2011. április 29., péntek

Élet és Halál 1.


Finoman belekóstolunk ebbe az ősi tabutémába is, több fejezet várható. Kérlek, ne várd magadtól, hogy máris úgy éld meg a halál jelenségét, ahogy az Katie történeteiből világlik ki. Idáig változó hosszúságú út vezet, Te ott állsz rajta, ahol éppen állsz. Semmiképp nem a „kezdők” témaköre ez, ezért azokat, akik még nem végzik a Munkát rendszeresen, még nagyobb óvatosságra intem. Ahogy haladsz az Önvizsgálattal, egyre komolyabb témákra leszel készen. Bánj magaddal gyengéden, illetve, ha pont a halállal kapcsolatosan van valamilyen fájó élethelyzeted, szeretettel várlak ennek feldolgozására, amikor úgy érzed, hogy készen állsz, és elég volt a lelki fájdalomból.
A témakör bevezetéséhez Byron Katie Az Öröm Ezer Neve egyik fejezetét ajánlom figyelmetekbe. Szép lassan, magadba figyelve olvasd.

Öröm 16 - Elmerülve a Tao/Valóság csodájában, bármit kezelni tudsz, amit az élet eléd hoz, és mikor eljő a halál, készen állsz.

Elmédből nem tudod kiüríteni a gondolatokat. Akár próbálhatnád az óceánból is kiüríteni az ő vizét. A gondolatok jönnek-mennek, úgy látszik. Így működik ez; ez a valóság.
            De a gondolatok nem jelentenek problémát, amennyiben megértéssel tekintesz rájuk. Hiszen miért is akarnád kiüríteni az elmédet, ha egyszer minden úgy jó, ahogy van? Ilyesmi csak akkor juthat eszedbe, ha harcban állsz a valósággal. Én szeretem a gondolataimat. És ha bármikor is stresszes gondolattal kell szembetalálkoznom, akkor már tudom, hogyan kérdőjelezzem meg, és jutassam magam a békesség állapotába. Tőlem a legeslegstresszesebb gondolatok is felbukkanhatnak, engem maximum elszórakoztatnának. Percenként akár tízezer gondolatod is lehet, de ha nem hiszed el őket, a szíved békés marad.
            Az eredeti stresszes gondolat az Én gondolata. Ez előtt a gondolat előtt béke volt. A gondolatok a semmiből születnek, és pillanatok alatt visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Ha megvizsgálod, mi van a gondolat előtt, utána, és a gondolataid között, akkor óriási nyitottságot találsz. Ez a nem-tudom tere. Ez az, akik valójában vagyunk. Ez mindennek a forrása, és mindent magába foglal: életet és halált, kezdetet, közepet, és a véget.
            Amíg nem értjük meg, hogy a halál épp olyan jó, mint az élet, és hogy mindig épp a megfelelő időpontban érkezik, addig magunkra vesszük Isten szerepét, anélkül, hogy tudnánk róla, és ez mindig fájni fog. Bármikor, amikor gondolatban szembeszegülsz azzal, ami van, akkor szomorúságot és látszólagos elkülönülést tapasztalsz meg. Nincs szomorúság történet nélkül. Ami van, van. Te az vagy.
            Van egy barátnőm, aki több éves őszinte Munka-végzés után ráébredt, hogy a világ az elme kitükröződése. Élete szerelmével élt együtt boldog házasságban, amikor is egy nap, miközben épp a kanapén üldögéltek, a férfi szívinfarktust kapott, és az ő karjaiban halt meg. Az első sokkhatás és sírás után, elkezdte keresni magában a fájdalmat és a bánatot, de azoknak nyoma sem volt. Hetekig folytatta a keresést, mert a barátaitól azt hallotta, hogy a bánat természetes velejárója a gyógyulási folyamatnak. Ehelyett azonban csak teljességet érzett: azt, hogy nem volt a férjében semmi olyasmi, amije fizikai jelenlétekor még ott lett volna neki, de most már nem volt ott.
            Elmesélte, hogy minden egyes esetben, amikor bármilyen szomorú gondolat merült fel benne a férjével kapcsolatban, azonnal feltette a kérdést, „Igaz ez?”, aztán megnézte a megfordítást, ami pedig elmosta a szomorúságot, és helyére valami olyasmi áramlott, ami igazabb volt. „Ő volt a legjobb barátom; most nincs kivel beszélgetnem”-ből az lett, hogy „Én vagyok a legjobb barátom, és magam vagyok itt magamnak beszélgetni”. „Hiányzik a bölcsessége” helyett „Nem hiányolom a bölcsességét”, mivel nincs rá mód, hogy hiányolja, hiszen ő maga volt az a bölcsesség. Mindent, amiről azt mondta, hogy a férjében volt, saját magában is megtalált; semmi különbség nem volt. És mivel kiderült, hogy a férje ő maga volt, nem halhatott meg. Az élet és halál története nélkül, mondta, csak szeretet volt. A férje mindig ott volt vele.

2011. április 27., szerda

Áldozati Identitás



Az életünket a legapróbb részletekig átszövő hiedelem az, hogy áldozatok vagyunk, mely szintén a múlt pénteki Összejövetelen került terítékre. Ott együtt meg is vizsgáltuk, de azért azoknak is ajánlom az újabb elmélyülést, akik ott voltak, mert még kicsit továbbszőttem a témát. :)
Ha körbenézünk a családunkban, a házunkban, az utcánkban, a városunkban, a szép kis áldozati országunkban, na meg az egész világon, akkor azt láthatjuk, hogy mintha az egész emberiség arra a hiedelemre épülne, hogy „Áldozat vagyok.” Bár, az igazat megvallva, a magyar nép mintha még a többinél is kicsit erőteljesebben bazírozná a szenvedését az áldozat-identitásra. Ha erősen tiltakozni kezdtél az áldozat szó hallatán, nem csoda, hisz az emberek jó része azzal tölti az életét, hogy mindent megtesz azért, nehogy ő áldozat legyen, nehogy annak látsszon. Küzd és harcol, nehogy olyan áldozat váljék belőle is, mint a szüleiből, nagyszüleiből. Ez persze ugyanúgy áldozatiság, csak szokás szerint pepitában.
Ha magadon még nem látod, hol is gondolod magad áldozatnak, akkor nézz körül az ismeretségi körödben: van-e olyan ember körülötted, aki menthetetlenül egy áldozat? Ha ilyet találsz, az csak a saját elméd kivetülése lehet, vagyis Te tartod magadat áldozatnak valamilyen vonatkozásban, és pont ez az ember tudja erre felhívni a figyelmedet. Javaslom, hogy erre az emberre tölts ki egy Ítélkezőlapot, és végezd el a Munkát a találtakra. (Lentebb találsz ehhez linket, ha még nem csináltál volna ilyet.)
Kérlek, vegyél elő egy papírt, és szép nyugiban, csendben, írd össze, hogy kinek, minek az áldozatának tartod magadat. Lehet, hogy a főnököd áldozata vagy? Vagy az anyósodé? Az apukádé? A férjedé, feleségedé, a gyerekedé? A politikusoké? A munkanélküliségé? A pénztelenségé? A lustaságodé? Az agressziódé? Egy betegségé? Bármi, de bármi feljöhet, kérlek, jó alaposan nézegesd meg az életedet, és fedezd fel az éppen felbukkanó összes formáját saját áldozati mivoltodnak. Akár több papírlapot is teleírhatsz, és szép fokozatosan mindennel érdemes szembenézned.
Ha, mondjuk, a főnököd áldozatának tartod magad, akkor ajánlom, hogy tölts ki rá egy teljes Ítélkezőlapot (és ugyanígy majd minden másra is), és utána egyenként vizsgáld meg a vele kapcsolatos ítéleteidet a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. (Ítélkezőlapot és részletes segítséget a honlapomon találsz, itt: http://kincsamivan.hu/hogyan-vegezd-az-oenmunkat-egyeduel.html)
Illetve itt a blogon is levezettem nagyon részletesen a Munka menetét két részletben, ezeket itt olvashatod:

Most pedig azt az alaphiedelmet nézzük meg együtt, hogy „Áldozat vagyok”. Kérlek, adj elég időt magadnak, a Munka meditáció. Javaslom, hogy csukd be a szemedet és így utazgass magadban. Le is írhatod, amit találsz, minden egyes pontnál. Újabb hiedelmekbe is fogsz botlani, ezeket is vizsgáld majd meg.
Tehát, „Áldozat vagyok”.

1. Igaz az, hogy áldozat vagyok? Igen/Nem. (Nem tudom.)

2. Teljesen, száz százalékig biztos lehetek benne, hogy én egy áldozat vagyok? Igen/Nem. (Nem tudom.)

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy áldozat vagyok?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
- Hogyan bánok magammal, hogyan viszonyulok magamhoz? Miket gondolok magamról?
- Milyen érzés jelenik meg bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Hol érzem a testemben?
- Hogyan beszélek, hogyan viselkedek, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy áldozat vagyok?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot?
- Milyen mániáim, szenvedélyeim, függőségeim jutnak eszembe, ha elhiszem ezt a gondolatot? (Mivel vigasztalom magam?)
- Hogyan bánok azzal az emberrel, szituációval vagy jelenséggel, melynek szerintem az áldozata vagyok?
- Hogyan viszonyulok az életemhez, amikor elhiszem, hogy áldozat vagyok?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy áldozat vagyok? (Mire jó nekem ez a gondolat? Mit kapok tőle?)
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
- Mikor, hány éves koromban jutott először eszembe, hogy áldozat vagyok?
- Mely hozzátartozómon láttam azt gyerekkoromban, hogy ő egy áldozat? (Itt jót mosolyogtunk az Összejövetelen, mert ráláttunk, hogy egytől-egyig mindegyiken, csak más szempontból. Mindenki máshogy csinálta körülöttünk, mi viszont pont úgy csináljuk, mint ők, csak jól nem vesszük észre, ezért is nagyon érdemes ezt alaposan körbejárni.)

