2011. június 23., csütörtök

Az Önfejlesztés Nagy Paradoxona, Avagy Bontsd Le Magad


Lehet, hogy Te is önfejlesztés-függő vagy? Nem kevesen vannak ezzel így, hisz olyan jól hangzik, hogy „jobbítani” kívánom magamat. Mert most még nem vagyok rendben, még valamit meg kell tudnom, meg kell tanulnom, el kell sajátítanom, ki kell ásnom a titkok ládájából – és majd akkor megérkezem. Jó leszek, jól leszek, sőt tökéletes leszek, minden csodálatos lesz az életemben. És akkor majd végre megnyugodhatok. Na, ez az „akkor” sosem érkezik el, ha így folytatod. Ennek az okairól már rengeteget írtam itt a blogon, és a mai bejegyzést egy újabb fejezetnek szánom ebbe a témában.

Alapvetően fontos a nézőpontváltás saját magaddal kapcsolatban, erről szól a következő cikk is, melyet egy amerikai férfi tréner honlapjáról fordítottam. Jayson is végigjárta ezt az utat, és saját megtapasztalásain keresztül jutott el oda, amiről ír. Ő nem Byron Katie Munkáját alkalmazta, annyira nem mélyedtem bele a honlapjába, hogy megtudjam, pontosan mit, nem is ez a lényeg, hanem a meglátásai. Akárhányadszorra. Most egy férfi megfogalmazásában, megint más szavakkal, hátha pont erre van szüksége most azoknak, akik ezt olvassák, és még mindig lázasan önfejlesztenek, keresnek, kutatnak, reménykednek, függnek. Mert ez egy erőteljes függőség, jobb ha tudod. Függőség a tökéletesség vágyától, függőség a mosttól, a Valóságtól való meneküléstől.  Függőség a kontrolltól, az irányítás vágyától.

Ha számodra is elérkezett az ideje, hogy ezt felismerd, akkor érteni fogod a cikket. És utána a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal érdemben leboronálhatod azt a rengeteg felesleges, halott, kolonc „tudást”, amit az „önfejlesztéssel” magadra pakoltál. És megismerkedhetsz Valódi, Csodálatos Önmagaddal, aki nem a fejlesztésen, hanem a lebontáson keresztül válik láthatóvá. Nem biztos, hogy könnyen fogja hagyni magát az „álarcos lovag”, hisz jól megküzdöttél érte. Úgyis tudod majd.

Én most elköszönök egy rövid időre, teljes kikapcsolásban tervezem tölteni az elkövetkezendő egy hetet. Új bejegyzés legközelebb július 4-én, és addig is szeretettel ajánlom figyelmedbe a régebbi, mégis mindig frissnek tetsző bejegyzéseket. Mert mindig máshogy, mást értesz. Az épp aktuális „tisztaságú” elméddel. Csodás napokat, jó Munkát! :)

És akkor Jayson cikke:

Az Önfejlesztés Nagy Paradoxona

A Hagyományos Út: Hiányállapotban vagy. El vagy cseszve.

Még mielőtt bármit is tudtam volna az önfejlesztésről, akkor is mindig javítani akartam magamat. Olvastam, és dolgoztam magamon. A hatékony vezetésről szóló könyvekbe temetkeztem leginkább bele, Steven Covey-tól Scott Peck-ig.

Nem voltam boldog az életemmel, ezek a könyvek pedig az önjavítást ígérték számomra. Azt állították, hogy megoldják a boldogtalansági problémámat.

Évekkel később egy buddhista alapokon nyugvó posztgraduális képzésre iratkoztam be, hogy még mélyebben tanulmányozhassam magamat, és pszichológiát is tanulhassak, s így hatékonyabban tudjak másokkal is dolgozni. A tananyag szerves része volt a meditáció. A legelső meditáció órán, az oktatónk olyasmit mondott, amit sosem fogok elfelejteni.

Rámutatott, hogy legtöbbünk a „csinálással” és a jobbá válással van elfoglalva. A meditáció ezzel szemben arról szól, hogy önmagad vagy, nem pedig fejleszteni, javítani próbálod magadat. Minél inkább képes vagy „saját magaddal lenni”, annál teljesebb, beteljesedettebb leszel, és annál nagyobb szolgálatára lehetsz másoknak is.

Felkapcsolták odabent a villanyt! Rádöbbentem, hogy az önfejlesztési projektem során tett ártatlan kísérleteim eredményeként csak újabb és újabb rétegekkel vastagítottam már amúgy is megkövesedett egómat. „Ez az új technika vagy könyv majd végre boldogabbá fog tenni,” jelentettem ki elég sűrűn. Vagy, „Várjunk csak, hát csupán annyi a dolgom, hogy még keményebben próbáljak boldog lenni.” Mindenhol kerestem.

Számos meditációs elvonulás, rengeteg terápia, férficsoport, tréning és önreflekció után szép lassan elkezdtem felhagyni az önjavító projekttel. Apám!!! Nagyon nehéz volt! Néha még mindig beszippant. Valójában, a Forradalmi Férfi projektemet is a hiányra fókuszálással indítottam, azt gondolván, hogy a férfiak nem tesznek eleget.

Aztán végképp rájöttem, hogy egy férfit az tesz forradalmivá, ha hajlandó a lelkében keresgélni, önmagába nézni, mélyen megismerni önmagát, így gyakorolván saját maga elfogadását olyannak, amilyen, és ezzel tudja igazán jobban szolgálni a világot.

Sok hozzám hasonló önfejlesztés-függő a valláshoz, az önsegítéshez, a terápiához, a coachinghoz, és a személyes fejlesztéshez menekül életének jobbá tétele érdekében. Miért? Mert ezek a területek általában azt ígérik, hogy segítségükkel enyhül a fájdalmad és megoldódnak a problémáid. Előfordul, hogy működnek is, és ilyenkor nagyon kedvező hatásaik vannak. Jellemzően, ezek a megközelítések legalább jó érzéssel töltik el a gyakorlót, ha már amúgy nem nagyon képes semmit sem érezni.

A legtöbb esetben, azonban, ezek a módszerek arra a téves hiedelmedre építenek, hogy valami baj van veled. Például, ha te és a coachod vagy terapeutád is elhiszitek azt a történetedet, hogy egy roncs vagy, akkor mindketten megjavítani próbáltok téged, és végül mindketten frusztrálva tapasztaljátok majd, hogy a „megjavítási” projektedben lehetetlen előrébb jutni.

A Forradalmi Út: Rendben vagy, úgy ahogy vagy. (Vagyis semmi sincs alapvetően elromolva benned.)

Az önfejlesztés nagy paradoxona: az ÖNELFOGADÁS.

Ha azzal a felfogással, megértéssel indulsz el, hogy alapvetően jó, szeretetre érdemes, és becsülendő vagy, akkor radikálisan más eredményt fog hozni a gyógyítóddal, coachoddal, vagy trénereddel végzett munkád.

Mostanra az önfejlesztés már azt jelenti nekem, hogy az önelfogadás felé „fejlődöm”. Vagy másképp fogalmazva, az önismereten keresztül megszeretem magam. Krishnamurti így emlékeztet minket minderre: „Az önismeret a szabadság sarokköve.”

Minél jobban elfogadjuk és átöleljük önmagunkat, annál természetesebben fogunk növekedni és fejlődni.

Minél többször „gyakoroljuk” és éljük az önszeretetet, annál hajlandóbbak vagyunk letenni a maszkjainkat, és azzá „nőni”, akik valójában vagyunk.

Ha képes vagy az iránytűdet elfordítani arról, hogy rossz és hibás vagy, és ehelyett a veled született jóságodra irányítani, alaposan meglepődhetsz, mi minden lehetséges.

2011. június 21., kedd

Szülő – Gyermek Kapcsolat 2.


