtelen vagyok újra megnyílni, akkor újra megnyílik. Fogalmam sincs, mi az, vagy hogy mit érintek, és mi érint engem; csak annyit tudok, hogy mindig új és elmondhatatlanul jó, és imádom az anyagok érintését, a formákat, lágyságokat, illatokat, ízeket, minden rész természetes illeszkedését és áramlását, a másik rá adott reakcióit, az ő erejét, hogy befogadja; ez az egész egyetlen nagy intenzitás, a test pedig olyanná válik, mintha telítődne elektromossággal, egy élő elektromos vezeték, és sosem tudom, nem is érdekel, hogy a test – az én testem, Stephené – hova tart, vagy mi történik, vagy mi fog történni; a tudatosság mindig élő, éber a csendben és nyugalomban, érintetlen, mindig jelenlevő, figyelő, fókuszáló, észrevevő, időtlen változásként, saját maga csodájaként.

1 megjegyzés:

  1. Önmagunkat elfogadni és szeretni a legnehezebb, mert ekkor az elme Istent magát fogadja el és szereti és ez ellentmondásban van a meg nem értett elme természetével, a tagadással. Bálint

    VálaszTörlés