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy áldozat vagyok? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg a fejedben ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és másokkal? Hogyan beszélsz, hogyan zajlik az életed?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Áldozat vagyok.”

+ Nem vagyok áldozat.
Keress három konkrét példát arra, hogyan igaz az, hogy nem vagy áldozat. Jóval többet is érdemes keresned, és mindegyiket nézegesd egy kicsit csukott szemmel. Amikor az áldozat-identitásodnak nyoma sincs az életedben. Tudod, nagyon pici dolgoknak is örülünk.

+ A gondolataim áldozata vagyok.
Igazából, soha semmi másnak nem tudsz az áldozata lenni, mint a gondolataidnak. Elhiszel valamit, és máris kész vagy. Ha ezt még nem így látod, semmi baj, csak végezd kitartóan a Munkát. És keress három olyan konkrét gondolatot, melyeknek az áldozata vagy, melyek, ha „beütnek” az elmédbe, akkor véged. Többet is gyűjthetsz, és megint csak azt javaslom, hogy mindegyiket engedd át a Négy kérdésen és a Megfordításokon.

Vannak a Megfordítások ugyanannyira igazak vagy tán igazabbak, mint az eredeti állítás? Most akkor áldozat vagy, vagy sem? Ha ez is igaz meg az is, akkor mi az igazság? Egyik sem, ez a Munka lényege. A hiedelmeid szép szelíden elengedődnek, többé nem lesz rajtad „fogásuk”. Azt szoktam mondani, hogy elvesztik ezek a fogalmak a relevanciájukat. Többé nem fog olyasmi megfogalmazódni benned, hogy Te vagy bárki más „áldozat” lenne. Ez minden megvizsgált hiedelmeddel hamarosan így fog történni, és ennek tudod, mi az eredménye? Hatalmas, leírhatatlan felszabadulás. Egy óriási, mély lélegzet, melynek a megkönnyebbítő hatása többé sosem ér véget. El mered ez képzelni? Meg mered engedni magadnak, hogy ez így legyen?

Ide, a végére illik még Byron Katie egyik nagyon sokszor félreértett mondata. Ha végigcsináltad velem az Önvizsgálatot, akkor már meg fogod érteni, mit is ért Katie az alatt, hogy: „Az áldozatok erőszakos emberek.” Ráláttál arra, mi zajlik benned, amikor bármikor is elhiszed, hogy áldozat vagy? Ráláttál, hogyan kezdesz el viselkedni, hogyan kezdesz el erőszakoskodni magaddal és másokkal? Tudod, mennyi energiájába kerül mindannyiunknak fenntartani ezt az identitást? Rengetegbe. Amit pedig könnyedén valami sokkal érdemlegesebbre is fordíthatunk.

Ha eleged van, ha kíváncsi vagy, ha szeretnél gyorsan mélyebbre menni, várlak szeretettel egy 2-napos minicsoportos Alaptanfolyamon, május 14-15-én. Még 2 hely van, szeretném, ha Te is azok közé tartoznál, akik megértik ennek az egésznek a jelentőségét, és elvinnéd magaddal ezt az életre szóló készséget és élményt. Szeretném, ha minél több ember lenne képes felszámolni az áldozat-identitását és az összes szenvedését. Mert a Munkával ez megvalósítható.
Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html

2011. április 26., kedd

„Kihasznál Engem…”


Kedves Andi!

Azért írok most, mert lenne pár kérdésem a Munkával kapcsolatban. Nemrég azt írtam, hogy szépen haladok előre a volt férjemmel kapcsolatban, de most meg azt érzem, hogy egyre elviselhetetlenebb a helyzet. Azt látom, bár eddig is tudtam, de most itt áll igazságként, hogy minden rám vezethető vissza. Kutatom az alvilágot, igyekszem egyre több folytatást találni arra, hogy „Tamás kihasznál, és ez azt jelenti, hogy...”
Tegnap elvégeztem a „Nem úgy élem az életem, ahogy szeretném” vizsgálatát. Bár nem igazán értem, hogy az egész mondatot vizsgálom, vagy csak  második részt, amikor már az egész rám vonatkozik. Ilyenkor ez az én dolgom a válasz? Megfordítás is csak egy van?
Egyre erősebb a vágy, hogy megoldjam ezt a helyzetet, ahol viszont előjön a másik félelem: a pénz, hogy egy albérletet ki tudok-e fizetni? Felkínáltam a segítséget, amivel én úgy érzem a mostani gondolkodásommal, hogy visszaél vele, tehát már nem akarok segíteni neki. Viszont, ha nem fizet gyerektartást, akkor mi lesz velem és a gyerekkel? Egyszerűen nincs kedvem szólni hozzá, mert úgy érzem, kihasznál. De beszélni a folytatásról sem tudok, mert azt már tudom, nem ő a hibás. A valóság az, hogy én tartom el, még a saját szükségleteiről sem gondoskodik (kávé, fogkrém, tea, megeszi a kajánkat, én mosok rá stb.) Mivel ez a valóság, el kellene fogadnom, de nem igazán megy. Mondtam, hogy fizetek a házért, levonjuk a gyerektartást, és ez mindenkinek jó a jelenlegi helyzetben, aztán később felülvizsgáljuk, és ha úgy érzi, jöjjön ide ő. Keressen magának egy szobát, azt ki tudja fizetni. De persze ez sem jó.
Merre tovább? Mit vizsgáljak meg? Azt hiszem, szükségem van pár jó tanácsra, ha megtennéd.
Köszönöm, hogy meghallgattál, további szép napot kívánok!
Puszi: Nóri

Drága Nóri, nézzük sorban. A leveledből úgy tűnik nekem, hogy nem vizsgáltad meg rendesen a „Kihasznál engem” hiedelmedet, hiszen még mindig azt éled, hogy igen. Felhívnám a figyelmedet a Megfordításokra:
Én használom ki saját magamat.” Kérlek, nézd végig megint az életedet, múltkor is beszéltünk már erről kicsit, hányszor használtad ki saját magadat. Hányszor cselekedtél úgy, mondjuk a házasságod alatt, de nyugodtan nézd az egész életedet, amikor feladtad azt, amit Te szerettél volna, és fontos: utána rossz érzés volt Benned. Hiszen tudat alatt tudtad, hogy saját magadat használod ki, mindig másokat helyezel magad elé. Ha csak a Tamással való kapcsolatodat nézed, akár csak az utóbbi időben, hogyan használod ki saját magadat? Úgy, hogy még mindig ott vagy neki, akkor is, ha ő semmiben nem partner. Eleged volt ebből, mégsem mered egyelőre vállalni azt, amit valóban szeretnél.
És szoktam mondani, hogy ne is csodálkozzunk ezen, hiszen a körülöttünk élő embereket MI SZOKTATTUK HOZZÁ egy bizonyos energetikai működéshez: „Persze, Édesem, én csinálom, amit Te akarsz, amíg ki nem lóg a belem.” Nekik ez nagyon kényelmes, úgy szoktam fogalmazni, hogy elgyámoltalanítjuk őket, nem engedjük, hogy felnőjenek, hogy felelősséget vállaljanak a saját életükért. Mert mi mindig ott vagyunk, és minden balhéjukat elvisszük. Csak közben kicsit mindig belepusztulunk belül. És amikor végre felnyílik a szemünk, hogy mit is műveltünk eddig – megint hangsúlyozom, teljesen tudattalanul -, és fellázadunk, és szeretnénk kiszállni, akkor sokszor előfordul, hogy a másik ezt nem veszi jó néven. Hülye lenne, bocsánat. Tamás miért is gondoskodna a saját szükségleteiről, ha Te úgyis gondoskodsz róluk végül? És ha ez továbbra is így marad, akkor neki semmi motivációja nem lesz, hogy végre a saját lábára álljon, Te pedig tovább szenvedsz.
Természetesen értem a helyzet kuszaságát a házzal, meg a félelmeidet a költözéssel kapcsolatban. Számos olyan élethelyzetet látok, ahol csak azért nem megy a férfi vagy a nő tovább, mert nincs módja eltartani magát. Persze, nem merünk belevágni ezekbe az ismeretlen helyzetekbe, mert mi lesz, ha nem sikerül. Kérlek, vizsgáld meg az összes ezzel kapcsolatos félelmedet is: Teljesen biztos lehetek benne, hogy ha kiveszek egy albérletet, akkor nem fogom tudni eltartani magunkat? Mi zajlik bennem, ha elhiszem ezt a gondolatot? Ki lennék a gondolat nélkül, hogyan élném az életemet? Ilyenkor persze az elme a legsötétebb képeket vetíti, ezért is kell megvizsgálni őket, hogy legalább elme szintjén szembesüljünk és megkérdőjelezzük ezt a sok-sok sötétséget, félelmet.
Tudod jól, hogy a Munka nem tanácsadásról szól. Kifejezetten nem. Hisz honnan tudhatnám én, hogy a másik embernek mit kéne adott helyzetben tennie? Honnan tudhatnám, mi számára a következő lépés? Honnan tudhatnám, milyen mélyebben levő hiedelmei akadályozzák meg őt abban, hogy úgy tegyen, ahogy szerintem én tennék egy hasonló helyzetben? Persze, aztán belekerülök egy hasonló helyzetbe, és máris elárasztanak a saját félelmeim, amiket csak én tudok felülvizsgálni, és akkor a számomra elővilágló megoldást fogom választani. Ezért is nem írok semmi konkrétumot, maximum támpontokat az önvizsgálathoz. Ha most egy tanácsadó fórumon lennénk, akkor már csőstül jönnének az okos hozzászólások, hogy mit is kéne neked tenned. Mindenki csak a saját történetét tudja elmesélni, aminek semmi köze az én életemhez. Az én életem lépéseit csak én tudom meglépni, úgy ahogy nekem megfelelőnek tűnik az adott pillanatban. Aztán esetleg változtatok rajta, semmilyen döntés nem életre szóló, csak ebbe is szeretjük belecsavarni magunkat, és jól sajnálni az életünket.

