2011. január 31., hétfő

Adj Szabad Utat a Létezésnek


Még a karácsonyi Összejövetelen történt, hogy aranyos Barátnőm kicsit bedurcult. Elkerülte a figyelmét, hogy a meghívóban az szerepelt, hogy először Munkázunk egy jó alaposat, aztán pedig majd sütizünk-csevegünk-teázunk, így szinte sokként érte a kérésem, hogy mindenki töltsön ki egy Ítélkezőlapot. Nem töltötte ki, jó. Bekucorodott egy fotelba, és csak hallgatott, jó. A többiekkel jót dolgoztunk, sok kérdést megbeszéltünk, és egy ponton kijött belőlem az a mondat, hogy „Hagyd, hogy az élet éljen téged”, aminek megengedését már a School óta tudatosan figyelgettem magamban. Az Összejövetel kellemesen lezajlott, szépen hazamentünk karácsonyozni. Már benne jártunk a januárban, amikor Barátnőmmel először beszéltem ez után az eset után az ott történtekről, arról, hogy mi zajlott benne. Lelkendezett, hogy azóta is ez a mondat a vezércsillaga, és hogy csodás módon került más megvilágításba életének minden apró és jelentősebb történése, amióta hagyja, hogy az élet élje őt, nem pedig ő diktál az életnek, és a benne szereplő résztvevőknek, hogy éppen minek és kinek, mit és hogyan kellene csinálnia.

Ezzel a mondanivalóval szeretnék még most egy kicsit foglalkozni, többek között a gyakorlati megvalósulásával, mert ez az a pont, ahol sokan elbizonytalanodhatnak: Ha hagyom, hogy az élet éljen engem, akkor majd hogyan fogom elvégezni a „dolgomat”?

Nos, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy csinálnia kell az életét. Jellemzően a tennivaló listája szerint éli a napjait. Korán kel, lehet, hogy tornázik egyet, elmegy dolgozni, gondoskodik a gyerekeiről, eszik, a barátaival találkozik, bevásárol, takarít, tanfolyamra jár, időben lefekszik, folytathatnánk. Sokak számára az élet egy nagy ELVÉGEZNIVALÓ.

Valójában, azonban, az élet sokkal inkább a levésről, a létezésről szól, mintsem a csinálásról. Az élet különleges áldásaiban nem az alapján részesülünk, hogy mennyit végzünk el. Az élet legnagyobb kincsei, örömei, boldogsága, extázisa a létezésből fakadnak. Megtanulni, hogyan légy önmagad, hogyan légy szabad, hogyan légy a szeretet kifejeződése, hogyan legyél, „csupán” létezzél. Az emberek többsége (még) nincs tisztában azzal, mi is az, szabadnak lenni, és milyen is csupán létezni. Csak azt tudják, hogyan kell csinálni. Elvesztettük az emberi létezés művészetét, becseréltük az emberi csinálásra.

Létezni annyit tesz, hogy egyszerűen engeded az életnek, hogy kibontakozzon előtted, engeded, hogy éljen téged, és oda vezessen, ahova épp vezet. És ez nem azt jelenti, hogy abba kéne hagynod a csinálást, mert a csinálást is lehet létezve végezni. Akár csinálsz épp valamit, akár nem, ha megtanulsz létezni, akkor már „csupán” létezel. Egy külső megfigyelő lehet, hogy semmi változást nem érzékel mindebből. Mindössze a Te orientációd változik meg.

A létezés művészetének megtanulásához legegyszerűbben úgy juthatsz el, ha felfedezed, hogy az élet él téged. Mi emberek azt tanultuk meg hinni, hogy mi éljük az életet. Azt hisszük, hogy rengeteget végzünk, csinálunk. A valóság azonban az, hogy az élet „csinál” minket, akár tetszik, akár nem. És akkor jövünk ki a legjobban az egészből, ha megengedjük az életnek, vigyen minket, amerre visz, és közben élvezzük az utazást. Elég egyszerű az a perspektíva-váltás, hogy nem csinálóként tekintesz magadra, hanem hagyod, hogy az élet „csináljon” téged. (Lásd a múlt hétfői bejegyzést is, Ki a Csináló címmel.) Lehet, hogy ez az egész nagyon elrugaszkodottnak tűnik, pedig igazából végtelenül gyakorlatias. Próbáld ki!

Úgy tudod a gyakorlatban művészi szintre vinni a létezést, ha a megengedés mesterévé válsz. Kezdd el az életet a megengedés perspektívájából megközelíteni. Sok elvégezendő dolgod van? Engedd meg nekik, hogy elvégződjenek. Rajtad keresztül fognak megcsinálódni, nem pedig általad. Próbáld ki, mennyire más úgy főzni, takarítani, vasalni, dolgozni, utazni, dugóban állni, postán sorban állni, ha megengeded, hogy minden rajtad keresztül történhessen meg. Amint megengeded, máris hálás leszel érte, hogy mindezt megélheted. Vagy épp beteg vagy, mint én? Engedd meg a betegségnek, hogy legyen, a testednek pedig, hogy meggyógyuljon. Engedd, hogy kibontakozzon az élet az ő teljességében. Én például már egy ideje úgy állok a betegséghez, hogy most épp az a dolgom. Nem szenvedek, hogy te jó ég, mennyi más feladatom lenne, nem szenvedek, hogy juj, de fáj, meg a franc egye meg, ez most minek jött, hanem bebújok az ágyba és pihenek. Elvégzem a betegséggel járó teendőket, megengedem a tüneteknek, hogy legyenek, elfogadom őket olyannak, amilyenek, ők pedig egyszer csak búcsút intenek nekem. Mindeközben derűsen élvezem az életet, figyelem, ahogy a testen végigvonulnak ezek az egyszerű, fizikai jelenségek, és nem gondolom azt, hogy épp nem ennek kellene történnie. (És ez nem azt jelenti, hogy nem enyhítem a tüneteket.) Mi mindenre is jó egy aranyos kis torokgyuszi! Legközelebb Te is engedd meg neki, hogy legyen, meglátod, milyen szuper létezés-tanító egy bájos influenza.

Lehet, hogy most azt gondolod, ez azért kicsit túlságosan leegyszerűsített hozzáállás. Lehet, hogy tetszik ez a megközelítés, mégis azon jár az eszed, hogy mennyi mindent kell elvégezned a nap végéig, vagy hogy mennyit kell gürizned azért, hogy a számláid be legyenek fizetve, vagy hogy nekem azért ennél komolyabb betegségem van. Igen, természetesen igazad van. Én csak annyit javaslok, hogy változtasd meg a hozzáállásodat: legyél a Megengedés Nagymestere. És aztán figyeld meg, mennyivel könnyedebben, feszültségtől mentesen végződik el minden, aminek el kell végződnie. Minden, de minden emberi problémánkat az ellenállás okozza. Ez viszi el az összes energiánkat, veszi el az életkedvünket, és akadályoz meg minket abban, hogy az élet minden megnyilatkozását élvezzük. (Az ellenállásról majd később bővebben.)

Nem kell semmi drasztikusat csinálnod, nem kell semmilyen hatalmas változtatást végrehajtanod. Annyi a „dolgod”, hogy ahogy haladsz szépen végig a napodon, emlékeztesd magadat minél gyakrabban, hogy megengeded a dolgoknak, legyenek. Bármilyen küzdelemmel kerüljél is szembe, engedd meg neki, hogy legyen. Az élet sokkal, de sokkal könnyebb, ha nem harcolsz azzal, ami éppen van. Az élet lehet fájdalmas, nehéz, és stresszes. És ugyanaz az élet lehet vicces, könnyű, és egyszerű is. Engedd meg, hogy legyen. Engedd meg, hogy felbukkanjon, majd távozzon. Engedd meg magadnak, hogy minden ízében megtapasztald. Csak hagyd, és hagy, és hagyd.

Minél jobban megengeded az életnek, hogy legyen, hogy „elvégezzen” téged, annál könnyebbé válik. Minél inkább megengedő vagy, annál több öröm, szabadság, és szeretet lesz benned. Ehhez pedig semmi mást nem kell tenned, mint emlékeztetned magad a létezésre. A tevékenységed végzése közben észreveszed, hogy csak úgy vagy, a cselekvés pedig épp megtörténik. Rajtad keresztül. És figyeld, milyenné válik az élet, hogyan válik napról-napra könnyebbé, ha felfedezed és megéled milyen is annak lenni, aminek születtél: egy emberi lénynek – létezőnek… (És kérlek, semmiképp se haragudj magadra, ha azon kapod magad, hogy elsőre ez nem „sikerül”. Ez egy folyamat. Nagyon élvezetes folyamat. Engedd meg, hogy rajtad keresztül is kibontakozzon, kiteljesedjen, és örülj minden kicsi „sikerednek”.)