A tegnap megkezdett Szülőség-Gyerekség témakör újabb felvonása. Mára idézeteket fordítottam Byron Katie idézetes könyvéből, Question Your Thinking, Change The World – Kérdőjelezd Meg A Gondolataidat, Változtasd Meg A Világot címmel. Kellemes szemezgetést. :)

„Mindannyian ötévesek vagyunk. Fogalmunk sincs, hogyan is kell csinálni ezt az élet nevű dolgot. Épp most tanuljuk, hogyan.

Én ezt mondtam a gyermekeimnek:”Tökéletes anyátok van. Én vagyok a felelős az összes problémátokért, és ti vagytok a felelősek a megoldásukért.”

A gyermekeink, a szüleink, a házastársaink és a barátaink szorgalmasan nyomogatják az összes létező gombunkat, egészen addig, amíg fel nem ismerjük, mi az, amit még nem akarunk megtudni saját magunkról. Minden alkalommal megmutatják nekünk a szabadságunkhoz vezető utat.

Az a dolgom, hogy távol tartsam magam a gyermekeim dolgától, és helyette inkább szeressem őket.

Kinek a dolga a gyerekeim? Az ő saját dolguk! Amikor mentálisan nem avatkozunk a gyerekünk dolgába, akkor lehetőséget kapunk a boldogságra, meg ők is, mert végre van egy érdemleges példa a házunkban.

Hogyan lehet egyszerre szabályokat szabni, és távol tartani magad a gyermekeid dolgától? Felejtsd el a szabályaidat, és csak figyelj! Azt fogod látni, hogy a gyerekeid, saját maguktól, minden szabályt meg fognak élni, amit tanítottál nekik, és lehet, hogy némelyik nem is fog tetszeni neked. A gyermekeid a tökéletes tükörképeid. Kiderül róluk, hogy ők te.

Elmagyarázom, hogyan hall téged a gyereked: mondasz neki valamit, ő pedig rárakja a saját értelmezését a szavaidra. És ezt hallja meg. Még soha senki nem hallott meg téged.

Ha valamelyik gyermekem azt mondaná, „Utállak”, én erre azt felelném, „Hadd nézzem ezt meg magamban. Megértelek. Hisz nézd csak meg, hogyan is bántam veled hosszú éveken keresztül. Mit tehetek? Mit javasolsz?” Ha pedig ő erre kijelentené, hogy „Cseszd meg magadat a spiri dumáddal! Soha többé nem akarlak látni,” akkor nem mondanám még egyszer azt szeretetteljesen, hogy „Megértelek.” Hallgató vagyok. Magamba megyek és megértem. Ezen a ponton már nem kell megosztanom vele ezt a felismerésemet. Ha ekkor azt mondanám, „Szeretlek,” az olyan lenne, mintha kést ragadnék, és beledöfném a szívébe.

Azt mondja a gyereked, hülye vagy. Lehet, hogy igaza van! Ki tudja, hogyan kell gyereket nevelni? Mindannyian elég hülyék vagyunk ez ügyben. Mindössze annyit mondott, hogy hülye vagy – miért kelnél vitára ezzel? Ki lenne annyira hülye, hogy vitába bocsátkozik azzal, akit szeret, ha ismerne valamilyen másik utat?
Mondhatnád azt, hogy „Édesem, mit tanácsolsz? Tényleg hülyének érzem magam. Szeretlek, és nem tudom, hogyan csináljam.” Ez az igazság. Mindannyian intelligensen cselekednénk, ha tudnánk, hogyan kell. És ez a Munka ereje – a megfordítások megélése, az itt talált válaszok megélése. Csak hazamennél, és azt mondanád a gyermekednek, „Többször mondtad már nekem, hogy hülye vagyok, és megtaláltam ezt magamban. Én tudtam meg legutoljára. És igenis hülye vagyok azzal kapcsolatban, hogyan szeresselek. Szükségem van a segítségedre. Szeretnélek meghallgatni.

Fájdalmas azt hinni, hogy tudod, mi a legjobb a gyermekednek. Ez teljességgel reménytelen.

Amikor a gyerekeim megkérdezik tőlem, mit tegyenek, én azt mondom, „Nem tudom, kicsim.” Vagy, „Én a következőt csináltam egy hasonló helyzetben, és nekem működött. És azt mindig tudd, hogy itt vagyok, és meghallgatlak, és mindig szeretni foglak, bármilyen döntést hozzál is. És még valami, Édeském, nem tudod elhibázni. Ezt megígérem neked.” Végül is megtanultam az igazat mondani a gyermekeimnek.

A szülő csak akkor lehet bölcs, ha felhagy a tanítással.

Már nincs kapcsolatom a gyermekeimmel. Ehelyett intimitás, totális bensőségesség van köztünk.

Nem vagyok rendben azzal, ha ordítozom a fiammal. Ezt észrevettem. És ennek semmi köze a világ elvárásaihoz, erkölcsi normáihoz. Ezért aztán, ha bármikor is megharagudnék rá, akkor jól megítélném, leírnám, feltenném a négy kérdést, megfordítanám, és rájönnék, hogy nem ő az én problémám – én vagyok a saját problémám. A gyerekeim imádják, hogy van nekem ez a Munka!” (Byron Katie)

Tehát, semmi más dolgod nincs, mint megítélni a gyermekedet (Ítélkezőlap), majd jól átereszteni ezeket az ítéleteket a Négy kérdésen és a Megfordításokon. És akkor se búslakodj, ha nincs gyermeked, hiszen az összes körülötted élő ember a Te boldogságodat szolgálja, még ha sokszor úgy tűnik is, hogy pont az ellenkezőjét teszik. Még inkább így: pont akkor szolgálják leginkább a boldogságodat és a szabadságodat, amikor kibuksz rajtuk. Mert ekkor kapsz esélyt a felbukkant hiedelmeid nyakon csípésére, és megvizsgálására. Tudod, amiről nem tudsz, azt nem tudod megvizsgálni.
Tehát, várd örömmel, kíváncsian a következő alkalmat, amikor valakivel valami „bajod” támad, köszönd meg neki, hogy megmutatta, hol van magaddal bajod, írd le, és irány a Munka.
Én most hamarosan kivonom magam kicsit a munkából - már amennyire nekem ez az -, a Munkából azonban semmiképpen. Még csütörtökön jövök egy bejegyzéssel, aztán legközelebb csak július 4-én. Addig szeretettel ajánlom figyelmetekbe a már összegyűlt kincsesbányát itt a blogon, és természetesen a Munkát. Hisz van is egy olyan régi mondás, hogy „A Munka nemesít.” Én ezt elhiszem, lesz, ami lesz! Soha rosszabbat. :)

2011. június 20., hétfő

Felelős Vagyok A Gyermekem Boldogságáért – Igaz Ez?


„A gyerekeim egyfolytában tájékoztatnak arról, amit ők akarnak. Én pedig meghallom őket. Mi köze mindennek hozzám? Ők mindössze kifejezik, amit akarnak. Az ő akarásaik az ő tulajdonuk. Nekem is megvannak az enyéim, nekik pedig az övéik. Amikor elmesélik nekem, mit akarnak, képes vagyok-e egyszerűen meghallgatni őket anélkül, hogy azt gondolnám, ez az egész rólam szól? Mindannyian ezt szeretnénk a szüleinktől: valakit, aki meghallgat és megért minket. Feltételezhetjük, hogy mást is akarunk még ezen kívül, de az igazság az, hogy csakis ezt akarjuk.” (Byron Katie)

Számos alkalommal írtam már arról, hogy a Munkában az (is) csodálatos, hogy kézzelfogható támpontokat ad a hétköznapi életünk sokkal kielégítőbb éléséhez. Illetve nem a Munka adja mindezt, hanem a tiszta elménk, ami pedig a Munka rendszeres végzésének következménye. Megvizsgálom például a szülőséggel kapcsolatos hiedelmeimet, és teljesen tisztán látom, mi a dolgom, mi a teendőm. Végtelen finomsággal és egyszerűséggel. És ez az élet összes más területére is igaz, kinek mi a legégetőbb éppen…