Egy másik megfordítás, ugye: „Én használom ki őt.” Milyen tudatos vagy tudattalan célokra használtad őt eddigi életedben? Ehhez nagy őszinteségre van szükséged! Milyen szükségleteid kielégülését valósítottad meg általa? Mondjuk azt, hogy bebizonyítsd, milyen fantasztikus, segítőkész ember vagy, mert nagyon jól esik, amikor mások ezért elismernek és szeretnek? Keress 3 konkrét példát, kérlek, itt is van egy fontos kulcsod. Ha meglátod, miként használtad, használod ki Te őt, rögtön nem tudsz rá többé haragudni, hisz ugyanazt műveled vele, amit ő veled. Aztán már csak ránézel, és megköszönöd neki, hogy emlékeztet önmagadra. És egy egészen másmilyen embert fogsz látni.

„Nem úgy élem az életem, ahogy szeretném.” Mindannyian pont azt az életet éljük, amelyiket szeretnénk, csak még nem vagyunk tisztában a tudatalatti motivációinkkal, melyek fenntartják az élethelyzeteinket. Úgy fogalmaznék, hogy a mélyen dédelgetett hiedelmeinkbe vagyunk szerelmesek, ők pedig ilyen életet életnek velünk. Ha nem lesznek ott a hiedelmeink, akkor teljesen tisztában leszünk a pillanatnyi teendőnkkel. „Csak” ennyi a dolgunk. Idáig hosszú út vezet, és Te csinálod is kitartóan a Munkádat, csak így tovább.
Még annyit, hogy a valóság elfogadása nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit. Ezt nagyon sokan félreértitek. Ha nem vagyok rendben egy helyzettel, akkor megMunkázom, és ha teljesen világosan látom, hogy másképp szeretném, akkor megteszem a szükséges lépéseket. Ha, mondjuk, naponta jól elver a párom, akkor nem az a dolgom, hogy duzzogva elfogadjam a valóságot ilyennek, hanem az, hogy rálássak, hogyan verem meg magamat nap, mint nap, ha mégis vele maradok. Minden egyes nappal saját magamat püfölöm tovább. Ezért viszont már én vagyok a felelős, nem pedig ő.

Utolsó pontként a tiszta kommunikációra hívnám fel a figyelmedet. Két hete tartottam az első ilyen tréninget itthon, Byron Katie kommunikációs módszertanán alapulva, és fantasztikus megértéseket adott a résztvevőknek. Előbb-utóbb egyszerűen el kell kezdenünk kimondani, amit valójában szeretnénk, meg kell tanulnunk kérni, meg kell tanulnunk a másikat meghallani, meg kell tanulnunk nemet mondani. Mert amíg ezeket nem tesszük, addig manipuláljuk saját magunkat és a másik embert, ebből pedig elég nyilvánvaló, hogy mi sül ki. Olyan kapcsolatok, melyekben élünk, elmérgesedve, leblokkolódva, ahol a szeretetnek nyoma sincsen. Szóval, az egyetlen tanács, amit adnék Neked az, hogy kezdd el nyíltan kikommunikálni, amit szeretnél. Merj kérni! És persze a válasz, amit kapsz már nem a Te dolgod. Ha fáj, amit hallasz, megint lehet önvizsgálatot tartani a Munkával.
Remélem, tudod hasznosítani a fentieket. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

Ölellek, Andi

2011. április 25., hétfő

A Megkérdőjelezetlen Hitrendszered Alapján Cselekszel


„Mi más lenne a jó ember, mint a rossz ember tanítója? Mi más lenne a rossz ember, mint a jónak feladata? Ha ezt nem érted, el fogsz tévedni, bármennyire okos is légy. Ez a nagy-nagy titok.” (Tao Te King)

Pénteken sok téma került terítékre az Összejövetelen. Érdekes, hogy már előtte kiválasztottam azt a fejezetet Byron Katie Az Öröm Ezer Nevéből, amit Húsvét hétfőre, azaz mára terveztem feltenni. Aztán gyönyörűen összeállt a kép, hogy miért is pont erre esett a választásom.
Olyan izgalmasan működik a kondicionált elménk. Amikor sarokba szorítva érzi magát, akkor a legvadabb, legsokkolóbb, legfelháborítóbb témákkal, példákkal jön elő, csak hogy bizonyítsa az igazát, miszerint ő jobb, mint mások. Próbál halálra rémíteni, próbálja a világot a legszörnyűségesebb helynek látni, és ezt a legtöbben el is hisszük neki. És ilyenkor halálra rémülve éljük az életünket. Nem tudunk másképp tenni, össze vagyunk zavarodva.
Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogyan is zajlik ez az egész: elhiszel egy gondolatot, keletkezik benned egy rossz érzés, és robotként cselekszel. Robotként, automataként, nincs választásod. Mint ahogy a gyilkosnak sincs választása, amíg elhiszi, amit hisz. Ez került szóba pénteken. Katie egyik nagyon mély mondata: „Soha egyetlen ember sem bántana egy másik embert, ha nem lenne összezavarodva.” És azt is kihangsúlyozza, hogy semmiképp nem a gyilkosság helyesléséről van szó, illetve, hogy „Ha gyilkolok, kérlek benneteket, állítsatok meg, és zárjatok be.” Egyszerűen tényekről beszélünk. Amíg létezik a gyilkosság és az erőszak legkülönbözőbb formái, addig létezik. Minden bennünk kezdődik, minden belőlünk indul ki. Abban a pillanatban, amikor egy gyilkost magad alá helyezel, megvetsz, azt hiszed, hogy Te jobb vagy, mint ő, Te gyilkoltad meg őt: semmibe veszed, kicsinálod. Ez nem is ember, gondolod. Arról nem is beszélve, hogy mit művelsz saját magaddal. Kérlek, nézd csak végig az életedet, mi mindennel gyilkolod magadat. Milyen gondolatokkal csinálod ki magadat pillanatról-pillanatra? Milyen módon veted meg saját magadat? És hogyan csinálod ki gondolatban a többi embert, hogyan veted meg őket? Tudod, ezekkel a gondolatokkal kell elvégezned a Munkát, nem a gondolattal van a baj. Nem szenteskedőnek kell lenni, és azt mondani, hogy Te mindenkit szeretsz, közben pedig észre sem veszed a gyilkos gondolataidat, vagy épp gyűlölöd magadat azért, hogy ilyenjeid vannak. Ők csak addig vannak, amíg elhiszed őket. Amíg meg nem kérdőjelezed őket, és fel nem ismered, hogyan is szól a gyilkos is rólad.
Már többször írtam arról, hogy Katie kiemelten fontos területként kezeli az elítéltekkel végzett Munkát, rendületlenül járja a börtönöket, és segít ráébreszteni a „leggonoszabb” bűnelkövetőket arra, hogy mi is motiválta őket arra, hogy például öljenek. Azok, akik ezt végigcsinálják Katie-vel, vagy valamelyik Facilitátorával, valóban rehabilitálódnak: ők már nem fognak többet gyilkolni. Kitisztul az elméjük, és megértik a saját működésüket. Megértik, hogy soha semmi mást nem akartak, mint hogy szeressék őket és boldogok lehessenek. Mint ahogy mi mindannyian. És mint ahogy mindannyian elhitt gondolataink általi gyilkosok is vagyunk. Saját magunk, mások, és az Élet gondolati gyilkosai. Egészen addig, míg felül nem vizsgáljuk az elménk tartalmát.
Húsvéti metaforaként úgy jön most nekem, hogy olyan ez, mintha az Önvizsgálat révén saját magadat feszítenéd keresztre, majd harmadnapra feltámadnál. Önmagad Megváltója tudsz lenni, hisz más úgysem fogja ezt megtenni Neked. A folyamat hál’ istennek sokkal finomabb és gyengédebb, mint a keresztre feszítés, úgyhogy ne félj tőle. Csak csináld.
És akkor mindez Katie és Stephen csodás tolmácsolásában Az Öröm Ezer Nevéből:


Öröm 27 – A jó a rossznak tanítója, a rossz a jónak támasztója. Ha nem becsülik tanítóikat, ha nem szeretik támasztóikat: olyan a legbölcsebb, mint a legvakabb. Íme a legmélyebb és legsúlyosabb.” (Az eredeti Weöres-féle Tao fordításból.)