A School utolsó napján körbement egy mikrofon a teremben, és Katie annyit kért, fejezzük be azt a mondatot, hogy „Most már szabadon… (tehetem ezt vagy azt, már szabad vagyok ahhoz, hogy…). Angolul ez egyszerűbb: „Now I’m free to…” Négyszáz ember spontánul, örömködve mondta ki azt a rövid mondatot, ami számára a legerőteljesebben foglalja össze, mire is szabad ő már ezek után. Ez a történet most a cikk írása közben jutott eszembe, mert belőlem annyi bukkant fel, hogy „Now I’m free to just be.” Vagyis: „Most már szabadon csak úgy létezhetem.”

Ha nagy-nagy ellenállásba ütközöl létezésed közepette, akkor pedig vedd elő a Munkát, írd le a problémát, majd kérdőjelezd meg. Az ellenállásod el fog párologni. A Munka = Ellenállás Elpárologtató Eszköz. (bocsánat ezért a szóviccért :-)  

2011. január 28., péntek

Hogyan Bánhat Így Velem? – Megsebezve…


Hétfőn kaptam ezt a levelet, és jó alaposan megválaszoltam. Biztatlak Benneteket is, hogy kérdezzetek itt a blogon, én alkalomadtán válaszolok. Nagyon sokat tudunk egymás konkrét élethelyzeteiből, példáiból tanulni, ezért szoktam kérni, hogy kommenteljetek is bátran. Sosem lehet tudni, kit melyik történet, mondat vagy szó érint meg. Adjunk ennek minél nagyobb esélyt! És megköszönöm, ha legalább egy álnevet biggyesztetek a kommentetek alá, így könnyebb beazonosítani, kinek is válaszolunk éppen.

Szia Andi!
Előkerült L, megláttam egy másik lánnyal sétálgatni. Én nem értem ezt az egészet. És most nem a Munka által megvizsgálandó dolgokra gondolok. Hogyan lehet az, hogy valaki, akin láttam, oda vissza van értem, s még ráadásul mondta is, hogy a lelkem, lényem tetszik neki és testem meg pont olyan, amilyet szeret. Folyton fogtuk egymás kezét, és mikor eszébe jutott, hogy ott vagyok, mindig adott egy puszit. Nem értem Istent, hogy megmutat egy csodát, már ami kettőnk között van, aztán meg elveszi. Ráadásul, neki pottyant egy másik lányt. Azt sem értem, hogy ha valaki ennyire odavan, hogy lehet már közben mással. És ráadásul írtam L-nek levelet, hogy beszéljük meg, hisz a kapcsolatunk alapja az őszinteség volt (?). Semmire nem reagált, és nem vette fel nekem a telefont. Aztán írtam, ha ő már továbblépett, segítsen nekem is, csak írja vagy mondja meg, búcsúzzunk el szépen. És még azt írtam, hogy van egy buta megérzésem, hogy ő szeret engem, s addig, amíg nem írja meg az ellenkezőjét, ezt fogom hinni. Miért nem volt, és mai napig sem képes legalább egy sms-t írni, hogy csá vagy köszi, ennyi volt? Bennem megingott minden, a hitem az életben, az önismeretben… 7 éve csinálom, és egy olyan fiút vonzok be, aki így bánik velem. S ráadásul olyan „kerek” volt vele minden, hogy nem tudom, fogok e valaha ilyet érezni valakivel. Valamilyen szinten nagyon együtt voltunk…
Mi a véleményed? Z.

Drága Z,
Köszönöm, hogy megosztottad velem a történetedet. A következő támpontokat tudom adni. Nem véleményt, hanem átgondolni valókat.

1. Amit leírtál, az a szenvedés receptje. A nélkülözésé, a hiányé, a szomorúságé. Recept arra, hogyan is tudnád magad minél szörnyűségesebben érezni. Először is úgy, hogy elhiszed, bármi olyasmi történt, és úgy történt, ami és ahogy nem történhetett volna. A fő megvizsgálandó hiedelmed a történetből: „Nem szabadott volna elhagynia.”

Amíg én akarom kitalálni, diktálni, hogyan nézzen ki a valóság, addig folyamatosan szenvedek.

2. Nagyon fontos pont, hogy Te ezt az egészet érteni akarod. (És ezzel a hagyományos módon gondolkodó emberek mind így vannak.) Addig nem nyugszol, amíg meg nem mondja az igazat, addig folyamatos feszültségben tartod magad. És azt hiszed, hogy ő felelős a te bánatodért, közben pedig az a hiedelem, hogy „Meg kéne magyaráznia, miért csinálta.”

Amíg érteni akarom, miért is történt valami, addig folyamatosan szenvedek.

3. Minden gondolatodban az ő dolgával foglalkozol. Tudod, van a három dolog: az én dolgom, a másik dolga, és a Valóság/Jóisten dolga. Az, hogy ő mit csinál, kivel, szeret-e, túllépett-e rajtad, válaszol-e az sms-edre, valaha is megmagyarázza, miért tette, ez mind nem a Te dolgod. A Te dolgod annyi, és pont ezzel a helyzettel kapsz lehetőséget erre, hogy megvizsgáld a történtekkel kapcsolatos gondolataidat. Amíg a másik dolgával foglalkozol, addig mindig szenvedsz, mert semmi, de semmi ráhatásod nincsen arra, hogy ő mit csinál, vagy mit nem csinál. Gondolhatod azt, hogy tudod, mi a legjobb a számára és a számodra, a valóság azonban most nagyon máshogy gondolja.

Amíg a másik ember vagy a Jóisten dolgával foglalkozom, addig folyamatosan szenvedek.

4. Bevonzás és Önismeret. Úgy értelmezem, hogy összefüggést vonsz a között, hogy mennyire ismered önmagadat (bármit jelentsen is ez számodra), és hogy milyen embereket kellene „bevonzanod”. (Ismersz már, ez az egyik kedvenc témaköröm.) És ez úgy hangzik, mintha azért csinálnád ezt az egészet, hogy egyre „jobb” legyél, és így egyre „jobb” embereket „vonzzál be”. Mindig az jön be az életedbe, aki épp bejön, és az megy ki belőle, aki épp kimegy. Te pedig történetet gyártasz róla, hogy ő milyen. Pont olyan, mint amilyenre neked épp szükséged van, hogy szembesülj magaddal, azzal, amit még nem tudsz magadról. Ahogy Katie mondja: „Minden és mindenki csak a dolgát végzi, hogy Te végre felébredhess az álomból.” És nézd meg az ellentmondást a saját szavaidban: ő egyrészt egy csoda, másrészt viszont egy szemét, aki képes volt így bánni veled. Most akkor milyen embert is „vonzottál be”?
Az önismeret nem egy verseny, aminek a végén majd megkapjuk a nekünk járó jutalmat a nekünk legjobban tetsző formában. (Biztos olvastad a Honnan Tudhatom, hogy Rendben Vagyok című bejegyzést, azt már Neked is szántam válaszként. Illetve a Létezik-e a Titok is ide illik. Meg nagyjából az összes nyolcvanvalahány.)

Amíg azért tanulok önismeretet bármilyen formában, vagy amíg azért végzem a Munkát, hogy ez által „csodás” embereket és eseményeket „vonzzak be” az életembe, addig folyamatosan szenvedek. (A Valóság ennél jóval kifinomultabb és segítőkészebb, hisz honnan vennénk észre, hogy még mindig csak ámítjuk magunkat képzelt belső békénkkel, ha kívül minden királyosan sirály lenne?)

5. Hibáztatás és áldozatiság. Magadat is és őt is hibáztatod a történtekért. Azt gondolod, valamit rosszul tettél, elrontottál, ő pedig csúnyán bánik Veled. „Nem szabadna így bánnia velem.” Aranyos, Te hányszor bántál magaddal az életben ugyanígy? Hányszor kérted magadat, hogy bánjál jobban magaddal, aztán mégis tovább szenvedtetted magad? Mint most is. Mikor fogod végre tisztelni önmagadat, és abbahagyni a szenvedést? Mikor fogod másokról levenni azt a terhet, hogy úgy kell cselekedniük, ahogy Te akarod, különben boldogtalan leszel? Meddig fogod még másoktól függővé tenni a boldogságodat?