A Szülő-Gyerek téma indítójának szánom a mai bejegyzést, további fejezetek várhatók. Kérlek, ne várd azt, hogy egyetlen írás minden kérdésedre választ ad. A válaszaidat, a Munkához híven, saját magadban találhatod meg: kérdőjelezz meg mindent, ami a gyermekeiddel kapcsolatban felmerül benned. Mivel én nem vagyok szülő szerepben, ezért egy gyakorlott Byron Katie-s szülő tapasztalatait osztom meg Veletek. Jenit már idéztem a blogon (itt: http://onmunka.blogspot.com/2011/05/mit-valasztasz-kontrollt-vagy-almaid.html), most is az ő laza, vicces stílusban megírt történetét olvashatjátok. Jeni évek óta gyakorolja a Munkát, és élete mára minden ízében megváltozott. Könnyed, egyszerű, letisztult, bölcs, életimádó – ennek sok bizonyítékát adja napi közléseiben is. Mint például a fiával való csodás szeretet-kapcsolatában. Kívánom, hogy sokatok segítségére váljanak az ő szavai és meglátásai, a témát pedig hamarosan folytatom. Kincsesbánya. És a „gyerekem” szereplőt nyugodtan átválthatjátok életetek bármely szereplőjére: „Felelős vagyok a szülőm, párom, kollégám, barátaim, főnököm boldogságáért…” :)

És akkor Jeni „gyerekes” története:

Mindig Mondogattam, hogy a Fiam Lesz a Legnagyobb Tanítóm, de Hogy Ennyire…

Valamelyik reggel, miután 455 dollárt költöttem, és 9, azaz kilenc órát töltöttem Journey fiam úszótábori beíratására, odafordult hozzám, és annyit mondott: „Nem érzem itt jól magam.”

Éreztem, hogy a gyomrom liftezni kezd, és összeráncolódik a homlokom. „Ugye, nem azt mondtad, amit értettem?!?” És asszem, még egy kicsit hörögtem is mellé.

Ott és akkor belém csapott valami, elindult egy belső dialógus, ami órákon keresztül zajlott.

TOTÁLISAN a gyermekem boldogságáért élek. Hát, milyen „jó” anyuci is ez a Jeni, mondogatta az egóm.

Valószínűleg MINDEN szülő azt szeretné, hogy a gyermeke boldog legyen… néha azonban ez egyszerűen nem lehetséges!!! Hiszen én sem vagyok FOLYTON boldog, és baromira biztos, hogy az Anyukám nem tud ENGEM boldoggá tenni. Bármennyire próbálta és próbálja is, ez egyszerűen nem működik!

Ahhha! Vagyis akkor ez azt jelenti, hogy az ÉN boldogságom az ÉN felelősségem, a fiamé pedig az ÖVÉ!

Igen, Jeni, ez így van, csilingelte a szívem.

TEEE JÓÓÓ ÉÉÉG!!!

Teljesen új felfedezés. Sosem gondoltam még erre. Vagyis, AZT A MINDENIT!

Egy részem ilyeneket gondolt: „Milyen anya az, aki ilyesmit GONDOL?”
Egy másik részem pedig, az őszintébb részem, a szívem azt mondta: „Őszinte anya.”

Hazavittem Journey-t, utána összefutottam anyummal egy kávézóban. Be nem állt a szám, csak nyomtam és nyomtam neki a dumát a legújabb felfedezésemről.

Hihetetlen izgatottsággal értem haza, MÁS EMBERKÉNT. Úgy értem, szó szerint úgy érzetem, hogy ÚJJÁ születtem.

Journey a szobájában csinálgatta a kis dolgát, én pedig azt mondtam neki, „Még 30 percet kapsz erre, aztán ideje nekiállni a feladataidnak.” És aztán eltelik a 30 perc, ő pedig jön nekem a szokásos taktikáival, hogy adjam be a derekam.

Nem adom. Nyugodt maradok.

Ő erre a kis vékonyka, ötéves hangocskáján elkezdi, „Nem ÉRZEM jól magam, Anyuuu, TE jól érzed magad?”

„Igen, Journ, nagyszerűen érzem magam.”

Hosszú szünet után azt mondja, „ANYU!!! MEGVÁLTOZTÁL… mi TÖRTÉNT veleeed?”

Próbálok nem nevetni odakint, belül azonban TOTÁLIS vihorászásban vagyok.

„Folytasd csak a feladataidat, és később beszélünk.”

Ő pedig folytatja az ellenállást, toporzékol a kis lábacskáival, és újra felteszi a kérdést, „Miért lettél más, Anyu??? Mi TÖRTÉNT veleeeeed?”

Én pedig elmesélem neki, hogy „Tudod, észrevettem, hogy jó ideje csak azon próbálkozom, hogy téged boldoggá tegyelek, és ma ráébredtem, hogy ez egyszerűen nem így működik. Megértettem, hogy a TE saját felelősséged saját magadat boldoggá tenni, nem az enyém. ………. Úgyhogy, végeztem.”

Olyan pofit vágott, mint aki épp most veszítette el a kölyökkutyusát. Aztán megragadta a kis fejét, „Most TÉNYLEG ez történik???!!!???” Aztán még balhézott egy kicsit, teljesen kiengedte a szervezetéből a feszültséget, és elment aludni.

Én mindeközben teljesen nyugodt és békés maradtam, mert valami ELKÉPESZTŐ dolgot tanultam meg. Szülőként többé nem az én kötelességem, hogy boldoggá tegyem a gyermekemet. Mindennek az alapja, természetesen, hogy feltétel nélkül szeressem, és szülőként az a küldetésem, hogy a legjobb tudásom és lehetőségeim szerint biztonságot, nevelést, tisztaságot, táplálást, vizet, tanulást, egészséget, társaságot, interaktivitást, kommunikációt biztosítsak a fiamnak, és rajta tartsam a feladatain. Biztos van itt még más is, a BOLDOG azonban SEMMIKÉPP sem tartozik ide.

A boldogság az Ő dolga.

Byron Katie gyönyörűen tanítja, hogy „Három dolog létezik: az én dolgom, a te dolgod, és Isten dolga, ez a mindenki saját értelmezése szerinti Isten.”

Amikor én a TE dolgoddal foglalkozom, senki nincs itt, aki az enyémmel foglalkozna.

Én a fejem búbjáig voltam benne JOURNEY dolgában, az ő boldogságában… és közben senki nem maradt itt, aki szülője lenne a gyermekemnek. Hűűűha. Könnyek.

Mióta erre rájöttem, távol tartom magam az ő dolgától, és TOTÁLISAN odaadom magam az én dolgomnak.

Az ÉN dolgom olyan döntéseket hozni és úgy választani, hogy az a fiam legjobb érdekét szolgálja… akár tetszik neki, akár nem. Pont.

És ezzel teljesen békében vagyok. A szülőség mára egy teljesen más történetté vált. Megváltozott a jelentése, sokkal mélyebb értelmet nyert. Ezt képes vagyok megtenni.

A szülői integritás, önazonosság tán megmentett így egy gyermeket. Egy anyát egész bizonyosan megmentett.

Jeni Mama

Megjegyzésként még annyi, hogy érdemes rendesen végigMunkázni a címben szereplő „Felelős vagyok a gyermekem boldogságáért” hiedelmet. És ízlelgessétek a Megfordításokat, főleg kettőt:
- A saját boldogságomért vagyok felelős.
- A gyermekem felelős az én boldogságomért.
Érdemes keresgélni a konkrét példákat. Jó Munkát!


