2011. április 26., kedd

„Kihasznál Engem…”


Kedves Andi!

Azért írok most, mert lenne pár kérdésem a Munkával kapcsolatban. Nemrég azt írtam, hogy szépen haladok előre a volt férjemmel kapcsolatban, de most meg azt érzem, hogy egyre elviselhetetlenebb a helyzet. Azt látom, bár eddig is tudtam, de most itt áll igazságként, hogy minden rám vezethető vissza. Kutatom az alvilágot, igyekszem egyre több folytatást találni arra, hogy „Tamás kihasznál, és ez azt jelenti, hogy...”
Tegnap elvégeztem a „Nem úgy élem az életem, ahogy szeretném” vizsgálatát. Bár nem igazán értem, hogy az egész mondatot vizsgálom, vagy csak  második részt, amikor már az egész rám vonatkozik. Ilyenkor ez az én dolgom a válasz? Megfordítás is csak egy van?
Egyre erősebb a vágy, hogy megoldjam ezt a helyzetet, ahol viszont előjön a másik félelem: a pénz, hogy egy albérletet ki tudok-e fizetni? Felkínáltam a segítséget, amivel én úgy érzem a mostani gondolkodásommal, hogy visszaél vele, tehát már nem akarok segíteni neki. Viszont, ha nem fizet gyerektartást, akkor mi lesz velem és a gyerekkel? Egyszerűen nincs kedvem szólni hozzá, mert úgy érzem, kihasznál. De beszélni a folytatásról sem tudok, mert azt már tudom, nem ő a hibás. A valóság az, hogy én tartom el, még a saját szükségleteiről sem gondoskodik (kávé, fogkrém, tea, megeszi a kajánkat, én mosok rá stb.) Mivel ez a valóság, el kellene fogadnom, de nem igazán megy. Mondtam, hogy fizetek a házért, levonjuk a gyerektartást, és ez mindenkinek jó a jelenlegi helyzetben, aztán később felülvizsgáljuk, és ha úgy érzi, jöjjön ide ő. Keressen magának egy szobát, azt ki tudja fizetni. De persze ez sem jó.
Merre tovább? Mit vizsgáljak meg? Azt hiszem, szükségem van pár jó tanácsra, ha megtennéd.
Köszönöm, hogy meghallgattál, további szép napot kívánok!
Puszi: Nóri

Drága Nóri, nézzük sorban. A leveledből úgy tűnik nekem, hogy nem vizsgáltad meg rendesen a „Kihasznál engem” hiedelmedet, hiszen még mindig azt éled, hogy igen. Felhívnám a figyelmedet a Megfordításokra:
Én használom ki saját magamat.” Kérlek, nézd végig megint az életedet, múltkor is beszéltünk már erről kicsit, hányszor használtad ki saját magadat. Hányszor cselekedtél úgy, mondjuk a házasságod alatt, de nyugodtan nézd az egész életedet, amikor feladtad azt, amit Te szerettél volna, és fontos: utána rossz érzés volt Benned. Hiszen tudat alatt tudtad, hogy saját magadat használod ki, mindig másokat helyezel magad elé. Ha csak a Tamással való kapcsolatodat nézed, akár csak az utóbbi időben, hogyan használod ki saját magadat? Úgy, hogy még mindig ott vagy neki, akkor is, ha ő semmiben nem partner. Eleged volt ebből, mégsem mered egyelőre vállalni azt, amit valóban szeretnél.
És szoktam mondani, hogy ne is csodálkozzunk ezen, hiszen a körülöttünk élő embereket MI SZOKTATTUK HOZZÁ egy bizonyos energetikai működéshez: „Persze, Édesem, én csinálom, amit Te akarsz, amíg ki nem lóg a belem.” Nekik ez nagyon kényelmes, úgy szoktam fogalmazni, hogy elgyámoltalanítjuk őket, nem engedjük, hogy felnőjenek, hogy felelősséget vállaljanak a saját életükért. Mert mi mindig ott vagyunk, és minden balhéjukat elvisszük. Csak közben kicsit mindig belepusztulunk belül. És amikor végre felnyílik a szemünk, hogy mit is műveltünk eddig – megint hangsúlyozom, teljesen tudattalanul -, és fellázadunk, és szeretnénk kiszállni, akkor sokszor előfordul, hogy a másik ezt nem veszi jó néven. Hülye lenne, bocsánat. Tamás miért is gondoskodna a saját szükségleteiről, ha Te úgyis gondoskodsz róluk végül? És ha ez továbbra is így marad, akkor neki semmi motivációja nem lesz, hogy végre a saját lábára álljon, Te pedig tovább szenvedsz.
Természetesen értem a helyzet kuszaságát a házzal, meg a félelmeidet a költözéssel kapcsolatban. Számos olyan élethelyzetet látok, ahol csak azért nem megy a férfi vagy a nő tovább, mert nincs módja eltartani magát. Persze, nem merünk belevágni ezekbe az ismeretlen helyzetekbe, mert mi lesz, ha nem sikerül. Kérlek, vizsgáld meg az összes ezzel kapcsolatos félelmedet is: Teljesen biztos lehetek benne, hogy ha kiveszek egy albérletet, akkor nem fogom tudni eltartani magunkat? Mi zajlik bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Ki lennék a gondolat nélkül, hogyan élném az életemet? Ilyenkor persze az elme a legsötétebb képeket vetíti, ezért is kell megvizsgálni őket, hogy legalább elme szintjén szembesüljünk és megkérdőjelezzük ezt a sok-sok sötétséget, félelmet.
Tudod jól, hogy a Munka nem tanácsadásról szól. Kifejezetten nem. Hisz honnan tudhatnám én, hogy a másik embernek mit kéne adott helyzetben tennie? Honnan tudhatnám, mi számára a következő lépés? Honnan tudhatnám, milyen mélyebben levő hiedelmei akadályozzák meg őt abban, hogy úgy tegyen, ahogy szerintem én tennék egy hasonló helyzetben? Persze, aztán belekerülök egy hasonló helyzetbe, és máris elárasztanak a saját félelmeim, amiket csak én tudok felülvizsgálni, és akkor a számomra elővilágló megoldást fogom választani. Ezért is nem írok semmi konkrétumot, maximum támpontokat az önvizsgálathoz. Ha most egy tanácsadó fórumon lennénk, akkor már csőstül jönnének az okos hozzászólások, hogy mit is kéne neked tenned. Mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni, aminek semmi köze az én életemhez. Az én életem lépéseit csak én tudom meglépni, úgy ahogy nekem megfelelőnek tűnik az adott pillanatban. Aztán esetleg változtatok rajta, semmilyen döntés nem életre szóló, csak ebbe is szeretjük belecsavarni magunkat, és jól sajnálni az életünket.