Amíg bárkit is hibáztatok bármiért, magamat is beleértve, addig folyamatosan szenvedek.

6. Milyen hosszú egy szerelem, vagy egy kapcsolat? Egy kapcsolat mindig olyan hosszú, amilyen hosszú. Egy élet is mindig addig tart, ameddig tart. Egyetlen pillanattal sem többet vagy kevesebbet. Mi, emberek, azonban azt hisszük, hogy „Tovább kellett volna tartania.” Sőt, mi több: „Örökké kellett volna tartania.” Ezek újabb megvizsgálandók. Mondd, ha az elején kerek-perec közlik Veled bármilyen „forrásból”, hogy ez a szerelem eddig fog tartani, és az általad csodálatosnak nyilvánított élményeket, érzéseket, rezdüléseket, érintéseket fogja tartalmazni, és tegyük fel, lett volna döntési lehetőséged, akkor vajon nemet mondtál volna? „Nem, köszönöm, ezt így inkább nem kérem.” Nem mintha lenne választásunk. Mondd, hogyan tekintenél erre a szerelemre, ha nem tudnád elhinni azt a gondolatot, hogy egyetlen pillanattal is tovább kellett volna tartania, és bármennyivel is többet kellett volna kapnod belőle, mint amit kaptál?

Amíg azt gondolom, hogy valami vagy valaki nem kerek egész úgy, ahogy van, addig folyamatosan szenvedek.

7. Boldogság. Kicsit ismerem a Történetedet. Attól félsz, hogy soha nem fogod megtalálni azt az embert, akivel boldog lehetsz, egyre fogy az időd, és így esetleg nem lesz majd gyereked. Univerzális női félelem-történet. És mennyi nő hiszi úgy, hogy ha nem ragaszkodik ezekhez az elképzelésekhez foggal-körömmel, akkor majd biztos nem is fognak megtörténni ezek a dolgok az életében. És persze az egész boldogságunk ettől függ, gondoljuk. A boldogságod nem ott kint van. A boldogságodat nem egy szerelem, nem egy csodás férfi, nem egy gyerek, nem egy bármi fogja elhozni Neked. Ők a hab a tortán (és csodálatos, ha vannak). A tortát viszont nekünk saját magunknak kell biztonságos alapokra helyeznünk. Egész életünkben hajszoljuk azt a boldogságnak nevezett valamit, csak senki nem nagyon mondta, hogy nem ott kéne keresnünk, ahol keressük. Amíg attól vagyok boldog, hogy megszereztem, megkaptam valamit, titokban mindig rettegek is, mert bármikor elveszíthetem. Katie ezt úgy fogalmazza meg, hogy: „Minden öröm fájdalom.” Ez lenne vajon akkor az a hőn áhított boldogság? Boldogság ügyben most csak egyetlen ismérv: onnan tudod, hogy valóban „megérkeztél” a boldogságba, hogy semmilyen okot nem tudsz mondani arra, miért is vagy boldog. Ezt hívják ok nélküli boldogságnak.

Amíg egy embertől, tárgytól, történéstől, vagy bármi mástól várom a boldogságomat, addig folyamatosan szenvedek.

Még tovább tudnám folytatni, de azt hiszem egyelőre bőven elég ennyi. Még egy kis megvizsgálandó hiedelem lista:

- Félek, hogy soha többé senkivel nem fogok ilyet érezni.
- Ez nem fair az élettől és Istentől.
- Isten egy szadista. (Nagyon általános emberi hiedelem.)
-Van egy megérzésem.
-Tudom, hogy mi zajlik a másik emberben. (Szeret engem.)

Drága Z. Kérlek, mélyen engedd be magadba a szavaimat, és alaposan vizsgáld meg a kiemelt hiedelmeidet a Négy kérdéssel és a megfordításokkal. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen felismerésekre jutsz saját magadtól, én csak a saját tapasztalataimat tudtam leírni Neked. Keresd meg a saját igazságodat, és szabadítsd fel magadat a félelmeid szorításából. És tudd, ezt nem csupán magadért teszed. Hanem az összes többi nőért, férfiért, és gyermekért. Ha benned tiszta elme és békesség lesz, akkor másoknak sokkal könnyebb dolga lesz. Köszönöm, ha komolyan veszed a boldogságodat.
Szeretettel, Andrea

2011. január 27., csütörtök

Szeretni, Ami Van 2. – A Valóságban Lehorgonyozva


Mára egy második adagot szerkesztettem össze arról, milyen is az élet, ha az ember szereti, ami van, és a valóságban van lehorgonyozva. Újra Byron Katie Az Öröm Nevéből. „A Valóság minden, és a Valóság jóindulatú” – Katie ezt nevezi az utolsó történetnek. Ha már csak ezt tudod elhinni, nem fogsz tovább keresgélni. Szép napot kívánok.

„Ha a valóságban vagy lehorgonyozva, bárhová szabadon elmehetsz, veszély sosem fenyeget. És most nem bátorságpróbáról beszélek. Nincs benne kockázat, hisz a veszély mindig csak a jövőben történik meg, a jövő pedig sosem érkezhet el. Végső soron semmi nem valós, ezért, amikor az emberek az erőszakról beszélnek, akkor én azt az erőszakot veszem észre, amit ők alkalmaznak, abban a pillanatban, a valóság ellen. Miért is kéne félned a valóságtól? A valóság jóindulatú azok számára, akik tisztán látnak.
            Még régebben, nem sokkal az után, hogy 1986-ban felébredtem, egy keresztény pap azt mondta nekem, „Túlságosan nyitott vagy. Nincsenek határaid, nincs ellenállásod, ez pedig nagyon veszélyes. Gonosz entitások beléd sétálhatnak és átvehetik feletted az irányítást, mert minden ajtód nyitva áll, és neked is, meg nekünk is borzasztó károkat okozhatnak.” Akkoriban olyan voltam, mint egy csecsemő: szinte mindig hittem az embereknek. De amikor ez a férfi a gonoszról beszélt, tudtam, hogy amiről beszél, az nem lehetséges. Amikor azt mondta, hogy léteznek olyasmik, hogy entitások, hittem neki, mert semmi okom nem volt rá, hogy ne tegyem. De számomra a „gonosz” azt jelentette „zavarodott”. Bárki, aki azt gondolja, hogy a gonosz létezik, az ijedt, és épp ezért zavarodott. Én pedig tudtam, hogy itt minden szívesen látott vendég – minden. Ez a test nem az enyém, és bármi, ami be kíván lépni, szívesen látott. Örömömet lelem ebben. Mi olyasmi léphetne be egyáltalán, ami képes túlélni az igazságot? Az igazság az az erő, mely felszabadít minket, és ezzel kapcsolatban senki sem tud tenni semmit. A világban nincs semmi borzasztó. A gonosz csupán egy újabb történet, mely visszatart minket a szeretetnek való megnyílástól. Én annyit tudok, hogy a Valóság/Isten minden, és a Valóság/Isten jó.
            Elmehetek bárhova, mert számomra minden metaforikus; minden belső. A külső az én belsőm. Nincs mód arra, hogy ne félelem nélküli életet éljek. Legyökereztem a valóságban. Imádom, és semmi mást nem tudok kivetíteni, csak szeretetet.
            Jeruzsálem: Egy palesztin férfi, aki nemrég vett részt az egyik rendezvényemen, meghív Gázába. Igen, persze, hogy megyek, nem tudom, miért ne tenném. Izraeli, ortodox zsidó barátaim aggódnak, „Nem, nem, nem mehetsz oda, nagyon veszélyes, szörnyűséges szegénység van, azok elkeseredett, erőszakos emberek, nem fog tetszeni nekik, hogy zsidókat tanítasz, lehet, hogy vissza sem engednek majd Izraelbe.” Nagyon erősen kötődnek a történeteikhez, épp azt gondolják, hogy megmenteni próbálnak engem. Nem veszik észre, hogy a történeteik egy nem-létező jövőről szólnak, és ezeknek nincs jelentése számomra. Nyitott elmével hallgatom őket, és mivel nem hiszem el, amit ők gondolnak, tovább folytatom arab barátommal való találkozásom szervezését.
            Hú, micsoda fal és ellenőrző pont is az! Belépek Gázába, a szennyvíz szabadon folyik az utcán, húszan-harmincan laknak egy kétszobás lakásban, néhány épületben óriási lyukak tátongnak, és mindez így van rendben. Gyalogolok. Mezítlábas gyerekek jönnek elém, széles mosollyal üdvözölnek, szívélyesen meghívnak a házakba, csodás ételt eszem az utcán, beszélek az emberekkel, a barátom fordít, a Munkát végezzük. Egy férfi azt meséli, hogy hét golyónyom van a testében; néhányat meg is mutat, és elmondja, izraeli katonák megdobálásáért lőtték tele. Amikor politikáról beszél, süt belőle a zavarodottság és az elkeseredettség. Még mindig úgy gondolja, hogy a kődobálás változást hozhat. Még a golyók sem tudták ettől eltéríteni. Ekkora ereje van őrült gondolataid elhívésének.
            Szabadon mehetek bárhova a világban, akivel csak akarok, akkor, amikor kedvem tartja. Nem tudok veszélyt kivetíteni. Nincsenek határaim, hova mehetek el. Szeretek menni, mert szeretem azt, amivel utazom. Az épelméjűség nem szenved, soha. A tiszta elme gyönyörű, és csak a saját kivetülését látja. Alázatosan fejet hajt saját maga előtt; térdre esik saját maga előtt. Semmit nem tesz hozzá, semmit nem von ki; egyszerűen csak tudja, mi a különbség a között, ami valós és a között, ami nem. Ezért aztán, a veszély nem lehetőség.
            Az, aki szereti, ami van, mindent szívesen lát: az életet, a halált, a betegséget, a veszteséget, a földrengést, a bombákat, bármit, amit az elme „rossz”-nak bélyegezhet. Az élet elénk hoz mindent, amire szükségünk van, hogy megmutassa, mit nem csináltunk még vissza. Semmi rajtunk kívül álló nem képest szenvedést okozni számunkra. Megvizsgálatlan gondolataink kivételével minden hely Paradicsom.”