2 hely maradt a július 15-16-i ÖnMunka Alaptanfolyamra. Ha szeretnéd végre tényleg a saját kezedbe venni az Életedet, és gyakorlatban, profin, mélységeiben, támogató légkörben megtanulni Byron Katie Munka-Módszerét, jelentkezz minél hamarabb. Várlak szeretettel. Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
 

2011. június 16., csütörtök

Önzés, Önzetlenség, Önfeladás, Önszeretet


Már egy ideje érlelődött bennem ez a téma, aztán felfigyeltem egy Facebook-os kommentsorra az önzés-önzetlenség mibenlétéről. Gondoltam, elérkezett az idő és az alkalom egy kicsit körbejárni ezeket a fogalmakat, koncepciókat.

Kérlek, először is nézd meg az életedet, és keress legalább három konkrét példát arra (lehet jóval többet is), amikor önző módon viselkedtél. Egyikőnk sem szeret ezekkel a nemszeretem tulajdonságokkal szembesülni, sokunk egyenesen felháborodik, amikor netalántán valaki önzőnek nevezi, és jól megharagszik a másik emberre. Már a könyökünkön jön ki az a tétel, hogy amíg bánt, amit valaki mond rólam, addig egy gondosan rejtegetett, vakfolttal takargatott tulajdonságomról van szó. Sokkal egyszerűbb melegebb égtájra küldeni azt a szemetet, aki a fejemhez vágta azt, amit a legkevésbé sem kívánok magamról hallani, és besértődni, mint venni egy nagy levegőt, és magamba nézni. Ha Te valóban, őszintén kíváncsi vagy önmagadra, akkor kösd fel azt a gatyát, és kukucskálj bele az életedbe: „Na, rendben, lássuk, igaza van-e ennek a kedves embernek. Mikor, hol, kivel, milyen módon voltam önző?”

Most keresd meg a példáidat, kérlek. Készülj fel, hogy egó pajti ezerrel próbál kimenekülni a helyzetből, ne add be a derekad, Te igenis kíváncsi vagy az igazságra. Nincs olyan ember, aki nem önző. (Kivéve azokat a keveseket, akik már egyáltalán nem azonosulnak az egójukkal, a gondolataikkal. És régebben ők is azok voltak.)
Trükként ajánlom, ha nagyon nagy lenne a belső ellenállásod saját önző viselkedéseid megkeresésére, hogy vedd sorra az ismerőseidet, családtagjaidat: kinél milyen példát találsz az önzőségre. Amíg képes vagy másban önzőséget felfedezni, viselkedését önzőnek értelmezni, addig az tebenned van. Tudod, amit másokban felfedezel, az mind-mind a saját elméd kivetülése. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Szóval, ha ilyen „külső” példákat találtál, belsőket azonban nem, akkor tudd, hogy iszonyú erővel működik az egód önvédelmező mechanizmusa. Nehogy kiderüljön róla(m), hogy…

Biztatásul az én három példám:
1. Még mindig előfordul, hogy a közös étkezésekkor a legszebb, legropogósabbra sült falatokat próbálom megszerezni magamnak. :)
2. Eldugok olyan nasikat, amiket meg akarok óvni Párom falánksága elől, és titokban csemegézem be őket. :)
3. Egy Munkás időszakom előtti példa: Teljesen készpénznek vettem, hogy Anyukám bármikor haptákban áll, amikor méltóztatok meglátogatni, és mindenféle finomsággal vár, rengeteget dolgozik ezért, én pedig valahogy mindig elfelejtem megköszönni.

Nem „direkt” tettem ez utóbbit, fel sem merült bennem, hogy ezért egy Anyukának hála és köszönet járhat. Nem mintha ezért csinálta volna, mégis, utólag felfedeztem magamban a rossz érzéseimet, ami mindig arra utal, hogy valami nincs egyensúlyban. Ilyenkor úgymond egóból működünk, automatizmusokból, úgy is szoktuk mondani, hogy „robotpilótán” vagyunk. És ez így van rendjén, ezt tanultuk meg. Egészen addig, amíg nem tudjuk, hogy mi motivál minket erre a viselkedésre, ez így természetes, nem is tudunk másképpen.
Nézzük, mi is működteti az önzést. Nagyon leegyszerűsítve a félelem és a hiány. Még egyszerűbben a hiánytól való félelem. Az elme azt a dalt dudorássza, hogy „Hiányzik nekem ez és az, üresség tátong idebent, nem kapom meg ezt meg azt az emberektől, ergó: valahogy meg kell szabadulnom ettől a kellemetlen érzéstől, be kell tömnöm ezt a belső ürességet.”

Egy kicsit meghatározás-szagúbban:

Az önzés vagy egoizmus félelem alapú, rossz érzéssel párosul. Hiányérzeten vagy szükségen alapszik. Az egó hiányt vagy ürességet érzékel, és ezt az űrt valami kívülről származóval próbálja betölteni. Összehasonlításra van szüksége, hogy biztonságban érezze magát, és mindig attól retteg, hogy elveszíti, amiről azt hiszi, hogy birtokolja. Hatalmasnak és felsőbbrendűnek érzi magát, amikor legyőzött egy riválist, vagy energiát nyert egy másik embertől SZEN formájában (Szeretet, Elfogadás, Nagyrabecsülés). Ez az energia azonban sosem tart túl sokáig. A félelem hamar visszatér. Az egó önzése hisz az elkülönültségben, az ellenségekben, a védekezés és támadás szükségességében. Legnagyobb félelme a szeretet, mivel a szeretet elpusztítja őt.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy nincs miért haragudnod magadra. Azzal semmire nem mész, ha újra és újra elítéled magadat, amikor önzést fedezel fel magadban. Sőt. Ilyenkor csak tovább tetézed az egó uralmát. Ennél sokkal többre jutsz az őszinte önvizsgálattal. Nézd meg, mi vezetett az önző viselkedésedhez, térképezd fel, milyen gondolatok voltak előtte, közben, és utána a fejedben, és ezeket a gondolatokat kérdőjelezd meg a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal. Pl. „Nekem nem fog jutni belőle.” „Nem leszek biztonságban.” „Nem szeretnek.” „Meg kell védenem magam.” „Biztosítanom kell a jussomat.” „Nem engedhetem, hogy ő győzzön.”

Most pedig fordítsuk meg az önzést. Mi az ellentéte? Egyezményesen az önzetlenség.

Szeretném kettévenni ezt a fogalmat. Ha az önzést az egyik szélsőségnek tekintjük, akkor a másik szélsőség nem feltétlenül az önzetlenség lesz. Ajánlom megfontolásra az önfeladást inkább. Sokunk inkább úgy ismeri magát, hogy ő olyan önzetlen, mégsem érzi jól magát ettől. Miért is van ez így? Azért mert az ilyen ember igazából nem szeretetből, nem önzetlenségből, hanem félelemből enged maga elé másokat. Ő egyáltalán nem fontos saját magának, illetve nagyon is vannak erre vontakozó elképzelései, csak azt tanulta meg, hogy önzőnek lenni nem szabad, az elítélendő, csúnya dolog, olyat rendes gyerek nem tesz. Rémlik valami? Ezért aztán az ilyen ember csendben szenved, mártírt, áldozatot játszik, látványosan önfeláldoz, közben azért titokban vagy nyíltan panaszkodik is, hogy ő aztán senkinek nem fontos, senki nem veszi őt emberszámba, mindenki kihasználja. Pedig ezt a játékot saját magával játssza, teljesen tudattalanul, és legtöbb cselekedetét az motiválja, hogy végre megszerezze mások SZEN-jét (Szeretet, Elfogadás, Nagyrabecsülés). Nem azért segít, mert őszintén fakad belőle, hanem hogy elismerjék. Nem azért végez kétszer annyi munkát, mint mások, mert annyira lelkes, hanem hogy elfogadják és megdicsérjék. Nem azért teszi mindig azt, amit mások mondanak, mert az annyira jó lenne neki, hanem azért mert nem mer kiállni magáért, nem mer nemet mondani, abbéli félelmében, hogy akkor majd nem fogják szeretni, elfogadni és nagyrabecsülni.
Ha közelebbről megnézzük ezt az egész működést, érdekes csavar fedezhető fel benne: azt gondolja magáról, hogy önzetlen, mégis ő lesz tán a legmanipulatívabban önző, hiszen minden vágya, hogy megszerezze mások elismerés-energiáját. Sokan mindenre képesek ezért. Kérlek, nézz szembe ezzel az önmagaddal is. Mi mindent teszel, tettél az életben azért, hogy szeressenek, elfogadjanak, nagyrabecsüljenek? Mindezt a látszólagos önzetlenség nevében. Érted, miért javasoltam inkább önfeladást? Ezt is mindannyiunk csinálja, keresd meg a saját példáidat, láss rá az életedre ebből a megvilágításból. És ezért sem érdemes haragudni magadra. Ez van. Eddig így éltél, most más alapokról indulhatsz, de csak akkor, ha már nem a tudatalatti programjaid motiválnak. Javaslom, hogy amikor nyakon csípsz egy ilyen önfeladást – kivétel nélkül mindig rossz érzéssel jár -, állj meg egy pillanatra, és hallgasd meg, milyen történetet mesél épp az elméd. Pl. „Ha nemet mondok, elveszítem.” „Ha nem csinálom meg, nem fog szeretni.” „Ha nem maradok bent túlórázni, nem fog fizetésemelést adni.” „Ha nem főzök ebédet neki, le fog cserélni.” És ezeket is engedd át szépen a Négy kérdésen és Megfordításokon.