Mi más lenne a jó ember, mint a rossz ember tanítója? Mi más lenne a rossz ember, mint a jónak feladata? Ha ezt nem érted, el fogsz tévedni, bármennyire okos is légy. Ez a nagy-nagy titok. (A Stephen-féle modernizált szöveg nem túl kifinomult magyarítása általam.)

Hogyan is tudnék nem rendelkezésére állni bárkinek, aki segítséget kér tőlem? Szeretem az embereket, olyannak, amilyenek, akár szentnek, akár bűnösnek vélik magukat. Jól tudom, hogy mindannyiunk a kategóriákon túl létezik, felfoghatatlanul. Csak akkor vagy képes elutasítani az embereket, ha elhiszed a róluk szóló történeteidet. És igazából, én nem elfogadok vagy elutasítok, hanem tárt karokkal fogadok mindenkit.
            Ez nem azt jelenti, hogy egyetértek az emberi károkozással, vagy a durvaság bármilyen formájával. De senki sem rossz természettől fogva. Amikor valaki bánt egy másik emberi lényt, azt azért teszi, mert össze van zavarodva. Ez pont úgy igaz az átlagemberekre, mint a börtönökben ülő, és velem a Munkát végző gyilkosokra és erőszaktevőkre. Ők szó szerint halálig védelmezték fájdalmas, megkérdőjelezetlen gondolataikat.
            Amikor, mondjuk, egy gyerekét verő asszonyt látok, akkor nem csak ott állok és nézek, és nem is tartok kiselőadást az anyukának. Ő teljesen ártatlanul cselekszik megkérdőjelezetlen hitrendszere alapján. Mivel elhiszi az olyan stresszes gondolatait, hogy - „Ez a gyerek tiszteletlen,” „Nem hallgat rám,” „Nem kéne visszabeszélnie,” „Nem szabadott volna azt tennie, amit tett,” „Valahogy kényszeríteni kell őt az engedelmességre” – nincs más mód, mint hogy üssön. Összezavarodottnak lenni nagyon fájdalmas. Így aztán, amikor látom az anyát, aki én vagyok, akkor én az anya felé közelítek, mert ő a probléma forrása. Lehet, hogy odamegyek hozzá, és azt mondom, „Segíthetek Önnek?” vagy „Tudom, hogy milyen fájdalmas megütni a saját gyerekét. Én is ezt csináltam régebben. Megjártam ezt az utat. Szeretne beszélni róla?” A szeretet nem csak úgy álldogál ott – a tisztánlátás sebességével száguld. Magába öleli az anyát és a gyereket is. Ha az anyának segítünk az önvizsgálattal, akkor egyben a gyermeknek is segítünk. És azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy végső soron nem is kettőjükért teszem, hanem saját magamért, az én igazságérzetemért. Így válik a cselekvés igazán személyessé, ami – személyes tapasztalatom alapján – sokkal hatékonyabb, ha tiszta elmével és megfontolástól mentesen teszem.
            Ugyanez a helyzet az ígéretekkel. Én azért tartom meg az embereknek tett ígéreteimet, mert ezek magamnak tett ígéretek. Ők az én dolgom: semmi közük a másik személyhez. Jó pár évvel ezelőtt, amikor Kölnben jártam, egy német barátom megkért, hogy menjek be hozzá a kórházba, amint tudok. Haldoklott, és az volt a szíve vágya, hogy halála pillanatában én fogjam meg a kezét, és nézzek bele a szemébe. „Természetesen,” mondtam. „Azonnal ott leszek.” A kórház egy órányi autózásra volt, egy másik városban. Egy másik német barátom felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Az volt a titkos terve, hogy míg én a haldokló mellett üldögélek, addig ő elintéz néhány ügyet a városban.
            Amikor már a kórház közelében jártunk, elkezdte kérdezgetni a gyalogosokat, hogy merre kell mennie a saját ügyének intézése érdekében. Szóltam neki, hogy ígéretet tettem, és szeretném betartani. Tudomást sem vett rólam, csak tovább kérdezősködött. Megkocogtattam a vállát, mélyen belenéztem a szemébe, és nagyon jól érthetően azt mondtam neki, „Kérlek, most azonnal vigyél be a kórházba.” Nagy ívben tett rám. Úgy öt perccel később, amikor végre sikerült megtudnia, hogy merre is menjen, tovább hajtott, és végre kitett a kórháznál. Két igen szomorú nővér fogadott. Bemutatkoztam, ők meg sajnálkozva mondták, hogy elkéstem: Gerhard pár perccel azelőtt halt meg.
            Akkor felbukkant bennem az a gondolat, hogy „Ajjaj, elkéstem,” és ezzel egy időben egy kimondatlan Igaz ez? is felmerült. Meleg, belső mosolyt éreztem. Ha elhittem volna, hogy későn érkeztem, akkor talán szomorú és csalódott lettem volna, haragudhattam volna a sofőrömre, vagy épp magamra, amiért megbíztam benne, sőt akár teljes elkeseredésbe is zuhanhattam volna, amiért cserbenhagytam Gerhardot halálának pillanatában. Azt azonban már nagyon jól tudom, hogy a valóság időzítése mindig sokkal jobb, mint az enyém. Megtettem, ami tőlem tellett, és teljesen nyilvánvaló, hogy pont az a pillanat volt a legtökéletesebb az érkezésemre, amikor megérkeztem. Se nem túl korán, se nem túl későn.
            Megkértem a nővéreket, hogy engedjenek be Gerhard szobájába, ők pedig odavezettek hozzá. Mellé ültem. A szemei tágra nyíltak voltak; meglepettnek tűnt. Megfogtam a kezét, üldögéltem mellette egy kicsit, és ez egy csodás, csendes látogatás volt. Szeretem megtartani az ígéreteimet.

2011. április 22., péntek

Pirikém – Barátságról, Közös Útról, Életről


Andikám!

Egy egész életre tekintek picit vissza, amikor írom ezt a levelet. Kb. huszonöt évet töltöttem el a legkülönbözőbb „alternatív” dolgokkal való foglalkozással. Személyiségfejlesztő tréningek, asztrológia, önismeret, alternatív gyógymódok, Tarot, Feng Shui, varázslások, csillagközi lények… sorolhatnám, tudod jól.  Mindből kivettem azt, ami jó volt nekem, de ánblokk, igazából nem lettem se boldogabb, se elégedettebb. Mindig vezérelt az, hogy nekem jobbnak, tudatosabbnak, ilyennek olyannak kéne lennem, és hát még nem vagyok az! Hűha, húzzunk bele! Ezzel persze ügyesen újra és újra termeltem a rossz közérzetemet.

Tavaly áprilisban, mikor először találkoztam a Munkával az alaptanfolyamon, azonnal szétütött! Minden megkérdőjeleződött, mindent eldobtam, és totál hátat fordítottam az addigi „20 centivel a föld fölött járás”-nak. Csodálatos volt, mert megnyugtatott! Ez persze nem zárja ki azt, hogy soha többé ne lépjek fel 20 centire, de a Munka segített megértenem és (mi több!) élnem azt a „balanszot”, ami egy jó közérzethez okvetlenül kell ezen a bolygón.

Nem szépítem, nem csinálom minden nap a Munkát  - a tradicionális értelemben. Mégis, mióta találkoztam vele, mintha valahogy a Munka találna meg engem! A legváltozatosabb formákban, nap, mint nap! Például a kínlódás a nem diagnosztizált betegség miatt, fizikai fájdalmak, vagy összetűzések során. Roppant érdekes, ahogy a figyelmem állandóan ott van azon, hogy mi történik, hogy reagálok, mit érzek, honnan jönnek a meggyőződések. (Na, jó, majdnem  állandóan…) Azt hittem, hogy a 100%-os tudatosság rettentő fárasztó, de most állapítom meg, hogy úgy tűnik, mégsem az!

Komolyan mondom, tiszta csoda ez, amik ennek kapcsán történnek!

Ne legyen meglepődés, kommunikációs tréningen is voltam már vagy fél tucaton. Ám ez a múlt szombati Kommunikációs Napod, ez szééééétütött! Ezt a témát is végre egy teljesen új szemszögből tudtam látni, és emiatt úgy érzem, sokkal könnyedebben, emberségesen fogom fogadni például a rólam szóló kritikákat.