2011. január 26., szerda

Szeretni, Ami Van 1. – Valódi Megadás


Byron Katie alapkönyvének címe: Loving What Is, vagyis Szeretni, Ami Van. Magyarul ez A Négy Kérdés címmel jelent meg, nekem ez nem mondana semmit, ha nem tudnám, milyen kincs van ebben a könyvben bemutatva. Abban, hogy „Szeretni, ami van”, minden benne van. Ez a kiindulási pont, és ez a „megérkezés” is. Ha megtanulod nem csupán elfogadni, hanem szeretni, ami éppen van, akkor bármi is történjék az életedben, mindent szeretni fogsz. Hívják ezt megadásnak is. Sokan elméletben értik a megadás fontosságát, gyakorlatban azonban nem képesek eljutni ebbe az állapotba. Tapasztalatom szerint főként azért, mert nem veszik észre, hogy újra meg újra történetekbe ragadnak bele, a történetek egyre kifinomultabban tálalt hálójába, amelyekről fel sem tűnik, hogy ezek is történetek. Ráadásul a legtrükkösebbek, és számunkra a legdrágábbak, legértékesebbek. Nehogy már oda kelljen adni a meggyőződéseinket holmi megadásos békéért cserébe. A Jól-tudom Elme ennek a trükközésnek a nagymestere: mindent megtesz, hogy biztosítsa hiedelmeinek a túlélését. Kicseréli őket újabbakra, teljesen fű alatt, Te már azt hiszed, hogy hohohóóó, kicsináltam az összeset, megnyertem a csatát. Amíg csatába mész, esélyed sincsen. Amíg nem figyeled pillanatról-pillanatra, mi zajlik benned, és nem kérdőjelezed meg, át leszel verve. És amíg nem szereted a gondolataidat is feltétel nélkül, addig folytatod a csatározást.

Válogatott részletek Az Öröm Ezer Nevéből arról, mit is jelent szeretni azt, ami éppen van:

„A valóság – az, ami van, pont úgy, ahogy van, minden pillanatban – mindig kedves. A valóságról szóló történetünk az, ami elhomályosítja a látásunkat, elfedi azt, ami igaz, és elhiteti velünk, hogy a világ igazságtalan. Azt szoktam mondani, hogy pont akkor távolodsz el totálisan a valóságtól, amikor elhiszed, hogy legitim okod van a szenvedésre. Amikor elhiszed, hogy bármilyen szenvedés jogos, akkor a szenvedés bajnokává válsz, és saját magad tartod azt fenn. Teljes őrültség azt hinni, hogy bármi elmén kívül eső dolog képes szenvedést okozni. A tiszta elme nem szenved. Ez nem lehetséges. Még amikor erős fizikai fájdalmad is van, vagy amikor imádott gyermeked meghal, vagy amikor a családodat elhurcolják Auschwitzba, csakis akkor lehetséges a szenvedés, ha elhiszel egy gondolatot, mely nem igaz. Én a valóság szerelmese vagyok. Azt szeretem, ami van, bárhogy is néz ki. És akárhogyan érkezzék is el hozzám, a karom mindig tárva van.
            Ezzel nem azt állítom, hogy az embereknek nem kéne szenvedniük. Igenis szenvedniük kell, hiszen ezt teszik. Amikor szomorú, ijedt, szorongó vagy depressziós vagy, ez az, ahogy épp érezned kell magad. Ha másképp gondolod, akkor ellenkezel a valósággal. De amikor épp szomorú vagy, például, akkor vedd észre, hogy a szomorúságodat ez előzőleg elhitt gondolat okozza. Azonosítsd be a gondolatot, írd le, kérdőjelezd meg az igazság szeretetének jegyében, aztán pedig fordítsd meg. Te magad tetted magad szomorúvá – senki más -, és te vagy az egyetlen, aki meg tudja szabadítani magát. Ez pedig nagyon jó hír.

Az igazság az, hogy amíg nem szeretjük a rákot, (vagy bármilyen más betegséget) nem szerethetjük Istent. Nem számít, hogy milyen jelképet használunk erre – a szegénységet, a magányt, a veszteséget – hiszen az általunk hozzájuk kapcsolt jónak vagy rossznak a fogalma az, ami miatt szenvedünk. Egyszer üldögéltem egy barátnőmmel, akinek óriási daganata volt, és az orvosok néhány hetet adtak neki. Amint készülődtem, hogy felállok az ágya mellől, azt mondta, „Szeretlek”, én pedig erre azt válaszoltam, „Nem, nem szeretsz. Nem szerethetsz, amíg nem szereted azt a tumort. Mert bármi, amit ahhoz a daganathoz kötsz, azt előbb-utóbb rám is fogod vonatkoztatni. Csak egyszer forduljon elő, hogy nem adom meg neked, amit akarsz, vagy fenyegetést jelentek egy hiedelmed számára, azt a meg nem vizsgált koncepciót rám fogod vonatkoztatni.” Lehet, hogy ez így keménynek tűnik, de a barátnőm már jóval azelőtt megkért, hogy mindig mondjak neki igazat. A szemében csillogó könnyek a hála könnyei voltak, mondta.”

2011. január 25., kedd

Honnan Tudhatom, hogy Rendben Vagyok?


Pusztító hatású megkérdőjelezetlen hiedelem gyakorlott önkeresők körében is, hogy „Az mutatja, hogy rendben vagyok bent, ha kint is minden rendben van az életemben.” Vagyis, van karcsú testem, önmegvalósításra alkalmas munkám, mely anyagilag is bőséget biztosít, persze a kapcsolatok kapcsolatát élem, lebegve a párommal a hetedik mennyországban, fantasztikus a szexuális életünk, soha nem vagyok beteg, és a körülöttem levő emberek is egytől-egyig rendben vannak. Ja, és minimum 100 évig élik, de még inkább halhatatlan leszek. És sorolhatnánk a „rendben” lévő külvilág elképzelt „bizonyítékait”. Ezek egy éretlen elme gondolatai, elképzelései és hiedelmei arról, milyennek is kellene lennie a világnak. Éretlen elme alatt azt értjük, amelyik megkérdőjelezés nélkül elhiszi a gondolatokat; az érett elme ezzel szemben megkérdőjelezte önmagát és már nem hisz el semmit – vagyis nem az ellenkező előjelű hiedelmeket próbálja elhinni a kiindulási hiedelmek helyett. Az érett elme hajlandó nem tudni, és így mindennel rendben van.
Egyik kedves ÖnMunkás Barátnőm ragadt bele teljesen ebbe a „rendben levő élet” hiedelemkörbe. Úgy gondolja, hogy amíg nem tudja felmutatni az általa rendben lévő életnek a fizikai bizonyítékait, addig ő nem hiteles az ÖnMunkájában. És persze a családja is pont ebben a formában jelzi vissza neki a megkérdőjelezetlen hiedelmeit. Sokan járnak az ő cipőjében, ezért is foglalkozom újra meg újra ezzel a témával, mindig kicsit más megközelítésből. (Legutóbb a Létezik-e a Titok című írásban boncolgattam a témát.)