Az én példáim önfeladásra:
1. Évekig tanítottam úgy egy főiskolán, hogy keveset is fizettek, ráadásul hónapokkal később érkezett csak meg a pénzünk. Én csak hőbörögtem a többiekkel együtt, aztán mégis maradtam. Mert azt gondoltam, hogy nem találok máshol munkát. (És persze szeretettem a tanítást és a diákokat, ez erősen nyomott a latba, de azért mellette ott volt a folyamatos elégedetlenkedés.)
2.  Hosszú ideig úgy szexeltem a kapcsolataimban, hogy nem akartam. Csak azért, hogy a Férfi megkapja, ami „jár neki”. Nehogy csalódjon bennem és elhagyjon.
3. Nem tudtam nemet mondani, ha valaki a segítségemet kérte, inkább tessék-lássék megcsináltam, vagy mindenféle mondvacsinált kifogással mégis csak elmenekültem. Csak nehogy kiderüljön, hogy nem vagyok kedves és segítőkész.

Amíg a gyerekkorunkban megtanult, tudatalattiba lesüllyedt programjaink alapján működünk, addig nincs más mód, mint az önzés vagy az önfeladás. A ló két oldala. Közös bennük, hogy rossz érzéssel járnak, félelmen és hiányon alapulnak, a másik emberben ellenséget látnak. A szeretet itt nem juthat szóhoz. A valódi szeretet akkor tud előbukkanni, amikor kitisztítom ezeket a programokat a tudatalattimból; szép sorban megkérdőjelezem őket a Munka kérdéseivel. Ennek következtében folyamatosan nyílik a tudatom, és egyre kevesebb azonosulnivalóm, félelmem, ellenségem, hiányérzetem lesz. És szép fokozatosan elveszítem a világomat, amilyennek ismertem. Egy sokkal kedvesebb világ nyílik meg előttem, melynek alapja az önszeretet. Számomra ez az önzés ellentéte, a valódi önzetlenség. Amit nem lehet csinálni. Ez természetes folyománya egy tiszta elmének és egy nyitott szívnek.

Az önszeretetet sokan összekeverik az önzéssel. Pedig semmi közös nincsen bennük, hiszen még csak nem is ugyanazon a tudatszinten működnek. Amikor valaki elindul önfeldolgozásának útján, akkor egyre többet lát meg mindabból, amit eddigi élete során tudattalanul művelt. Előfordul, hogy átesik a ló túloldalára, és hirtelen úgy tűnik, mintha csak magának lenne fontos. Ez is egy természetes velejárója ennek a folyamatnak, tapasztalatom szerint a ló mindkét oldalát érdemes immár tudatosan is megélnünk, így lesz rálátásunk, milyen is a gondolataink elhívése alapján működni. Ez még nem az egyensúly állapota, ahhoz kinek mennyi időre van szüksége. Gondolj csak bele, hány évig működtél teljesen tudattalanul; hogyan is várhatnád magadtól, hogy egyik-napról a másikra mindez megváltozzon? Először a vélt hibáiddal együtt fogod elfogadni és megszeretni magadat, utána pedig mindez elveszíti a jelentőségét. Elveszíted a viszonyítási pontjaidat.

Az önszeretetnek nincs szüksége ellenségre. Az önszeretet gyönyörűséges érzés, beteljesedett, biztonságos, természetes velejárója a megosztás, az adás, a kapcsolódás, és mások erőfeszítés nélküli teljes elfogadása és szeretete. Nem a félelem motiválja. Teljesen nyitott, készen áll mások ajándékainak, szeretetének elfogadására, de nem követeli mindezt. Teljességgel édes. Mindenhol szépséget és ártatlanságot lát. Megnyitja a szívet. Elolvasztja az akadályokat. Lágy és érzékeny, ugyanakkor erős és határozott is.


„Amint odaadod magad a szeretetnek, elveszíted az eddig ismert világodat. A szeretet magán kívül semmit nem hagy. Teljesen és totálisan kapzsi; mindent be kell kebeleznie, még a saját árnyékát sem fogja kihagyni. És minden más eltűnik, olyan leszel, mint egy ősszel a leveleit elhullató fa, oly gyönyörűségesen. A fájdalmunk a szeretet megtagadásában rejlik. Amikor határvonalat húzol, önzőn cselekszel. Nincs semmi, amit ne lennél képes odaadni, ha nem félsz. Persze, nem tudsz nagylelkű lenni idő előtt. De, amikor megértéssel vizsgálod meg a gondolataidat, felfedezed, hogy nincs mit elveszíteni. És végül kísérletet sem teszel a védekezésre. Mindenedet odaadni megtiszteltetéssé válik.”

 „Jó a jó emberekhez, mert csak a jóságot látja – semmi más vonatkoztatási pontja nincsen. Azokhoz is jó, akik látszólag nem jók. Zavarodott gyermekeknek látja őket, akik igen rosszul érzik magukat. Nehéz szemétnek és önzőnek lenni ám. Tapasztalatból tudja, milyen érzés ez, és amikor kedves azokkal, akik felé nyújtják a kezüket, bármennyire „jók” vagy „rosszak” legyenek is, saját magához kedves. A saját maga iránti kedvességként cselekszik. Számára mindig a jóság találkozik a jósággal, az ő valódi természetének állandó, megszakítatlan áramlásával.” (Byron Katie)


Önszeretet témájában két tavalyi bejegyzést ajánlok még felfrissítésre:



KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? Byron Katie Munka-Módszere
Ha eleged van, ha kíváncsi vagy, ha szeretnél gyorsan mélyebbre menni, várlak szeretettel egy 2-napos kiscsoportos Alaptanfolyamon, július 15-16-án. (Hamarosan lejár a jelentkezési határidő!) Szeretném, ha Te is azok közé tartoznál, akik megértik ennek az egésznek a jelentőségét, és elvinnéd magaddal ezt az életre szóló készséget és élményt. Szeretném, ha minél több ember lenne képes felszámolni az áldozat-identitását és az összes szenvedését. Mert a Munkával ez megvalósítható.
Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

2011. június 14., kedd

Élet és Halál 2.