Volt egy olyan átütő, döbbenetes felismerésem, hogy a megkönnyebbüléstől röhögő görcsöt kaptam! Ezt figyeld! Anyukámmal igen viharos volt a kapcsolatom egész életemben. (Tegye fel a kezét, akinek mindig minden simán ment az anyukájával!... Jé, de kevés!:) Én győzködtem, ő csesztetett. Leginkább a családi összetartás ingerelt engem, nálunk ugyanis szinte két-háromheti rendszerességgel vannak ilyenek. Jó, nem mondom, pia akadt elég :), de mégis. Anyám mindig szétszervezte az agyát, hogy olyan időpontot találjon, ami mindenkinek jó. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor olyan időponttal állt elő, amire nekem már elkötelezettségem volt. Hát nem képes volt átszervezni a 15 embert máskorra, hogy én is ott lehessek!!! Ezért nagyon utáltam. Sokszor csak egyszerűen nem volt kedvem, de ezt nem fogadta el. Vagy látszólag elfogadta, majd kétnaponta hívott, hogy „mi újság”. Előbb- utóbb beadtam a derekamat, és utáltam érte magamat és őt, hogy mért nem maradhatok távol, csak úgy? Ezen a témán dolgoztam szombati tréningen a partneremmel, Andrissal. Majd kicsit később következett egy megosztás, amiben azon morfondíroztam a többiek előtt, hogy ha én bármilyen társaságban vagyok, a vicces, de picit agresszív kommunikációt azért alkalmazom, hogy mindenkit bevonjak a körbe és mindenki jól érezze magát. Erre Andris odasúgja nekem: „Anyukád is mindig megpróbálja összetartani a bandát.”  És Bááááááng!  Még jó, hogy meghallottam a suttogását! Csuda dolog volt rálátni, hogy ugyanazt csinálom, mint az anyukám, csak ződ-sárgába'. Még ilyet!

Következmények: (vagy ki tudja mi)
1. Tiszta Kommunikáció tréning utáni másnap felhív anyám, átmegyek-e? Hát, mondom, nem megyek ma, anyukám, ezért és azért. Jó, és mit csinálsz? Ezt-azt, itthon. Jól van, akkor csak csináld. ( Hmmm???)

2. Kb. egy óra múlva megszólal a kapucsengő. Tudnod kell, hogy hozzám senki nem jön váratlanul, nem szeretem. Beleszólok a kaputelefonba: Anyukám?  Ismeretlen női hang: Nem, jó napot kívánok, egy csomagot hoztam, beengedne?  Hááát, igen. Majd beléptem a konyhába, és elgondolkodtam, hogy ki a fütty szállít ki vasárnap csomagot? Na, mondom, itt turpisság lesz. Hát, kiderült, hogy a sógornőm volt, (igen, becuppantottam az elváltoztatott hangját),  és hozott  nekem egy vadiúj gyümölcscentrifugát!  Hmmmm.... ez az a sógornőm, akit épp elkönyveltem magamban pár hónapja, hogy ő olyan, amilyen. És őt kértem meg pár napja, hogy hadd menjek át hozzájuk céklát facsarni, de végül lemondtam. Hoppá! Ugyan az öcsém és a szüleim dobták össze a szajréra valót, de az ötlet TŐLE indult el, hiszen csak vele beszéltem erről! A felfedezés, hogy tőle elindult egy ilyen, meghökkentett és olyan melegség járta át a szívemet, hogy Istenem! Nem tudom, mikor örültem utoljára ajándéknak ennyire, és a valódi ajándék ugyebár nem a centrifuga volt.

3. Ő elrohant. Fél óra múlva megint csöngetnek. Ezúttal a szüleim voltak azok! Ritkán jönnek  - nehéz a három emelet gyalog - és különösen megörültem nekik! Elmeséltem a felismerésemet, és elmondtam anyámnak, mennyire másképp látom őt és a „viselt dolgait”, és hálát adok amiért ők vannak nekem, és most már megértettem végre, hogy mennyire szeretnek és szerettek mindig is! Láttad volna anyám arcán a boldogságot! És apám arcán a megkönnyebbülés mosolyait! Esküszöm, ezért érdemes volt megszületnem! ( Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogom hozzá vágni a tulipánnal teli poharat a jövőben, ha úgy hozza a sors :).

4. És akkor még ma is történt valami, ezt nem hiszed el!  Nincs vége a jónak, ha egyszer elkezdődik! Be kellett szaladnom délután a Klinikára. Leparkolok a Szentkirályi utcában, megyek a parkolóórához.  Egy nő küszködik, hogy erőltessen be a gépbe mintegy ötvenezer forintot tízesekben, mögötte vár egy férfi, én lettem a harmadik. Ott kezdődik, hogy egy parkolóóránál  hogy lehet ekkora tömeg???!!! A nő meg elöl csak bénázik. Hurrá.  Egyszer csak jön egy idősebb asszony, kinyitja a parkolóóra melletti kocsit, benyúl a parkolócéduláért, majd pici tétovázás után rám néz : „Jó ez magának, mert akkor odaadom, van még rajta idő”.  "Ó,mondom, jaj de jó, tessék, mennyit adjak érte?"  Azt mondja: "Semmit, vigye csak! "  Most mondd meg!  Egy ajándék! Hát nem egy csoda? Nagy örömmel elhúztam a kocsimhoz, majd még egyszer integettünk egymásnak egy nagyot, mikor ő kiállt.

5. Hétfőn este egy régi barátom által tartott meditációra mentem. Nem vagyok az a meditálós típus, ezt ő is tudta. De a kedvéért elmentem. Lement a medi, okés, megosztottam, mit éltem meg. Erre ő rám néz: „De jó, hát te azt mondtad, hogy nem tudsz meditálni, és mégis...”  „Hááát - ezt figyeld! - nem is tudom, hogy tudok -e!”  Nagyon megnyugtató és érdekes érzés volt az igazat mondani, és nem okoskodni, hogy na, tényleg. Mer' mi is az a meditáció, vazzeg? :)

6. Valamit még szeretnék elmondani. És csendesen teszem, alázatban; szemem lesütve, fejem lehajtva. Mi már ismerjük egymást 2009 óta. Ezen a szombati tréningen jött el mégis egy olyan  rövid pillanat, amikor úgy láttalak Téged, mint azelőtt soha. Megláttam a nagyszerűségedet és a csodádat abban, ahogyan ezt a Munkával való foglalkozást csinálod. Szíven ütött a felismerés, hogy ez a kis nő micsoda erővel, micsoda erőfeszítéssel és áldozattal munkálkodik azon, hogy másoknak jobb legyen. Hogy én ezt nem is értettem, nem is értékeltem eddig. És ez most átért hozzám végre, rám nehezedett a lehetséges legjobb értelemben. Néztelek, ahogy szeretetteljesen ragyogtál ott a széken és én is elkezdtem ragyogni, hogy ezt láthatom! Hálát adtam azért, hogy  vagy, hogy ezt  felvállaltad, csinálod, és hogy ez micsoda kincs nekem. Közhelyszerűen hangzik, mégis, csak így egyszerűen: Köszönöm, Andikám.

Biztos még legalább még ötven oldalt tudnék írni a megéléseimről, de asszem, ez a levél  már önmagában is túllő a blog keretein. Úgyhogy inkább  kikapcsolom magam mára, mint C3PO a Csillagok Háborújából az olajfürdő után, te meg szerkessz.
Jut eszembe, olvastam a mai blogbejegyzést, ÖnMunkás társunk előtt leakalap, hogy erre rá tudott látni és felvállalja. (Szégyellem magamhttp://onmunka.blogspot.com/2011/04/szegyellem-magam-es-el-kell-tunnom-mert.html ) Úgy érzem, hogy ezek az események bombarobbanásszerűen fognak kihatni az ő egyre napfényesebb saját útján! Nagyon törtet a csaj!  Fiűfitty!

Csók, Pirikém

2011. április 21., csütörtök

Halogatásról, Be Nem Fejezésről, Magunknak Tett Ígéretekről


Szia Andi!

A segítségedet szeretném kérni, hogy pontosan mely állítást/állításokat vizsgáljam meg magamban.

Már igen idegesítő, hogy kemény erőfeszítés és gondolati tusa kell ahhoz, hogy belekezdjek valamibe. A Munka is beletartozik. Már van papírom és ceruzám, hogy leírjam, ami eszembe jut, le is írom, de mindent csinálok csak azt nem: megvizsgálni.

Vagy, épp jógára iratkoztam be, és már ötödik alkalommal beszélem le magam, hogy miért ne menjek. Vettem vakíró tanuló programot nagy lelkesen, hogy megtanulok vakon gépelni, amit egyszer vettem elő az első leckét a 32-ből. Már két hete folyamatosan halogatom és mondogatom.
 
De így van ez a görkorival, a futással, és mindennel, amit szeretnék és eltervezek. Nem kezdek bele. Ha meg igen akkor nem viszem végig.  Ha belekezdtem, az már jó. Kivéve a sport. Egész sportolás alatt, míg zajlik maga a tevékenység (csinálom), mindig megy a lebeszélő gondolatmenet, amibe testileg elfáradok. Nem csinálom végig, feladom, kevesebbet futok, vagy már el sem megyek.

Ma is azért írok ilyen korán, mert jógára készültem volna az utolsó alkalomra, és megint lebeszéltem magam róla. Ekkor jutottál eszembe, hogy a tanácsodat kérjem. Nem szeretek korán kelni, de a délutáni időpontok sem tetszenek, főleg nem az esti. Jól megmagyarázom, csak hogy ne kelljen csinálni azt, ami érdekel.