Szerinted melyek egy rendben lévő élet külső ismérvei? Honnan tudhatod, hogy valaki lelkileg, szellemileg rendben van? Onnan, hogy egészséges? Onnan, hogy boldog párkapcsolatban él? Onnan, hogy hosszú életű? Onnan, hogy anyagi bőséget tud felmutatni? Onnan, hogy azt a munkát végzi, ami a szíve vágya? Igen, hamar rávágnánk ezekre a kérdésekre az igen választ, főleg akkor, ha elhittük az ezo-spiri csiribiri hitrendszereket. Teljesen, száz százalékig biztos lehetsz benne, hogy a felsoroltak hiánya azt jelenti, hogy valaki nincs tökéletesen rendben odabent? Ez ugyanis azt jelentené, hogy egy beteg, egyedül élő, szerény anyagiak között lévő, 55 évesen meghaló, az „ideálistól” eltérő testű ember soha, de soha nem lenne képes rendben lenni lelkileg és szellemileg? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez így van kitalálva?

Mi zajlik benned, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy mind ezen külső jegyek megléte bizonyítja azt, hogy Te odabent rendben vagy? Frusztrált vagy, elkeseredett, utálod és okolod magadat, lenézed magad, isteníted azokat, akiknek sikerül mindez, és folyamatosan erőszakolod a Valóságot, és ez által szünet nélkül erőszakolod saját magadat. Hol érzed a testedben ennek az önerőszaknak a jelzését? A gyomrodban, a szívedben, a torkodban, a fejedben, az egész testedben? Legszívesebben sikítanál és feladnád? „Nekem még ez sem jár az élettől. Valami nagy gond van velem. Soha nem fog sikerülni. Már évek óta ezen dolgozom, és semmi. Belefáradtam. Nincs ennek az egésznek semmi értelme.” Hát így nincs is. Gondolod, hogy az a belső békéhez vezető út, ha foggal-körömmel ragaszkodsz ezekhez az elképzeléseidhez? Persze abbéli félelmedben, hogy ha nem ragaszkodnál hozzájuk, akkor sosem kapnád meg ezeket a dolgokat. Teljesen biztos lehetsz benne, hogy a mentális ragaszkodással, és a jelen pillanat valóságának való ellenállással fogod megkapni, amit szeretnél? Ezen a kérdésen nagyon, de nagyon fontos nyitott elmével elmeditálnod, mert itt a békéd kulcsa.

Ha ellenállsz a jelen pillanat valóságának, ha harcolsz, és egy jövőbe vetített gondolattal próbálod vigasztalni magadat vélt szerencsétlenségedért, akkor totálisan beszűkülsz. Egy bezárt és lelakatolt elmével és szívvel éled az életet, szenvedsz és kínlódsz. Szerinted milyen esélyed van észrevenni a felbukkanó lehetőségeket, ha ki sem látsz az ellenállásodból. „Na, ez biztos nem lehet az. Ez nem úgy néz ki. Ez a szokásos szarság, amivel már annyiszor találkoztam. És már nagyon UTÁLOM!!!” Nem lehetséges, hogy épp a kincset nézed kakinak ebben a mentális állapotban? Be tudod azt fogadni, hogy MINDEN ÉS MINDENKI KINCS az életedben? Csak épp nem úgy néznek ki, mint ahogy Te azt előírnád nekik.

Ki lennél a gondolat nélkül, hogy a belső rendedet bizonyos külső körülmények megléte bizonyítja? Kérlek, csukd be a szemedet, és mélyedj el ebben a kérdésben. Nézd magadat a mostani életedben, ahogy pont ugyanazt az életet éled, pont ugyanazokkal az emberekkel, csak nincs ott az a gondolat, hogy ebben a pillanatban bárminek is máshogy kéne kinéznie. Hogyan állsz magadhoz és másokhoz, a munkádhoz, az anyagi helyzetedhez a gondolat nélkül? Mikor van nagyobb energia, derű, cselekvési vágy benned: ha elhiszed a gondolatot, vagy ha nem tudod elhinni? Itt az elme egész működésének a trükkje. Hiedelmeinkkel általában pont az ellenkezőjét érjük el, mint amit szeretnénk. Illetve pont a hiedelmeink gátolnak meg minket abban, hogy meglássuk azt, ami ott van az orrunk előtt, mert elhitt gondolataink folyamatosan a hiány filmjét vetítik elménk vásznára. Az elmének az a feladata, hogy bebizonyítsa neked, hogy amit hiszel, az igaz! Ezt csak akkor tudod megtapasztalni, ha végigcsinálod a Munkát, addig csak hitetlenkedni, fújjogni, félni, kifogásokat, és újabb magyarázatokat keresni vagy képes.

Légy békés innen, ahol most vagy. A belső békéd minden pillanatban elérhető, és rendelkezésre áll. Nem kell x-ből y-ba eljutni, hogy „megkapd”. Nem kell évekig szenvedni, hogy „kiérdemeld”. Nem kell külső körülményeket „bevonzanod”, hogy valódi önmagad csodás szeretetteliségét élhesd. Ha azonban nem vagy hajlandó átkukucskálni a falon, amit köré építettél, akkor örök szenvedésre ítéled magad. Katie ezt valahogy úgy fogalmazza meg, hogy „Üdv a Pokolban.” Üdv hiedelmeid poklában. Te meddig kívánsz még szenvedni és küzdeni?

„Teljesen biztos lehetsz abban, hogy az a legfelsőbb jó számodra, ha művész leszel? Hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Nem vagy hajlandó elégedett lenni egy ennél alantasabb munkával, és aztán, ha kapsz végre valami állást, akkor szívből utálod, mert azt hiszed, hogy csak valahogy túléled addig, amíg majd végre már a művészkedésnek szentelheted magadat. Vagyis folyton a jövőben élsz, és sosem vagy jelen az életedben. Ki lennél a gondolat nélkül, hogy neked művészként kell karriert befutnod? Földre szállt angyalka lennél, akár hamburgert sütsz, akár padlót sikálsz. A kedvenc pozíciómban lennél: a szolgáló pozíciójában.” (Byron Katie)

Üdv a Földi Mennyországban. Az ajtó bármikor nyitva áll. Merd megnyitni az elmédet, a szívedet; MERJ NEM TUDNI. És szeresd, ami éppen van. Mert pont erre van szükséged az ébredéshez.

„Ha az elméd tiszta, akkor akár ebben a szent minutumban kisétálhatsz az ajtón, barátok, munka, család, pénz, minden nélkül, és totális boldogságban élhetsz. A Paradicsomban képtelen vagy nem bőségben élni. A hiedelmeken túli csendben minden tudott: hogy hova menj, mit csinálj, és mikor. Minden. Én úgy élek, hogy soha többet nem kell tudnom semmit – soha.” (Byron Katie)


Aktuális ÖnMunka Tréningek:

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? - 5 estés ÖnMunka Tanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján – Kezdőknek és Haladóknak (Február 11-től)


Tiszta Kommunikáció Tematikus ÖnMunka Tréning Február 19.

Az egynapos tréning témakörei:

  • A Nemet Mondás Művészete
  • A Kérés Művészete
  • A Kritika Fogadása
  • A Nyílt Véleményközlés
  • Az Empatikus Hallgatás Művészete

2011. január 24., hétfő

Ki a Csináló?