„Azt gondoljuk, hogy a testünk halálától félünk; pedig valójában az identitásunk halálától félünk. De az önvizsgálat segítségével, ahogy megértjük, hogy a halál csupán egy gondolat, és az identitásunk is csak egy gondolat, felismerjünk, kik vagyunk. Ez a félelem vége. Ez a szeretettől való félelem halála.” (Byron Katie)

Kicsit továbbhajózunk a halál témájában, egy újabb fejezet következik Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Ha nem olvastad volna az első bejegyzést, mindenképpen tedd meg, kérlek, és csak azután olvass tovább. Így elkerülhetőek az esetleges félreértéseid. Itt találod:


Öröm 33 – Ha a középpontban maradsz, és teljes szívvel öleled át a halált, örökké fogsz fennmaradni.

Egyszer egy orvos vérmintát vett tőlem, majd megnyúlt arccal tért vissza hozzám. Azt mondta, rossz hírt hoz; nagyon sajnálja, de rákom van. Rossz hír? Nevetni kezdtem. Amikor ránéztem, láttam, hogy eléggé ledöbbent. Nem mindenki érti ezt a fajta nevetést. Később kiderült, hogy mégsem vagyok rákos, és ez is jó hír volt.
            Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.
            Senki sem tudja, hogy mi jó és mi rossz. Senki sem tudja, mi a halál. Lehet, hogy nem is egy valami; az is lehet, hogy nem is egy semmi. A halál a tökéletesen ismeretlen, és én ezt szeretem. Úgy képzeljük, hogy a halál egy létezési állapot, vagy a semmi állapota, és jól megijesztjük magunkat a saját elképzeléseinkkel. Én a valóság szerelmese vagyok: szeretem a betegséget és az egészséget, a jövést és a menést, az életet és a halált. Az élet és a halál számomra egyenlők. A valóság kedves; így a halálnak is jónak kell lennie, bármi is az, már amennyiben egyáltalán bármi is.
            Néhány hónappal ezelőtt ellátogattam Dél-Kaliforniába, Needles-be, ott él a lányom, Roxann. Épp a boltban voltunk, amikor pár régi családi barátunk, akiket már régóta nem láttam, kiszúrt engem. „Katie!” kiáltották, majd odajöttek hozzám, ragyogtak az örömtől. Megöleltek, megkérdezték, hogy vagyok, én elmondtam, majd megkérdezték, hogy van az én drága anyukám. Én pedig erre azt válaszoltam, „Csodásan. Meghalt.” Síri csend lett. Hirtelen a mosolyok eltűntek. Láttam, hogy problémájuk támadt, de nem tudtam, mi az. Amikor Roxannal már kint voltunk, odafordult hozzám és azt mondta, „Anyu, amikor így beszélsz az emberekkel, ezzel ők nem tudnak mit kezdeni.” Ez nekem nem jutott eszembe. Én csak az igazat mondtam.
            Amíg nem vagy képes a halálra ajándékként tekinteni, még nem végezted el a munkádat. Vagyis, ha félsz tőle, akkor ez megmutatja neked, hogy mi is legyen vizsgálatod következő tárgya. Nem lehet mást tenni; vagy elhiszed ezeket a gyerekes történeteket, vagy megkérdőjelezd őket – nincs más választási lehetőség. Mi nincs rendben a meghalással? Hisz minden éjjel becsukod a szemedet, és elalszol. A legtöbben nagyon várják a napnak ezt a részét. Imádnak elaludni. A halál pedig nem rosszabb ennél, leszámítva azokat a hiedelmeidet, melyek szerint valami más is van ott. A gondolat előtt nincsen senki és semmi – csupán a béke, mely még csak nem is ismer magára békeként.
            Annyit tudok a meghalásról, hogy amikor már nincs hová elszökni, amikor tudod, hogy senki sem siet a megmentésedre, akkor félelem sincsen. Már nem vesződsz többé a félelemmel. A legrosszabb dolog, ami a halálos ágyadon történhet veled, az egy hiedelem. Ennél rosszabb sosem történt senkivel. Tehát, amikor már a halálos ágyadon fekszel, az orvos pedig azt mondja, hogy számodra vége a történetnek, ezt pedig te el is hiszed, akkor minden zavarodottság egyszerre megszűnik. Többé semmi veszítenivalód nincsen. És ebben a békében csak te vagy.
            Azok, akik tudják, hogy nincs remény, szabadok; a döntés nem az ő kezükben van. Ez ugyan mindig is így volt, de sokaknak testileg meg kell halnia ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Nem is csoda, hogy mosolyognak a halálos ágyukon. Egész életükben a meghalást keresték: most pedig feladták az irányításról szóló illúziójukat. Amikor nincs választás, nincs félelem. Elkezdik felismerni, hogy soha semmi más nem született meg, mint egy álom, és soha semmi más nem is fog meghalni, csak egy álom.
            Amikor teljesen tisztába jössz a halállal, akkor totális jelenlétben tudsz együtt lenni egy haldoklóval, és nem számít, milyen fájdalmat tapasztal meg láthatóan a másik, ez a te boldogságodra nem hat ki. Szabadon szeretheted, átölelheted, gondoskodhatsz róla, mert mindez a természetedből fakad. Ha félelemmel telve látogatod meg a haldoklót, akkor félelmet tanítasz: belenéz a szemedbe és azt az üzenetet olvassa ki belőle, hogy nagy bajban van. Ha azonban békésen, félelem nélkül érkezel, akkor a szemedbe nézve azt fogja látni, hogy bármi is történik, az teljesen rendben van.
            A meghalás pont olyan, mint az élés. A saját útját járja, és neked semmi ráhatásod nincsen. Sokan azt gondolják, Tudatos akarok lenni halálom pillanatában. Ez teljességgel reménytelen. Még az is totál reménytelen, hogy mostantól számítva tíz perc múlva tudatos légy. Minden, amit akarsz, itt van, ebben a minutumban.
            Szívesen szoktam elmesélni az egyik barátomról szóló történetet, aki arra várt, hogy valamilyen fajta kinyilatkoztatást, felismerést fog kapni halálának pillanata előtt. Spórolt az energiájával, mindent megtett azért, hogy teljességgel tudatos legyen. Végül pedig szélesre nyíltak a szemei, levegő után kapkodott, és azt mondta, „Katie, lárvák vagyunk.” Mély éberség a halálos ágyán. Én pedig, „Édesem, igaz ez?” A nevetés pedig csak úgy elkezdett kiáradni belőle. A felismerés az volt, hogy nem volt felismerés. A dolgok pont úgy vannak rendben, ahogy vannak; ezt csakis egy hiedelem tudja elvenni tőlünk. Néhány nappal később halt meg, mosollyal az arcán.
            Egy másik haldokló barátom teljesen biztos volt benne, hogy pontosan tudni fogja, mikor érkezik el az utolsó pillanata. Pedig mindannyian a pontosan megfelelő időpontban halunk meg – egy másodperccel sem korábban vagy később. Ez a férfi azt tervezte, hogy a Tibeti Halottaskönyv szerint csinálja végig, a barátai pedig megígérték neki, hogy eljönnek a halálos ágyához, és elvégzik a könyvben szereplő rituálékat. Amikor szólította őket, mind eljöttek szépen, végigcsinálták a rituálékat, aztán a barátom mégsem halt meg. Így aztán szépen hazamentek, majd néhány nappal később, ő újra teljesen biztos volt benne, hogy közeleg halálának pillanata; a barátok megint felbukkantak, megint mindent elvégeztek, ő pedig megint csak nem halt meg. És ugyanez lezajlott még két-három alkalommal, amikorra már mindenki azon gondolkodott, hogy Mikor fogja már végre megtenni? Már annyiszor hívta össze őket! Mint a mesebeli fiúcska, aki farkast kiáltott. A barátom engem is megkért, hogy egy bizonyos napon, órákon keresztül legyek majd ott mellette. Én pedig azt mondtam, „Ha el tudok menni, ott leszek.” De aztán, amikor már valóban haldoklott, azok, akiket megbízott azzal, hogy hívjanak fel engem, nem nagyon izgatták magukat ezen. Nem olyan volt, ahogy eltervezte; ehelyett tökéletes volt.
Oh, a történetek – imádom őket! Mi más létezik még?