Ígértem neked beszámoló levelet. Akkor úgy éreztem, aztán másképp. A kellő időben megírom. Már fejben elküldtem neked egy igen hosszú levelet. Nem felejtkeztem el róla. Na, például ez is olyan, amibe csak bele kéne kezdeni. És utána úgysem nem tudom az írást abbahagyni.

Puszi
Zsike

Drága Zsike!

Sokak problémáját fogalmaztad meg, köszönöm, hogy összeszedted. Nagyon mélyen megtanult programjaink, hogy mikor, mivel kell töltenünk az időnket, hogyan is néz ki egy ideális élet egy napja, hete, hónapja. Több szálon indulnék el. Először is vizsgáld meg azokat a hiedelmeket, hogy:

- Bele kell kezdenem.
- Ha belekezdtem, be kell fejeznem.
- Nem szabad feladnom.
- Nem lehetek hűtlen az ígéreteimhez/terveimhez.

Ezen kívül fontos lenne megnézni, mit is akarsz ezektől a tevékenységektől kapni, milyen eredményt vársz, miért csinálod őket. Azért szeretném/kell ezt csinálnom, mert… (mondok példákat, keresd a sajátjaidat):

- Le kell fogynom.
- Egészségesen kell élnem.
- Sportolnom kell.
- Valamit tanulnom kell.
- Értelmesen kell töltenem a napomat.
- Hasznos dolgokat kell csinálnom.
- Nem lustálkodhatok.
- Ha elterveztem, meg kell csinálnom.

Fontos lenne megfigyelned és leírnod, milyen monológ indul be, amikor végül lebeszéled magadat. És mi zajlik a fejedben futás közben, amikor végül elfáradsz és abbahagyod? De ennek legtöbbje az előzőekben leírt alvilághoz fog valószínűleg kapcsolódni.
Dolgozom egy nagyon aranyos lánnyal, aki utálja magát, mert nem végzi el azt a rengeteg „hasznos” dolgot, amit eltervez egy napra, vagy ha épp szabadságon van, akkor egy hétre. Annyira belelovallja magát ezekbe a hiedelmekbe, hogy mindentől elmegy a kedve, és nem is csinál szinte semmit abból, amit eltervezett. A saját történetei veszik el az energiáját attól, hogy megcsinálja azt, amit szeretne. És ez a legtöbbünknél így van. Főleg, ha haragszunk magunkra, hiszen az már nagyon erős energiavámpírkodás saját magunkkal szemben. Emlékszel: Gondolat -->Érzés --> Cselekvés. Ebben az esetben: no cselekvés. :)
Ha tiszta az elmém, akkor csak azt csinálom, ami épp ott előttem van. Eldönthetem én előző nap, hogy ki akarok takarítani, de ha éppen kapok 3 e-mailt, amit fontosabbnak tartok megválaszolni, akkor nem aggasztom magam a takarítás miatt. A takarítás meglesz, amikor meg „kell” lennie. Minden csak akkor tud megcsinálódni általam, amikor megcsinálódik. Az „őrültség”, Katie szavaival ott van, ha azt gondolom, hogy ha nem mentem el jógázni, akkor el kellett volna mennem. Ha nem mentem, az a Valóság. Egyelőre. Amíg nem megyek, addig nem akarok, ez az igazság, csak azt gondolom, hogy akarok, és ettől vagyok fáradt. Ha nincsenek történeteim arról, hogyan „kéne” kinéznie a napomnak, akkor mindig tökéletesen alakul, pont úgy, ahogy lesz; pont azokat a dolgokat fogom megtenni, melyek aznap létre akartak jönni, hogy is lehetne másképp?
Tegnap a szemészeten megismerkedtem egy hölggyel, aki még két óra várakozás után is úgy gondolta, hogy neki nem ott kéne épp lennie, hanem rengeteg más fontos dolgot kéne épp intéznie. Pedig épp ott volt, ennyi. Ha nem lett volna ott, akkor nem lett volna ott. Kábé így megy el mellettünk az egész élet: azt gondoljuk, hogy bármi mást kéne csinálnunk, mint amit éppen csinálnunk. Hogy máshol, mással kéne lennünk, mint ahol éppen vagyunk. És fogalmunk sincs, közben mi zajlik a pillanatnyi valóságban; elmulasztjuk megélni az életet, rámosolyogni az emberekre, belesimulni az élet épp felbukkanó körülményeibe, helyzeteibe. Ehelyett a fejünkben szőtt történeteket pörgetjük, hogy most épp mit kéne máshol, másképp.
Tudom, ez elsőre sokaknak elrettentő lehet, hisz majd mi fog engem arra motiválni, hogy bármit is tegyek, ne pedig egész nap aludjak vagy heverjek. Ahogy fogynak a történeteid, úgy telik meg az életed cselekvéssel. Megkülönböztetetlen cselekvéssel. Nem azon aggódsz, hogy valamelyik cselekvés fontosabb, értékesebb, hasznosabb, egészségesebb, mint a másik, hanem csinálod, ami épp neked jön. Ha épp egész nap sétálsz, akkor egész nap sétálsz. Ha pörögsz, mint a búgócsiga egész nap, akkor pörögsz. Ha épp beteg vagy, akkor beteg vagy, és ágyban maradsz. Ha pedig neked az a „való”, hogy rendszeresen eljársz jógázni, akkor rendszeresen eljársz jógázni, örömmel, lelkesen, kérdések nélkül. Amíg nem mész, addig nem az a dolgod. Addig az a dolgod, amit épp csinálsz. Mint minden más pillanatban is. Akár tetszik, akár nem. Ha nem, akkor irány a Négy kérdés és a Megfordítások. És utána figyeld, milyen aktivitási és lelkesedési szint alakul ki benned. Vagy nem. Bocsánat. Ez az egész egy teljes paradoxon, és ezt a Munka gyakorlásával egyre mélyebben fogod látni.

Remélem, tudtam segíteni. Puszillak, jó Munkát!!! Andi

Szia Andi!

Nagyon szépen köszönöm a leveled. Mikor megláttam milyen terjedelmű elhűltem, hogy mennyi energiát fektettél bele/belém. Ezt nagyon köszönöm neked.

Fel sem fogtam, hogy ezek is hiedelmek. Nem látunk bele mások életébe, hogy ők hogyan töltik a napjukat, az idejüket. A viszonyítási alapunk (szerintem) a tv, a média, a könyvek (pl. mlm-es sikerkönyvek), és persze a hozott hiedelem csomag.  És ezekhez képest csak azt tudom, hogy  én hol „nem állok”. Igen, és ettől szenvedek.

A belekezdésbe még bele írhattam volna a főzést, a takarítást, a mosogatást, az intézni valókat. Ezek szerint, ha nekem nincs kedvem, akkor épp az a dolgom hogy nincs kedvem és épp azt tegyem amit teszek. Ha belegondolok: ha hagyom magam „eltéríteni” a kitűzött napi célomtól, és ezt jó érzéssel elfogadom, akkor azt vettem észre, hogy máskor szívesen és örömmel megteszem ugyanazt, amiről előtte eltérítettek a gondolataim. Mostanság kezd derengeni, hogy ez az ellenállás, hogy ki akarom találni, minek kéne történnie. Eddig sosem értettem, mikor azt mondták: Hagyd abba az ellenállást! Hisz azt sem tudtam, hogy ellenálltam.:) Ezt a felismerést, meg a tantuszok koppanását  NEKED (személyed, blog, tanfolyam, a 2 könyv) köszönhetem. És persze Györgyinek, hogy mesélt rólad.

  Ma itthon vagyok. Lehetett volna dolgom, de nem mentem, mert holnap is elintézhetem. Romantikus filmeket nézek egymás után, illatosítok, gyertyát gyújtottam, mert kicsit fáztam. Eszek, iszok. Megválaszolom a leveleim és délelőtt óta vakon írni tanulok egy program segítségével, a magam tempójában. ÉS ÉLVEZEM!!! Van, mikor felbukkan egy- egy rossz érzés, hogy mást kéne tegyek, ne lazsáljak, más keményen dolgozik, én meg itthon enyelgek és filmeket nézek, és holmi vakírást tanulok Ez az érzés évtizedek óta napi szinten elkísért.
A mostani jó érzést is újfent NEKED, a tanfolyamnak, a két Katie könyvnek köszönhetem. Mi lesz, ha elkezdek Munkázni is. :-)))

Az a fantasztikus, hogy én, aki csak a tanfolyamot végeztem el és azóta egy felet Munkáztam (nem fejeztem be), azt vettem észre, hogy a Munka dolgozik bennem/ nekem/velem/értem. Mit tudom én. Értem már(!), mikor azt írjátok a blogon, hogy a Munka végzi bennetek a Munkát. Csodálatos rácsodálkozni, hogy mik azok a dolgok, amik elengednek.
Most hogy írom ezeket a sorokat, megvilágosodott bennem, hogy elvártam, hogy abban segítsen a tanfolyam, amiben szeretném. És még mindig ugyanabban a helyzetben vagyok, mikor nem kéne már itt lennem. De hát ez is egy hiedelem. Nem az én hatalmam és feladatom megszabni, minek kellene változnia és hogyan. Milyen szabadság ez erre ráeszmélni.
Évek óta le van írva a vágyaim, céljaim közé a  bizalom. Nekem ez nem volt meg. Eldöntöttem, ebben az évben, hogy rálelek, megélem, és magaménak tudom. Nem az emberekben, hanem valamiben, aki segít, akinek odaadhatom a céljaim megvalósulását, az ősbizalom. Gondolom, érted.
Úgy érzem, hogy a Munka az, ami - bátran mondhatom - átfurakodott, kilyukasztotta és folyamatosan repeszti szét a bizalmatlanság betonfalát, ami a lelkem köré lett építve. Ugyanez a helyzet a szabadsággal is. A testi-lelki szabadsággal. Már rés tátong a „börtön” falán. :-) Ezt nem én csinálom, hanem csinálódik. Én csak figyelek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a fenti apró változások úgy mennek bennem végbe, hogy nem végzem (még) a Munkát. Ez csak a tanfolyam, a tanfolyamon részt vettek (jelenlétükkel, hozzászólásaikkal, kérdéseikkel), a 2 könyv, a blogod hatása. A program ezt adta nekem. És mit ad, ha elkezdem (amikor el kell kezdenem) a folyamatos Munkázást!