Szeretem, hogy a Munka segítségével 2 nap alatt az emberek elméje tisztul. Szeretem, hogy mindez „rajtam” keresztül adódik át nekik, és végtelenül hálás vagyok a Valóságnak, hogy ilyen csodálatos módon láttatja velem a Lét működését. A történetek elengedését, az arcok és szemek felragyogását, a Valódinak az átsejlését. A könnycseppeket, a mosolyokat, az öleléseket. A falak lebomlását, az egymás számára ismeretelen emberek szerelembe esését: egymással és saját magukkal. Mert megértik, hogyan bántották magukat világ életükben. És, hogyan erőlködtek, hogy elfogadják és szeressék saját magukat, és mi mindent tettek azért, hogy ezt másoktól is megkapják. Amikor nincsenek többé történetek, az élet ünnepléssé válik. Minden egyes pillanatban.

Szokás szerint Az Öröm Ezer Nevéből választottam a mai olvasnivalót. Csinálj magadnak egy csésze finom teát, és örömködj a szavakon.

„Amikor már nem hiszed többé el a gondolataidat, akkor csinálás nélkül cselekszel, mert nincs más mód. Meglátod, hogy minden azzal kapcsolatos gondolat, hogy te vagy a csináló, egyszerűen nem igaz. Figyelem a kezet, amit a sajátomnak hívok, ahogy mozdul a teáscsésze felé. Annyi intelligencia van benne, ahogy siklik a levegőben céljának tudatában, megérkezik a csészéhez, az ujjak körbefonják a fület, a kéz felemeli a csészét, odaviszi a szájhoz, megdönti, a tea beömlik a szájba, ahhh. És mindvégig, senki sem csinálja. A csináló valaki egészen más, az, aki az „én vagyok” története mögött van.
         Amikor az elme tiszta, az élet végtelenül egyszerűvé válik. Jön az a gondolat, hogy álljak fel és mossam el az edényeket. Mély izgalmat veszek észre, ahogy a test felemelkedik erre a gondolatra. Oly gyermeki az egész, ahogy kimegy a konyhába, oda a mosogatóhoz. Elfordítom a csapot, érzem a vizet a kezeimen, ráöntök egy kis mosogatószert a szivacsra. Bámulatos. És még csak nem is a mosogatásról szól egészen addig, amíg megfogok egy tányért, és végignézem, ahogy ételmaradékos, ragadósból először vizes és habos lesz, majd végül ragyogó és száraz, hogy újra szolgálhasson. Minden változik. Sosem tudom, hogy valamiből mi lesz. Ha a jövőről szóló gondolatokat nem hiszem el, akkor képtelenség tudni, hogy mi vagyok én és mi a tányér, a mosogatószer, a víz, a buborékok birodalma és a ragyogás.
            A tiszta elme, mely imádja saját zenéjét, ahogy elmegy a széktől a mosogatóig, rájön, hogy bár a még megmaradt gondolatok elragadóan szépségesek, nem igazak. Mint a zene, mint egy filmnek a zenéje, örökké jelentés nélküli, ahogy az élet éppenséggel megtörténni látszik. Ki menne háborúba egy filmzene ellen? Milyen őrültség szállna szembe ilyen egyszerűséggel? Az utolsó ítélet: test felemelkedik és mosogatóhoz megy, mosogatószer, víz, ragyogás. Gyönyörűséges történet. Ennyiről szól az élet. Ez az egyetlen élet.
            Örülök, hogy ez a 63 éves nő vagyok. Szeretem, hogy 75 kiló vagyok, és azt is, hogy semmivel nem vagyok okosabb, mint amilyen vagyok. Szeretem, hogy a bőröm ráncosodik és elveszti a rugalmasságát, szeretem, hogy némely reggeleken szinte teljesen vak vagyok, és a világ csak egy nagy maszat, és alig látom, merre megyek. Szeretem, hogy a kezem letevődik egy bizonyos helyre, és szeretem, ahogy lélegeztetve, beállítva, hajlítva vagyok. Szeretem, amit az ablakon kinézve látok, szilárd képet: fák, ég, fű, téglakémény, leander, ELADÓ HÁZ tábla, sövény, csatorna, kacsák, nem tudom megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Szeretem, ahogy a lépcsőn felfelé menet a lépteim nem túl gyorsak, nem túl lassúak, nem túl szélesek, szeretem, ahogy saját bölcsességükre hallgatva egyszerűen a tökéletes helyre lépnek, a legtökéletesebb ütemben. Milyen csodás a mozgásuk! A kezem kinyúlik a lépcsőkorlát felé, támaszt keresve, gondolat vagy magyarázat nélkül. És megint csak a léptek, és a kéz mozdul, a fej felnéz: szivárvány van a falon. Semmi sem lehetne tökéletesebb, mint pont ez a pillanat.” (Byron Katie)

2011. január 21., péntek

Mosolyogj, Nézz Bele a Szemébe, és Ess Szerelembe


Folyton mosolygok. Beszállok reggelenként a metróba, nézegetem az embereket, szinte mindenki mufurcul mered magába, vagy maga elé. Bele vannak keseredve a fejükben rohangáló történetekbe, és még a metróban is ezt a film noir-t nézegetik valami furcsa okból kifolyólag. Szokásom, hogy egyenként mindenkin végigfuttatom a tekintetemet a metrókocsiban, már ameddig ellátok, és mindenkinek küldök egy simogató mosolyt. Néha több kört is megyek. Ha véletlenül valaki észreveszi, hogy mosolygok, akkor általában marslakóként tekint rám, és jellemzően egy pillanat alatt elkapja a fejét.
         Ma máshogy jártam. Igaz, hogy nem a reggeli utamon, hanem kora délután történt, hogy már addigi napom élményeivel gazdagon szálltam be a metróba – extra-extra nagy mosollyal és békességben. Ilyenkor úgy érzem, mintha valahogy sugároznék is, bár ezzel nem szoktam nagyon foglalkozni, csak úgy élvezem a helyzetet. Szóval, robogott a metró az alagútban, amikor egy érdeklődő szempárt vettem észre a szemem csücskéből, jobbra lent. A néni, akihez a szempár tartozott, a sarokban üldögélt. Belefeledkeztem a szemébe, aztán teljesen akaratlanul a világ legszélesebb, legragyogóbb, legcsodásabb érzésű mosolyára húzódott a szám. Egy szempillantás alatt egymásba szerettünk. Odahajoltam hozzá, megsimogattam a kezét, beszélgetni kezdtünk. Aztán megint megsimogattam, és már nem is nagyon engedtem el azokat a finom, megvékonyodott kezeket. Azt mondta, „Ez a legcsodásabb ajándék, amit mostanában kaptam. Egész nap figyeltem az embereket, senki nem mosolyog. Pedig csak ennyire lenne szükség. Magának mitől ilyen gyönyörű a mosolya, mivel foglalkozik?” Én pedig, „Mosollyal foglalkozom. Segítek az embereknek mosolyogni.” Még beszélgettünk egy kicsit, lassan közeledett az én megállóm. Ahogy távolodtam tőle az ajtó felé, még többször visszanéztem, csodálatos, végtelennek tűnő pillanatok voltak. Olyanok, amikor tényleg úgy érzed, hogy megállt az idő. Lebegés ebben a nagy szeretet-óceánban.
         Ennyire, de ennyire egyszerű. Mosolyogj rá az emberekre, nézz bele a szemükbe, és szeress beléjük. Minden ízében átjár ez a szerelem. Ingyen van, és kifogyhatatlan mennyiségben áll rendelkezésre. Ez az amire Byron Katie azt mondja, hogy „Mindig sokkal többem van, mint amire szükségem van. És, ha azt gondolom, hogy ennél már nem lehet jobb, akkor az élet még kedvesebbé válik. Ennek pedig sosincs vége.” Minden pillanatban végtelen bőségben élünk.
         Mit szólnál egy Mosolyogj az Embertársadra „Forradalomhoz”? Képzeld el, milyen hatása lenne egy ilyen „forradalomnak”! Ha Te is részt vennél ebben, szívesen veszem, ha megjegyzésként a bejegyzés alatt megírod a nevedet. Szuper lenne, ha minél többen lennénk! Csodás mosolyokat és találkozásokat kívánok Neked!

2011. január 20., csütörtök

Létezik-e (a) Titok?