További olvasmány a témában, főként a Félelmekről itt: Félelem Nélkül Élni Immár Lehetséges:  

2011. június 10., péntek

27 Évnyi Keresés Után… Avagy Gyógyítsd Meg Az Elmédet


„Gyógyítsd meg az elmédet, és gyógyítsd meg a világot.” (A Course in Miracles – A Csodák Könyve)

Többször említettem, hogy tagja vagyok egy nemzetközi Byron Katie Facilitátor csoportnak. A tagok az élet teljes spektrumát felölelő megtapasztalásokat, élményeket szoktak megosztani – mindig csodálattal olvasom, micsoda élet van „a Munka másik oldalán”, ahogy Katie mondja. És mindezt én is tapasztalom napi, percnyi, pillanatnyi szinten, illetve látom azokon, akik rendszeresen végzik a Munkát. Emberek, akik valamikor szenvedtek, mert elhitték, amit hittek, olyan emberekké lettek a Munka segítségével, akik már nem szenvednek. Katie szavaival: „Történet=szenvedés, fájdalom. Történet nélkül=békesség, szeretet.” Vagyis, amíg elhiszed, amit hiszel, szenvedsz. Nincs más mód. A Munka segítségével visszacsinálhatod az összes történetet, amit valaha elhittél. Lenyűgöző. Ki lennél a történeteid nélkül?
Szóval, ennek a Facilitátor csoportnak egyik tagja Steve, aki nemrégiben megosztotta velünk élete történetét. Gyönyörűen írja le azt, hogy mennyi mindenfelé keresett, rengeteg önkereső tanulmányt, gyakorlatot végzett évtizedeken keresztül, a koronát minderre azonban a Munka tette fel. Előtte csupán mentális tudás volt a fejében, a Munkával mindez megélődött. Sokan járnak nálunk is hasonló cipőben, én is megjártam ezt az utat (erről is sokat írtam már). A Munka leállította a keresést. Pontosabban a külső keresést. Mert olyan eszköz, amivel végre tényleg önmagamhoz férek hozzá, saját magamat gyógyíthatom, meggyógyíthatom azt az összezavarodott elmét, ami mindannyian vagyunk, amíg fel nem térképezzük ennek az elmének a tartalmát, és vissza nem csináljuk.
Katie, nagyon egyszerűen azt a kifejezést használja, hogy One Mind, vagyis Egy Elme. Mindannyian ugyanannak az Egy Elmének a részei vagyunk, mindannyian ősrégi mítoszokban hiszünk, ezzel van tele a közös tudatunk. Kitisztítani egyéni szinten tudjuk, erre való a Munka. Ha a sajátomat kitisztítom, tisztul a közösből, és az utánunk jövőknek könnyebb dolga lesz. És a megszületendő gyermekek is egyre kevesebbet kapnak ebből a közös összezavarodott örökségből. Szoktam mondani: csak ennyi a felelősségünk. De, először mindenképp foglalkozz Magaddal. Tedd magadat az első helyre, légy magadnak végre fontos annyira, hogy megvizsgáld mindazt, amivel betegíted magad, gondolati, érzelmi, és testi szinten.
És akkor átadom a szót Steve-nek, olvassátok nyitott elmével, nyitott szívvel.

Két évvel azelőtt, hogy megismerkedtünk volna Byron Katie Munkájával, feleségemmel együtt 30 évnyi karrierünket adtuk fel azért, hogy saját vállalkozásba fogjunk. A kísérletünk totális pénzügyi csődbe torkollott. Hatalmas nyomás alatt éltem, időnként szinte lebénított az eladósodottságunk miatti félelem. Ott álltunk 59 évesen, minden megtakarításunk és befektetésünk elveszett, és több mint 300.000 dollárnyi adósságunk volt.

Feleségemmel, Gail-lel, először 1998 októberében, az arizonai Sedonában hallottunk először a Munkáról. Elég depressziós állapotban voltam, és azért imádkoztam, hogy sedonai tartózkodásunk alatt valamilyen spirituális áttörésben lehessen részem. Egyik reggel láttam egy orvost a helyi tévében, aki arról beszélt, miként segít a pácienseinek. 6 kérdésre kell válaszolniuk (Ítélkezőlap), majd pedig a válaszaikat 4 kérdéssel vizsgálják meg. Érdekes vonzódást éreztem az orvos felé; olyan volt, mintha ismertem volna valahonnan, vagy valahogy az én részem lenne.

Még aznap elmentünk a helyi unitárius templomba megnézni, hogy tartanak-e Course in Miracles találkozókat. Ilyen összejövetelek nem voltak, viszont a doki, akit pár órával előzőleg láttam a tévében ott volt, és néhány emberrel a Munkát végezték. Átadott nekünk egy Kicsi Kék Könyvet, és felajánlotta, hogy másnap hívjuk fel, ha érdekel minket a dolog. Végül aztán az egész hetet végigMunkáztuk vele, majd egy további hónapot is távolsági telefonhívások segítségével. Én mélyen belementem az Adósság és Hitel témakör megMunkázásába, és egyszer csak azon vettem észre, hogy az a korábban mindent felemésztő félelmem két hétig eszembe sem jutott. Aztán egy nap jött egy váratlan csekk, a félelem pedig visszatért. Gyorsan megcsináltam rá a Munkát, a félelem távozott, és megint békében voltam.

Aztán, 1999 novemberében részt vettünk Katie egyik Intenzív Kurzusán Washingtonban. Szó szerint elsöpört minket az élmény. Gail és én nem Munkáztunk személyesen Katie-vel, de azt tapasztaltuk, hogy minden alkalommal, amikor valaki más végezte el a munkát Katie-vel, mi is egyre több olyan mentális koncepciótól szabadultunk meg, melyek erősen korlátozták az életünket. Amikor az Intenzív véget ért vasárnap délután, én csak ültem a székemben, és nem akartam hazamenni. Abban a teremben akartam maradni, és tovább érezni az ott mindent átjáró szeretetet. Másnap reggel kimentünk a repülőtérre, hogy hazautazzunk. Reggel 9-kor indult a járatunk, a várók tömve voltak üzletemberrekkel, hosszú sorok kígyóztak a check-in pultok előtt. Gail megkérdezte, nem vettem-e észre valami furcsát. Azt feleltem neki, hogy csak ámulok, milyen nyugalom van ezen a repülőtéren, és hogy mindenki milyen békésnek és boldognak tűnik azokban a végeláthatatlan sorokban. Gail megemlítette, hogy szerinte a washingtoni repülőtér nagyon más, mint az indianapolisi. Aztán belém hasított a felismerés: a gondolkozásunk volt teljesen más akkorra. Eszembe jutott egy sor a Course in Miracles-ből: „Gyógyítsd meg az elmédet és gyógyítsd meg a világot!”

Ezután már tudtuk, hogy valami nagyon erőteljes élményben volt részünk azon az Intenzíven. Rátaláltunk egy olyan eljárásra, mely életre keltette bennünk a Course in Miracles tanulmányozása során olvasottakat. Többé már nem csupán intellektuális fogalmakról beszéltünk, hanem mindez élő, megtapasztalt élménnyé vált!

Gail és én 27 évig olvastunk, tanultunk és meditáltunk, hogy megtaláljuk a „Békét, mely túlmegy a megértésen”, és végre sikerült ezt meg is élnünk, a Munkának köszönhetően. És ha bármikor előfordul, hogy nem a „Békét” tapasztaljuk, elvégezzük a Munkánkat.

Szeretettel: Steve Daily

2011. június 8., szerda

Képtelen Vagy Befogni a Szádat…?


Todd amerikai Munka Facilitátor. Személyesen nem ismerem, rátaláltam a honlapjára. Szeretem más facilitátorok cikkeit, tapasztalatait olvasni – mindannyiunk másként csinálja kicsit, mindenkinek megvan a saját stílusa, megtapasztalásai. Úgy gondoltam, érdemes Todd néhány cikkét megosztanom Veletek, le is fordítottam egyet.