Bátorítanék mindenkit, hogy aki még hezitál, hogy részt vegyen a tanfolyamon, olvassa el ezt a picinyke beszámolót, és remélem segíteni fog a döntésben.
 
Nem volt szándékomban ilyen sokat írni neked, de ennyi lett belőle. :-))) Lehet, ez az a levél, amit megígértem neked?! Majd te eldöntöd, mi lesz a sorsa.
Nagyon örülök, hogy sokak problémáját fogalmaztam meg. Azt hittem, hogy csak egy másik Önmunkás (aki már írt a blogon Munkázás belekezdésének problémájáról) és én vagyok ilyen.
Szívesen adom a nevemet. A blogon, úgy érzem, nincs szégyellni valóm.

Katának üzenem (meg magamnak is), hogy amikor majdnem hazáig elvitt, nem is fogja fel szerintem, mennyit adott és mutatott nekem. Ezt azért írom, mert a találkozón vele foglalkoztunk azon, hogy nem értékes, vagy nem tud mit adni a másiknak. Nem pontosan helyes a megfogalmazás, de biztos emlékeztek rá. A pasi kapcsán volt, hogy ha jó, ha rossz a benyomás, de mindig segítünk a másikon. Hogy mindig jó helyen vagyunk és szükség van ránk. Ez sem az igazi megfogalmazás. :-(  Na, mindegy. Megpróbáltam. :-) Szóval, semmit sem kellett külön tegyen, maga a lénye adott nekem. Tanultam tőle.

Most már tényleg befejezem. Köszi, hogy elolvasol.

2011. április 20., szerda

A Munka és a Katarzis, avagy Izzó Parázs és Lángoló Tűz


Ma egy újabb nem általam megvalósult bejegyzést ajánlok figyelmetekbe, és arra kérnélek Benneteket, hogy ha szeretnétek a saját élményeiteket megosztani a témában - ezt főként most gyakorló ÖnMunkások tudják megtenni a téma jellege miatt -, akkor Megjegyzésben írjátok meg nekünk. Így még nagyobb rálátása lehet kezdőknek, haladóknak, mindenkinek, hogy milyen fizikai-testi kihatásai lehetnek egy-egy elvégzett Munkának. Csak, hogy érzékeltethessük, mennyire széles körben fordulhat elő mindenféle „tünet”. A mai írás szerzője Meditációként utal a Munkára, ez így teljesen helyénvaló, hisz a Munka egy meditációs folyamat is: a saját magaddal való megismerkedés meditációja. Fokról-fokra eléd tárul a saját életed, és lépésről-lépésre az is kibomlik, aki/ami sokáig oly jó mélyen szundikált Benned.

Kedves ÖnMunkások, gyakorlottak, kevésbé gyakorlottak és teljesen kezdők!

Elöljáróban szeretném elmondani Nektek, hogy én követtem el a „Ragyogj” c. blogbejegyzést. (Ragyogj, avagy az illúzióvilágod elvesztése: http://onmunka.blogspot.com/2011/04/ragyogj-avagy-az-illuziovilagod.html)
Hogy ennek mi a jelentősége, miért mondtam el, az hamarosan kiderül. Sokféle ember látogat a blogra, ami látszik a kommentek sokféleségéből is. Mindannyiunknak megvan a maga kanosszája, a maga igen nyomós oka, amire megoldást keres az életében. Ezek általában különböző területen jelentkeznek, de a gyökerük közös: egyre több boldogsággal megélni az élet olykor nem könnyű folyamát. Ebben szintén közös az alap: mindannyian a Munkát választottuk ennek eszközéül, legalábbis erősen kacérkodunk a gondolattal, hogy elkezdjük. Hogy azoknak, akik még hezitálnak, adjak egy kis megerősítést: saját tapasztalataim alapján elmondhatom: ennél szelídebb, lágyabb, áramlóbb módszerrel nem találkoztam még, ami a belső igazságkeresés módjait illeti. Azért tartottam fontosnak erre kitérni, mert a „Ragyogj” c. bejegyzés esetleg némi félreértésre adhat okot, mert azon írás alapján olyan gondolata támadhat a Munkával még éppen csak ismerkedőnek, hogy „Hurrá, megtaláltam a Bölcsek Kövét!”. A legszebb az egészben, hogy ez abszolút igaz is, csak esetleg egy kicsit másképp. A Valóság az, hogy a Munka végzése során különböző fokú és intenzitású „heuréka”-élmények érik a keresőt. Mindenkinek különböző fokú és intenzitású élmény a megrendítő és meghatározó, de nyilvánvalóan vannak közöttük olyanok is, amelyekre mindenki számára általánosan igaz lehet a fenti kitüntető jelző. Én magam meglehetősen sok Munka-meditációt/önvizsgálatot csináltam végig, az életem különböző területeit véve górcső alá. Nem cenzúráztam magam, nem kíméltem a környezetemet sem, sokszor a  trágár fogalmazásoktól sem riadtam vissza. Erre biztatlak Téged is, aki még csak ismerkedsz a módszerrel. Csak akkor van értelme, ha nem fogod vissza magad, MINDENT kiírsz magadból, ami csak feljön. Ha teljesen őszinte vagy Magadhoz, pontosan tisztában vagy vele, hogy egyébként is felmerülnek Benned a legválogatottabb kritikai szófordulatok a másik ember viselkedését és tulajdonságait illetően. Most még zöld lámpát is kapsz hozzá, hogy leírd őket, senkit sem kímélve tollad és nyelved élétől. Szép lassan mindenki sorra kerül, de a gyakorlottabbak már nyilvánvalóan rájöttek, hogy az egész Munka hátterében ők maguk állnak. Nagyon érdekes végignézni egy tanfolyamon, hogy MINDENKI ugyanazokkal a problémákkal küszködik, senkit nem hallgat meg a párja, mindenkinek idióta főnöke van, senkinek nem volt gyerekszobája, stb., stb., stb. Ebben persze van némi túlzás, de tényleg hasonló kérdések izgatnak mindannyiunkat.

Én már az elején megtanultam, hogy a Munka végzése során az az igazi motiváció, ha az Igazságra vagy kíváncsi. Nem AKAROD megoldani életed problémáit, nem AKARSZ milliomos lenni és nem AKARSZ más emberré válni, csak azt akarod előcsalogatni, ami egyébként is Benned van; az Igazságot tartva szem előtt. A Munka végzése során nagyon sokszor apró élmények sora jelentkezik, amiket csak ott és akkor illet meg az „apró” jelző. Nem tudhatod, hogy mi mivel áll összefüggésben életed számtalan kérdésének megvizsgálása során. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy amit Te aprónak gondolsz, fenekestül felforgatja teljes hiedelemrendszeredet és esetleg az alapokból húz ki egy meghatározó „téglát”. De elképzelhető ennek az ellenkezője is: hatalmas vehemenciával ugrasz neki valami olyannak, amiről azt gondolod, hogy „na, ha ezt megoldom, akkor minden rendben lesz”. Közel sem biztos. Az tény, hogy a körül a bizonyos „Ragyogás”-élmény körül nekem sok olyan hiedelmem volt, amiket már régóta cipeltem, és amik személyiségem más jegyeivel is kapcsolatban voltak, és ezeknek a hiedelmeknek egy része már terítékre került más gondolataim megvizsgálása során is.

A munkalapok kitöltése, vagy ha úgy tetszik, a meditáció elvégzése során különböző testi szinten is jelentkező tüneteket tapasztalhat meg a Munkázó, ez is teljesen egyén- és esetfüggő. Én például rendszeresen fázom, bár erre egyszer Andi megjegyezte: „Te, nem lehet, hogy csak hideg van ott?” De lehet. Az mindenesetre tény, hogy a rendszeresen végzett Munka rövid idő alatt igencsak jelentős változásokat idéz elő az ember életében, sokszor tényleg nagyon intenzíven és gyorsan. Egy biztos: a környezeted nagy valószínűséggel nem fogja megjegyzés nélkül hagyni az általa is látott és tapasztalt átalakulást. Én valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy ha már maradhatunk a „Ragyogj”-nál, a téglák kipotyognak a történeteid falából, de nem biztos, hogy egyszerre sikerül lebontani minden falat. Emiatt ne keseredj el, sosem tudhatod, mikor érsz el ahhoz a ponthoz, amikor olyan változások indulnak be, amelyek valóban fenekestül felforgatják az egész életedet. Onnan már nincs visszaút. Elérted a kritikus pontot.