Egy másik megfordítás, ugye: „Én használom ki őt.” Milyen tudatos vagy tudattalan célokra használtad őt eddigi életedben? Ehhez nagy őszinteségre van szükséged! Milyen szükségleteid kielégülését valósítottad meg általa? Mondjuk azt, hogy bebizonyítsd, milyen fantasztikus, segítőkész ember vagy, mert nagyon jól esik, amikor mások ezért elismernek és szeretnek? Keress 3 konkrét példát, kérlek, itt is van egy fontos kulcsod. Ha meglátod, miként használtad, használod ki Te őt, rögtön nem tudsz rá többé haragudni, hisz ugyanazt műveled vele, amit ő veled. Aztán már csak ránézel, és megköszönöd neki, hogy emlékeztet önmagadra. És egy egészen másmilyen embert fogsz látni.

„Nem úgy élem az életem, ahogy szeretném.” Mindannyian pont azt az életet éljük, amelyiket szeretnénk, csak még nem vagyunk tisztában a tudatalatti motivációinkkal, melyek fenntartják az élethelyzeteinket. Úgy fogalmaznék, hogy a mélyen dédelgetett hiedelmeinkbe vagyunk szerelmesek, ők pedig ilyen életet életnek velünk. Ha nem lesznek ott a hiedelmeink, akkor teljesen tisztában leszünk a pillanatnyi teendőnkkel. „Csak” ennyi a dolgunk. Idáig hosszú út vezet, és Te csinálod is kitartóan a Munkádat, csak így tovább.
Még annyit, hogy a valóság elfogadása nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit. Ezt nagyon sokan félreértitek. Ha nem vagyok rendben egy helyzettel, akkor megMunkázom, és ha teljesen világosan látom, hogy másképp szeretném, akkor megteszem a szükséges lépéseket. Ha, mondjuk, naponta jól elver a párom, akkor nem az a dolgom, hogy duzzogva elfogadjam a valóságot ilyennek, hanem az, hogy rálássak, hogyan verem meg magamat nap, mint nap, ha mégis vele maradok. Minden egyes nappal saját magamat püfölöm tovább. Ezért viszont már én vagyok a felelős, nem pedig ő.

Utolsó pontként a tiszta kommunikációra hívnám fel a figyelmedet. Két hete tartottam az első ilyen tréninget itthon, Byron Katie kommunikációs módszertanán alapulva, és fantasztikus megértéseket adott a résztvevőknek. Előbb-utóbb egyszerűen el kell kezdenünk kimondani, amit valójában szeretnénk, meg kell tanulnunk kérni, meg kell tanulnunk a másikat meghallani, meg kell tanulnunk nemet mondani. Mert amíg ezeket nem tesszük, addig manipuláljuk saját magunkat és a másik embert, ebből pedig elég nyilvánvaló, hogy mi sül ki. Olyan kapcsolatok, melyekben élünk, elmérgesedve, leblokkolódva, ahol a szeretetnek nyoma sincsen. Szóval, az egyetlen tanács, amit adnék Neked az, hogy kezdd el nyíltan kikommunikálni, amit szeretnél. Merj kérni! És persze a válasz, amit kapsz már nem a Te dolgod. Ha fáj, amit hallasz, megint lehet önvizsgálatot tartani a Munkával.
Remélem, tudod hasznosítani a fentieket. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

Ölellek, Andi

2 megjegyzés:

  1. András kommentjét bemásolom a Facebook ÖnMunkások csoportból:
    Csak a tegnapi blogbejegyzéshez szeretnék hozzászólni, de a blogon valami miatt nem tudtam, így itt szócséplek:).
    Természetesen a konkrét történetet nem ismerem, de oly "univerzális" konfliktus-szituáció, hogy elgondolkodtató.

    Andi remek elemzése kapcsán jutott eszembe, hogy amire leginkább mindig szükségünk van az a bátorság, mely egyben önmagunk tisztelete is.
    Nem nem-et mondani, hanem NEM-et ADNI, magadnak és neki is, így lehet, hogy feltápászkodik ő is abból a tehetetlenségből, amiben most él.
    Mert amíg ez a "fortélyos félelem igazgat" Téged, addig olyan szorosan kapcsolódtok egymáshoz mint a fogaskerekek.
    Nem akarnék szójátékot gyártani de a "kihasznál engem" így is feltehető: ki használ engem? Egy válasz biztos létezik rá, most még nem Te…

    VálaszTörlés
  2. A probléma azért létezik, mert te úgy figyeltél rá. Hadd ajánljam figyelmedbe a http://csillagmag.hu/tudatmag/osszerakni-az-osszetort-kepet/ bejegyzést, ahol pontosan a kérdésedre kapsz választ.
    Szeretettel:
    Pisti

    VálaszTörlés