Képtelen Vagy Befogni A Szádat, Amikor A Párod Vitázni Kezd?

Patterson Tábornok beviharzott az irányító központba. A katasztrófa nagyobb volt, mint bármi, amit a világ korábban látott, és ráadásul az ő felügyelete alatt történt. Egy ideje már gyanakodott, most azonban már túl késő volt. Az az őrült az irányítópultnál megnyomta a gombot.

Patterson iszonyodva figyelte, ahogy 157 Polaris nukleáris rakéta repül a valamikori Szovjet Unió felé. Nem, képtelenség, hogy ez történik. A Hidegháborúnak már rég vége, Moszkvából fél óra múlva mégsem marad semmi. A tábornok tehetetlen volt, mert tudta, nincs mód a halálos küldetés megszakítására.

Szoktad Azt Érezni, Hogy Képtelen Vagy Kivonni Magad A Szócsatából, Ha Már Elkezdődött?

Lehet, hogy a büszkeség. Lehet, hogy az igazságérzet. Lehet, hogy csak nem akarunk veszíteni. De amint egy veszekedés beindul, legtöbbünk nem képes befogni a száját, amíg jó nagy rombolást nem végzünk.

Emlékszem egy esetre, amikor a párom azzal vádolt meg, hogy sosem viszem ki a szemetet. Számomra ezek a harc szavai voltak. Hangosan tiltakozni kezdtem, és kijelentettem, hogy én igenis kiveszem a részem az otthoni munkákból. A büszkeségem sérült, és további sértéseket vágtam a fejéhez.

Láttam, ahogy a szemem láttára harc egyre durvul. Nem akartam én veszekedni, de teljesen tehetetlennek éreztem magam az abbahagyására. Kétségbeesetten kerestem a megszakító gombot, de semmit nem találtam.

Amíg Eszembe Nem Jutott A Munka

Épp benne voltam a sűrűjében. Csak kapkodtam a fejem az újabb és újabb ütésváltásoktól. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy előkapjak egy papírt, és leüljek egyet Munkázni.

Nem, mindössze tizedmásodperceim voltak a becsapódások között. És az egyik ilyen tizedmásodpercben feltettem magamnak a kérdést, „Tényleg igaz az, hogy mindig kiveszem a részem?” A Munka többi kérdését már nem állt módomban megkérdezni, mert az az egy leállított.

Hirtelen kinyílt az elmém. Ráláttam, hogy milyen gyakran vontam ki magam a házimunka alól. Mindig túl elfoglalt voltam más dolgokkal. Valójában csak nagyritkán vittem ki a szemetet. Mindezt egy szempillantás alatt láttam be, és a haragom meg a harci kedvem hirtelenjében megcsappant.

Aznap valami nagyon értékeset tanultam meg.

Megtanultam, Hogy „Repülés Közben” Is Végezhetem a Munkát

Természetesen, mindig az a legjobb, ha leülsz, és papíron végzed a Munkát, vagy facilitátor (kérdező-segítő) segítségét kéred, de vészhelyzetben rengeteg nyomorúságtól mentheted meg magadat, ha „repülve” vizsgálod meg a hiedelmedet. Amikor egy vita kellős közepén vagy, kérdőjelezd meg a saját védelmedre felhozott állításaidat, és arra ébredhetsz, hogy már semmi veszekednivalód nem maradt.

De Nem Leszek Ettől Egy Lúzer?

Most azt gondolhatod, hogy akkor ezentúl majd nem leszel képes kiállni magadért. Pedig nem ez szokott ám történni, amikor elkezdesz Munkázni, még ha csak ezt a rövidített formát csinálod is.

Amikor Munkázol, akkor egyszerűen csak megfontolod annak a lehetőségét, hogy tévedhetsz, és hogy a másiknak van igaza. Tárgyilagosan kezded el látni a dolgokat, nem az eddigi egyoldalú nézőpontodból.

A Munkának nem az a célja, hogy bebizonyítsa, tévedsz. Nem farokbehúzva, vesztesként fogsz elkullogni a helyszínről. A Munka azoknak szól, akik az igazságot szeretnék tudni. Annak pedig semmi köze ahhoz, hogy éppen kinek van igaza.

Sokkal erőteljesebb úgy élni, ha az igazságot keresem, mintha a haragomban fulladozom, és jobbra-balra hajigálom a sértéseket.

De Légy Óvatos, Nehogy Elhibázd

A Munkavégzés és az igazságkeresés hevében nagy a csábítás arra, hogy immár a Munkát alkalmazzuk fegyver gyanánt. Könnyű azon kapni magunkat, hogy azt vágjuk a másik fejéhez, neki is Munkáznia kéne.

Ha úgy gondolod, hogy valakinek Munkáznia kéne, neked kell elvégezned a Munkát. Ez ennyire egyszerű. Vagyis, ne használd a Munkát mások sértegetésére. Alkalmazd szépen magad, és találd meg a saját igazságodat.

Összefoglalásként

Ha veszekedés közepén fejben végzed el a Munkát, akkor abban a pillanatban abbamaradhat a vita. Miközben épp nyakig vagy a vitázásban, felteheted magadnak a kérdést, hogy vajon igazak-e az állításaid, az érveid. És ha valóban tudni szeretnéd az igazságot, azon kaphatod magadat, hogy a haragod elpárolog, bármikor, ha önvizsgálatot végzel.

Patterson tábornok is vizsgálatot végzett azokban a válságos pillanatokban. Felhívta a Fehér Házat, és megtudta, hogy létezik egy titkos módszer a fél kontinenst leromboló rakéták megállítására.

Az igazság az volt, hogy valaki már felkészült egy hasonló krízishelyzet bekövetkezésére. Néhány másodperc leforgása alatt a Fehér Ház új irányt adott a rakétáknak, melyek így kisuhantak a világűrbe. A moszkvai emberek pedig mindössze érdekes csillagászati jelenségeket figyelhettek meg, amikor a lövedékek felrobbantak.

És mi lett a férfival, aki megnyomta a gombot? Nos, börtönlakóként folytatta karrierjét.

A Következő Lépés

Ha a hadsereg képes volt megtalálni a rakéták megállításának módját, nagyon valószínű, hogy te is képes vagy kivonni magad a vitázásból, jóval azelőtt, hogy nagyobb károkat okoznál a párodban vagy a kapcsolatotokban. Ha „repülés közben” végzed el a Munkát, már akkor lecsapolhatod a gőzt egy vicsorgó veszekedésből, amikor a rakétákat ki sem lőttétek.

„A védekezés a háború első lépése. Ha azt mondod nekem, hogy irigy, rosszindulatú, kemény és elutasító vagyok, akkor megköszönöm neked, és azt mondom: „Igen, én is látom, hogy mindez megvan bennem, úgyhogy igazad van. Mondd el nyugodtan, amit velem kapcsolatban látsz, és segíts, hogy jobban megértsem magam. Nélküled hogyan is vehetném észre azokat a kellemetlen tulajdonságokat, amik láthatatlanok? Szeretném, ha nem fognád vissza magad! Nézz a szemembe és mondj el mindent!” Ez az igazi barátság. És ezt hívják önazonosságnak. Tudom, hogy mindenféle van bennem, és ha te valamilyennek látsz, az nekem egy lehetőség, hogy magamba nézzek, és felfedezzem, hogy mi történik az életemben. Ha valóban olyan voltam, mint mondod, rájövök, megkérdezek másokat is, hogy megerősítsenek. Hogy is nevezhetne bárki olyasvalaminek, ami soha életemben nem voltam? Amikor olyat mondasz nekem, ami védekezésre késztet, egy gyöngyszemet mutatsz nekem, amely bennem van, és arra vár, hogy felfedezzem.” (Byron Katie)