A legfontosabbak egyike, amit megtanultam itt, az elvárás mentesség. Hagyni történni a dolgokat. Belesimulni a Valóságba. Tudom, nagyon furcsa ez, a legelején különösen, hiszem folyamatosan arra tanítottak minket, hogy vegyük a kezünkbe a saját életünket, nekünk kell irányítani a dolgokat, teremtenünk kell, pozitívan kell gondolkodni, stb. Nekem sem volt könnyű ezzel megbarátkozni, de észrevettem, hogy a Munka szép lassan elkezd dolgozni rajtam, általam. Nem tudom megmondani, hol és mikor vettem észre először, de észrevettem.

Én azt tapasztaltam, hogy a nagy horderejű élmények, a katarzisok akkor érik az embert, amikor valóban szükség van rájuk, amikor valóban az ember élete múlhat rajta. Sokkal jobban teszed, ha ezt is rábízod a Valóságra, hidd el, sokkal jobban tudja, mint Te, mikor van igazán szükséged egy ilyen elsöprő erejű megtapasztalásra. Hihetetlen élmény, mint ahogy az is, amikor sok-sok Munka-meditáció elvégzése után végigsétálsz az utcán, és hirtelen ráébredsz, hogy olyan dolgokat veszel észre, olyan illatokat érzel, mint gyermekkorodban, olyan ártatlanul és szeretettel tudsz ránézni más emberekre, mint sok-sok évvel ezelőtt. Ez is egyfajta katarzis, ez is egyfajta teljesség. Semmivel sem nyújt kisebb örömöt, mint amikor tényleg azt érzed, valami hirtelen és végképp megváltozott. Az egyetlen különbség talán az eltelt idő. Ez viszont hosszú távon teljesen mellékes. Mert végül is nem mindegy, hogy egy nap alatt jutottál el valamihez, vagy egy hónap folyamatos bontási munkálatai kellenek hozzá? A végeredmény szempontjából teljesen. Ha tényleg el tudod fogadni a Valóságot, amire a Munka rávezet, akkor azt is el tudod fogadni, ha nem minden alkalommal ajándékoz meg szó szerint megrendítő élménnyel. Akkor nem lesz Benned csalódás, elvárás és ellenállás, sokkal inkább elfogadás, megengedés és sokkal inkább hajlandó leszel áramlani az Életeddel. A Munka rendszeres végzése és a katarzis viszonya kb. olyan, mint az izzó parázsé és a lobogó tűzé. Az izzó parázs lassabban hevít, de tovább tart, míg a lobogó tűz hamarabb éri el ugyanazt a hőfokot, de a végeredmény ugyanaz lesz: kiéget Belőled mindent, ami a boldogságod útjába állt.

Jó Munkát kívánok Mindenkinek!   

2011. április 19., kedd

A Pozitív Gondolkodás Árnyoldalai


A mai cikket ugyanaz a szerző (Anando) jegyzi, akitől a múlt heti Miért nem működik a vonzás törvénye címűt fordítottam. (Ha nem olvastad volna, fontos: http://onmunka.blogspot.com/2011/04/miert-is-nem-mukodik-vonzas-torvenye.html)

További nagyon érdekes részleteket tudhatunk meg ebből a cikkből, miért is nem működik, illetve miért is érdemes csínján bánni a pozitív gondolkodással. A saját szavaimmal megfogalmazva: Miért is próbálkoznál a pozitív gondolkodással, ha semmire nem mész vele? Sőt, még mélyebbre nyomod magadban a kakit. Kedvenc hasonlatom még, hogy a pozitív gondolkodás olyan, mintha tejszínhabot nyomnál az életed folyamán felhalmozott kakikupacod tetejére, fincsi. Byron Katie Munka-módszerével kilapátolhatod a kakit, a tejszínhabra pedig már egyáltalán nem lesz szükséged.
Nézzük a cikket:

„A pozitív gondolkodás technikája nem fog lényegileg átformálni téged. Főként arról szól ugyanis, hogy „segítségével” elnyomod a személyiséged negatív aspektusait. Ez egy választáson alapuló módszer, ami nem lehet hasznára a tudatosságnak, sőt pontosan a tudatosság ellen hat. Mert a tudatosság mindig választásmentes.
A pozitív gondolkodás mindössze azt eredményezi, hogy a negatívumokat letunkolod a tudatalattiba, a tudatos elmét pedig pozitív gondolatokkal kondícionálod. A probléma az, hogy a tudatalatti sokkal erősebb, mint a tudatos elme. Lehet, hogy nem a régi formáiban fog felbukkanni az életedben, és biztos lehetsz benne, hogy új kifejezési módokat fog találni magának.
Ezért aztán a pozitív gondolkodás egy igen szegényes módszer, mely nélkülöz minden mélyebb megértést, és csak további téves elképzeléseket ültet el beléd saját magadról.
Az alapfilozófia az, hogy ha negatívan gondolkozol, akkor negatív dolgok fognak veled történni; ha azonban pozitívan gondolkodsz, akkor pozitívak. Amerikában nagyon népszerű ez a fajta irodalom és gondolkodásmód. A világ más tájain nem is tudott ennyire gyökeret verni – hisz oly gyerekes az egész. (Megj. Azért nálunk is rendesen elterjedt. Andi)

A „Gondolkodj gazdag módra és gazdagodj meg” szlogen egyszerűen hülyeség. Emellett pedig még ártalmas és veszélyes is. Az elmédben tárolt negatív hiedelmeket el kell engedni, nem pedig pozitív megerősítésekkel elnyomni. Olyan tudatosságot kell teremtened magadban, mely se nem pozitív, se nem negatív. Ez a tiszta tudat tulajdonsága. És ebben a tiszta tudati térben a legtermészetesebb és legboldogságosabb élet lesz a tiéd.
Amikor elnyomsz magadban egy negatív gondolatot, mert fájdalmat okoz fizikai szinten, akkor saját magadat csapod be. Például, ha valakire haragszol, de elnyomod a haragodat, és azon vagy, hogy ezt az energiát valami pozitívvá alakítsd – mondjuk szeretetteljes és könyörületes legyél vele, akkor még mélyebbre ásod magadat a trutyiban. Hisz, most már egy jó mélyre tuszkolt harag tombol benned; te mindössze a felszínét festetted más színűre. A felszínen mosolyoghatsz ugyan, a mosolyod azonban csak a szádra fog korlátozódni. Mindössze ajak-gyakorlatozást fogsz végezni, nem fog kapcsolódni hozzád, a szívedhez, a valódi lényedhez. A mosolyod és a szíved közé saját magad tettél be egy hatalmas kőtömböt – az éppen elnyomott negatív érzést.
És nem csupán egyetlen érzésről van szó; az életben negatív érzések tömkelege tör rád folyamatosan. Nem kedvelsz valakit, nem tetszenek bizonyos dolgok, nem vagy elégedett önmagaddal, vagy nincs ínyedre a helyzet, melyben épp találod magad. Mindez a szemét folymatosan halmozódik a tudatalattidban, a felszínen pedig megszületik a hipokrata, a megjátszás nagymestere, aki azt mondja: „Én mindenkit szeretek; a boldogság kulcsa a szeretet.” Kívülről szemlélve azonban semmi boldogságot nem látsz az illető életében. Hisz belül a poklok poklát tartja fent magában.
Az ilyen ember képes másokat átverni, és ha elég hosszú ideig gyakorolja mindezt, akkor saját magát is jól át fogja verni. Mindez azonban semmilyen változást nem hoz létre benne. Ez az élet elpocsékolása – ami pedig ennél jóval értékesebb, hiszen sosem fogod tudni újra élni.

A pozitív gondolkodás egyszerűen a megjátszás filozófiája – asszem, ez a kifejezés nagyon találó rá. Amikor épp sírhatnékod van, akkor danolászásra tanít. Valószínűleg képes vagy visszatartani a sírást, de ezek a megerőszakolt könnycseppek majd valamikor máshol ki fognak csordulni. Az elfojtásnak is vannak korlátai. A dal pedig, amit így énekeltél teljességgel jelentés nélküli; nem érezted át, nem a szívedből született. Mindent csupán azért tettél, mert a filozófiád arra utasít, hogy mindig a pozitívat válaszd.

Én teljességgel a pozitív gondolkodás ellen vagyok. Hatalmas meglepetésben lenne részed, ha megtapasztalnád a választás nélküli tudatosságot, melyben az életed valami olyasminek a kifejeződésévé válna, mely se nem pozitív, se nem negatív, hanem mindkettőnél „magasabb” szintű. Egzisztenciális, létezés szintű.” ( A Munka pedig elkerülhetetlenül ide visz el téged. – Andrea)
(szerző: Anando)

Ha szeretnéd Byron Katie Munka-Módszerét minicsoportban, hatékonyan, gyorsan, segítő légkörben elsajátítani, akkor szeretettel várlak a legközelebbi budapesti Alaptanfolyamon, május 14-15-én.