Mostanra már egy kicsit lecsengett nálunk a Titok „őrület”, de nem nagyon ismerek olyan embert, aki legalábbis ne hallott volna róla. És most itt a legújabb sláger, az Erő. Nem is beszélve azon könyvek tömegeiről, melyek hasonló titkos recepteket kínálnak, azt ígérve, hogy az epedően kíváncsi és szűkölködő olvasót majd eljuttatják a hőn áhított anyagi, testi, fizikai biztonság és boldogság állapotába. (Azt hiszem, most kicsit darázsfészekbe nyúlok ezzel a témával, de legyen.)
Régóta tervezem, hogy körbejárom az ún. „tudatosság”, a „vonzás” és a „tudatos teremtés” témaköreit. Általánosságban annyit, hogy ezek nagyon vonzó, hangzatos címszavak, amikkel emberek tömegeit lehet megbabonázni. Nyilván vannak olyanok, akiknek ezek a technikák működnek, és nem azt mondom, hogy nem működhetnek. Csak azt látom, hogy azok, akiknek viszont nem működnek, és ők vannak többségben, még jobban tönkremennek, mint a „Titok” ismerete előtt. Mert azt a következtetést vonják le, hogy valamit rosszul csinálnak, és nem értik, hogy nekik miért nem jár ez vagy az az élettől. (Ajánlom figyelmedbe még az Egészséges Egó vagy Valami Más című bejegyzést.) Akinek pedig „működik”, az teljesen biztos lehet benne, hogy a titok nélkül nem épp ugyanúgy valósultak volna meg a sikerei az életben, mint a „magas szintű tudatossággal”? Hamarosan tényleg jövök tudatosság ügyben, mert itt a legnagyobb a katyvasz.

Most azonban idézem Byron Katie blogjának egy 2008-as bejegyzését, melynek az a címe, hogy: Mi a Különbség a Titok és a Munka között? Egy Katie-hez intézett levél volt a téma apropója, a folytatás pedig Katie és Stephen (Katie férje) válaszlevele. Kellemes olvasgatást és rámeditálást.

Drága Katie!

Abban reménykedtem, hogy A Titok őrület majd hamar elmúlik, erre ma délután az Oprah Show-ban is erről beszéltek. (megj. - Oprah Winfrey az USA legnépszerűbb talkshow-jának műsorvezetője, és az utóbbi években minden népszerű Tanítót meghívott a műsorába, többek között Eckhart Tolle-t és Byron Katie-t is.)
Nekem úgy tűnik, hogy ez az úgynevezett „titok” csak egy újabb eszköz arra, hogy az elmét beletrükközze a kontroll illúziójába, ez az üzenet pedig szöges ellentétben áll a Te invitálásoddal, hogy kössünk barátságot a valósággal, és azt szeressük, ami éppen van.
Nem értem, hogy olyanok, akik ismerik a Munkát, hogyan tudják komolyan venni ezt a filmet; és mégis, általam józan ítéletűnek tartott emberektől is azt hallom, hogy ennek a filmnek a készítői „ugyanazt mondják, amit Katie mond.” És nagyon sok ilyet ismerek.

Katie, kérlek, oszd meg velünk az ezzel kapcsolatos meglátásaidat.
Köszönettel, szeretettel, Susan


Drága Susan!

Először is álljanak itt Stephen összefoglaló jellegű gondolatai:

A Titok: „Mindent megszerezhetsz, amit csak akarsz.”
A Munka: „Mindent akarhatsz, amid csak van.”

A Titok: „Legyen meg az én akaratom.”
A Munka: „Legyen meg a Te akaratod.” Mert úgyis a Valóság akarata érvényesül. Vagyis, mindig az a legjobb számomra, ami éppen történik. Ahogy Katie fogalmaz: „A Te akaratod és Isten/a Valóság akarata ugyanaz, akár észreveszed, akár nem.”

A Titok: „Kontrollálni tudod a gondolataidat.”
A Munka: „Nem te vagy a gondoló. Lehetséges elnyomni a negatív, stresszes gondolataidat, de ha megkérdőjelezed őket, akkor ők hagynak el téged.”

A Titok: „A pozitív gondolataidat a valóságban is manifesztálhatod.”
A Munka: „A jelen valósága már önmagában is a legjobb, ami manifesztálódhat. Ha erre ráébredsz, akkor hazaérkeztél, megszabadultál.”

Most pedig, nézzük csak. A Titok? Fedezzük fel együtt, hogy vajon tényleg létezik-e egy ilyen titok!

„Létezik egy titok.” Igaz ez? – Nem tudom. Lehet, hogy létezik, és honnan tudhatnám, hogy rátaláltam? Ez nem azt jelentené (már amennyiben ez a titok tényleg annyira hatalmas erejű), hogy ha valóban megtaláltam, akkor az én életem, és minden szerettem élete is, vagyis kivétel nélkül az összes emberé ezen a bolygón tökéletes lenne? Hogy sem nekem, sem másnak nem kéne soha többet szenvednie a szükségtől, akarástól, a kellenézéstől, és mindenki izgatott és hálás lenne azért, amije már van, és figyelnénk, ahogy egyre több és több árad be, sokkal több, mint amire szükségünk van, és mindig pontosan érkezik, és csak egyszerűen szeretjük azt, ami a jelen pillanatában épp itt van előttünk? Hmmm. Rendben, menjünk tovább.

„Létezik egy titok.” Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Teljes bizonyossággal tudhatom, hogy van egy olyan titok, amit ha ismernék, akkor kulcsot kapnék a kezembe mindenhez, amit akarok, amire szükségem van, amim most nincs meg az életben (pl. egy BMW-hez, ahhoz a csodás ékszerhez, a fogyáshoz, egy új biciklihez)? – Nem, nem lehetek ebben teljesen biztos.

Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy igenis létezik egy titok, amit mások tudnak, én viszont nem? – Hát, ilyenkor folyton szükségben és hiányban élek, meg egy képzeletbeli jövőben, olyasmire vágyakozom, amim nincsen, és közben azt hiszem, hogy az anyagi gazdagság vagy a jobb egészség vezet el engem jól megérdemelt boldogságomhoz. Elkülönülök, boldogtalan vagyok, mindent megteszek azért, hogy megszerezzem azokat a dolgokat, amiket akarok, és gyakran vallok ebben kudarcot, amitől meg egy csődtömegnek gondolom magam. Elkezdem elhinni, hogy velem van valami probléma, csak én nem vagyok képes „megzabolázni” a titkot, és végső soron ugyanazt az életet élem, amiből kiindultam, akár sikeres vagyok anyagilag, akár nem.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy létezik „a titok”? – Imádnám az életet, nem a titok megfejtésével foglalkoznék, hanem a nyilvánvaló, előttem lévő valóságot élvezném.

Drága Család! (megj. – Katie így szólítja azokat az embereket, akik értik és élik, amit a Munka révén felfedeztek magukban.) Itt az idő megnézni a megfordításokat.

Eredeti hiedelem: „Létezik egy titok.”

+ „Nem létezik titok.” Van-e ez annyira igaz, mint az eredeti állítás? Kérlek Benneteket, írjátok meg a saját konkrét példáitokat ezzel kapcsolatban. (Ezt én is kérem az ÖnMunka blog olvasóitól. Megköszönöm, ha megosztjátok kommentben azokat a saját példáitokat, melyek azt mutatják, hogy nem létezik titok. Itt most olyasmi titokra gondolok, aminek a birtokába jutottál, és aztán mégsem változott az életed egy csapásra kánaánná. Meg kiterjedtebb, filozofikusabb példákat is szeretettel várok.)

(+ És még egy saját ÖnMunka kútfős megfordítás, nem túl „szabályos”, de nézzük, kinek mit mond. Nagyon szívesen olvasnám az ezzel kapcsolatos meglátásaitokat, megéléseiteket is. Ez pedig: „Én létezem, mint titok.” vagy „Én magam vagyok a titok.”. Illetve még egy eszembe jutott, ezt is csapjuk hozzá: „Minden és mindenki titok. ”)

A titok annyi, hogy ha azt akarom, amim nincsen, akkor újra és újra csak azt fogom akarni, amim nincsen, még akkor is, amikor már azom megvan, amit korábban akartam. Én nem szövök terveket a jövővel kapcsolatban, (és megtenném, ha értelmét látnám), mert ez azt jelentené, hogy nem bízom meg a világmindenségben és „magamban”. Én pedig totálisan bízom abban, hogy az élet teljességét imádom, úgy, ahogy van. Sosincs korlátozva az, amit most kell tennem, hisz mind azt tesszük, amit épp csinálunk, és mindez felhalmozódik, mert nem veszekszem a valósággal, csak követem az egyszerű utasításokat, melyek mindig kedvesek. Sosem később teszem meg, amit most kell megtennem, és ez mindenkire ugyanúgy igaz. A később most van.

A titok annyi, hogy szeretem, ami van. Szeretem, ami van, mert ami most „van”, csak az van, és mindig is csak a most lesz. Ebben a szent pillanatban, nem később, minden szükségletem ki van elégítve, és ha kinyitom a szemem ennek a meglátására, akkor csakis szeretet és hálát tudok érezni mindazért, ami tálcán hever előttem, anélkül, hogy vágytam volna rá, vagy kértem volna, terveztem volna, vagy imádkoztam volna érte.

Nem láttam azt az Oprah show-t, amiben a Titok vendégek szerepeltek, éppen utaztam. Arról azonban többen is meséltek, hogy a műsor végén két vagy három Titok meghívott bemutatta korábbi terveit és vágyait, és hogy elképzelték, elképzelték, elképzelték, az elméjükben valóságként látták, hogy bármibe kerüljön is, ők az Oprah show vendégei lesznek, és azért sikerült magukat vendégként manifesztálni, mert mindezt megtették. Lehet, hogy emberek milliói tették ugyanazt, amit ők, mert ők is szerettek volna Oprah-val személyesen találkozni. Ők is teljes szívükből akartak találkozni Oprah-val, és ez nem volt elég. Ez pedig olyan elkeseredett gondolatokhoz vezethet, mint „Rosszul csinálom, nekem ez nem működik.” És utána már mindenről elhisszük, hogy azért „vonzottuk” be az életünkbe, mert valamit rosszul csináltunk. „Ha tudnám, mivel teremtettem meg ezt a boldogtalan eseményt, akkor vissza is tudnám teremteni, és ha erre képes vagyok, akkor ez azt jelenti, hogy soha többé nem kell újra szenvednem. Tudnom kell a titkot, vagy pedig felesleges szenvedés és boldogtalanság vár rám.” „Mit tettem, amivel ezt teremtettem meg magamnak?”

2011. január 19., szerda

Szabályok Kontra Belülről Fakadó Józanság


Készen van egy teljesen új fejezet Az Öröm Ezer Nevéből. Frissen. Ropogósan. Nektek.

Előtte két rövid „hirdetmény”:

1. Ez a mai madaras kép eszméletelen, nálam mindent visz. :-)

2. Ha valaki még hirtelenjében szeretne csatlakozni a most hétvégi minicsoportos, 2-napos ÖnMunka Alaphoz, 2 hely maradt. Részletek itt:


Öröm 58 – Próbáld csak erkölcsössé tenni az embereket, és máris lefektetted a bűn alapköveit.

Jelen lenni annyit tesz, hogy kontroll nélkül élsz, és mindig kielégítődnek a szükségleteid. Azok számára, akik már belefáradtak a fájdalomba, nem létezik rosszabb, mint megpróbálni irányítani az irányíthatatlant. Ha valódi kontrollt szeretnél, dobd el a kontroll illúzióját. Hagyd, hogy az élet éljen téged. Amúgy is ezt teszi. Csak épp te egy olyan történetet mesélsz, hogy ez nem így van, és ez a történet sosem lehet valóságos. Nem te csináltad az esőt, a napot, vagy a holdat. Semmi irányításod nincs a tüdőd, a szíved, a látásod, vagy a lélegzésed felett. Az egyik percben jól vagy és egészségesen, a másik percben pedig már nem. Amikor biztonságban szeretnél lenni, akkor nagyon-nagyon óvatosan éled az életedet, a végén pedig nem is lesz életed egyáltalán. Minden táplál. Szeretem azt mondani, hogy „Ne légy óvatos; még kárt okozhatsz magadban.”
         Nem tudod erkölcsössé tenni az embereket. Az emberek olyanok, amilyenek, és azt teszik, amit tesznek, törvényekkel, vagy törvények nélkül. Emlékszel az Alkoholtilalomról szóló Törvényre? Ha jól tudom, ezt a törvényt igen jószándékú, erkölcsös emberek hozták, akik mindössze minket kívántak megmenteni az alkohol csábításától. Természetesen, mindez kudarcba fulladt, hiszen a józanság csak belülről fakadhat. Nem kényszerítheted az embereket józanságra, becsületességre vagy kedvességre. Ismételgetheted, hogy „Ne tedd ezt”, amíg csak bele nem kékülsz, ők azonban úgyis meg fogják tenni.
         A legjobb mód, az egyetlen hatékony mód az, ha példával jársz elő, és senkire nem kényszeríted rá az akaratodat. Azelőtt folyton erkölcsössé próbáltam tenni a gyerekeimet, megmondva nekik, mit kéne, vagy mit nem kéne tenniük, és mit kéne, vagy mit nem kéne szeretniük. Zavarodott elmeállapotomban próbáltam jó anya lenni, és azt hittem, hogy ez a módja annak, hogy jó embert faragjak belőlük. Amikor pedig nem azt csinálták, amit akartam, megszégyenítettem és megbüntettem őket, azt hívén, hogy mindezt az ő jobbításukért teszem. Így pedig sikerült megtanítani őket arra, hogy megszegjék a szabályaimat, és legyenek nagyon óvatosak, nehogy mindeközben lebukjanak.  Megtanítottam nekik, hogy nálunk úgy lehet csak béke, ha bújócskázunk és hazudozunk. Sok dolgot, amivel kapcsolatban azt vártam tőlük, hogy ők ne tegyék, én saját magam is műveltem titokban, sőt olyanok is voltak, melyeket a szemük előtt folytattam. És azt vártam tőlük, hogy ne csinálják ugyanezt, egyszerűen csak azért, mert én azt mondtam. Hát, ez egyáltalán nem jött be. Receptet adtam a kezükbe az összezavarodottsághoz.
         Húsz évvel ezelőtt elveszítettem a gyerekeimet. Először is megláttam, hogy soha nem is voltak az enyémek. Ez pedig szélsőséges veszteség volt: valóban meghaltak a számomra. Felfedeztem, hogy az, akiknek hittem őket, soha nem is létezett. És a mostani megtapasztalásom róluk sokkal intimebb, bensőségesebb, mint hogy azt szavakkal képes lennék leírni. Ma, ha a gyerekeim megkérdezik tőlem, mit tegyenek, azt mondom, „Nem tudom, édesem.” Vagy, „Én ezt tettem egy hasonló helyzetben, és nekem működött. És szeretném, ha tudnátok, hogy mindig itt vagyok, hogy meghallgassalak titeket, és mindig szeretni foglak benneteket, bármilyen döntést hozzatok is. Tudni fogjátok, mit tegyetek. És még valami, édeseim, nem tudjátok elrontani. Ezt megígérem nektek.” Végre megtanultam igazat mondani a gyerekeimnek.
         Fájdalmas azt hinni, hogy tudod, mi a legjobb a gyerekeid számára. Reménytelen. Amikor azt gondolod, hogy meg kell védened őket, szorongást és függőséget tanítasz. De amikor megkérdőjelezed az elmédet, és megtanulod, hogyan is ne legyél mentálisan a gyerekeid dolgában, végre van egy követendő példa a házban: valaki, aki tudja, hogyan is éljen boldog életet. Ők pedig észreveszik, hogy összerendezted magad, és hogy boldog vagy. Mindent tőled tanultak a szorongásról és a függésről, most azonban valami mást kezdenek el tanulni, valamit arról, hogyan is néz ki a szabadság. Ez történt az én gyerekeimmel. Manapság már nem igazán látnak problémát maguk körül, mivel olyasvalaki jelenlétében, akinek egyetlen problémája sincsen, ők sem tudnak máshogy létezni. Ha a boldogságod a gyermekeid boldogságán múlik, akkor a túszoddá teszed őket. Én kihagyom őket, és alapból boldog vagyok. Ez sokkal épelméjűbb. Feltétel nélküli szeretetnek nevezik.
         Miért is adnék én tanácsot a gyerekeimnek, amikor fogalmam sem lehet arról, mi a legjobb a számukra? Ha az, amit csinálnak, boldoggá teszi őket, akkor én is azt akarom; ha boldogtalanná teszi őket, akkor pedig azt akarom, mert mindebből azt tanulják meg, amit én sosem voltam és lennék képes megtanítani nekik. Ünneplem a valóság útját, ők megbíznak ebben, én pedig bízom a valóságban.