2010. november 30., kedd

Tanító vagy Tanuló?


Érdekes telefonokat kapok mostanában. Jót derültem az egyiken, amikor a telefonáló hölgy kijelentette, hogy „Nem tudom, mit csináltál x-szel, de rendbejött az agya”. A másik tegnap történt - az úriember valami olyasmit mondott, hogy ráférne egy „agymosás”, mert két ismerősén is azt látja, hogy nekem köszönhetően „nagyon jó irányba indultak el.” Mondtam nekik, hogy mindannyian maguknak köszönhetik a változást, én csupán feltettem nekik a kérdéseket, ők pedig meghallották a saját válaszaikat. És közben kicsit beszélgettünk. Nem az én érdemem, ami velük történt; nyitottak voltak, és készen álltak a „hallásra”.
         Már nem gondolom, hogy bárkit is bármire meg tudnék tanítani, vagy bárkinek is rám lenne szüksége. (Lásd a tegnapi bejegyzést: Az Igazi Mester…) Rengeteget dolgoztam ezen a témán a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. Nagyon szeretem másokkal is végezni a Munkát, mert mindig tovább tisztítom magamban is a hiedelmeket: hiszen, amivel ők jönnek hozzám, az az enyém is, és mindannyiunké. (Lásd a Nincsenek Új Gondolatok című bejegyzést). Én tanulok tőlük, én tanulom tovább saját magamat. Csak oda kell figyelnem rájuk. Ezzel kapcsolatos Byron Katie szavakat fordítottam mára, a szokásos Öröm Ezer Nevéből.

„Sosem tekintek magamra tanítóként. Természetesen, használhatsz engem, tehetsz fel kérdéseket nekem. Én pedig válaszolok, te azt hallod, amit szerinted mondtam, és felszabadítod magadat (vagy nem). A kitükröződésed vagyok. Én számodra se több, se kevesebb nem vagyok, mint a te rólam szóló történeted. Te meséled azt a történetet is, hogy milyen csodálatos vagyok, meg azt is, hogy milyen szörnyűséges; te látsz engem megvilágosodott lénynek, vagy mindentudó gurunak, vagy épp New Age-es szerzetnek, vagy egyszerűen barátnak. Te adsz engem magadnak, vagy te veszel el engem magadból.
         Imádok láthatatlan lenni. Nincs benne felelősség, nincs kit megmenteni vagy tanítani. Mindig én vagyok a tanuló: nyitott, izgatott és új. Mindig szépséggel vagyok telve; feneketlen tartály vagyok, melybe mindig fér még több. Ha lenne felelősségem, az az lenne, hogy segítsek ráébredned a saját igazságodra. Te látod, te mondod, belőled jön, és vagyok a tanú. Az ujjam visszamutat magadat magadhoz. Te vagy minden, mi az én létezésemből maradt, egészen addig, míg elhiszed, hogy létezel.
         Én csak a négy kérdést és a megfordításokat tudom felajánlani neked. Odaadom őket, hogy darabokra szedhesd a saját identitásodat. Azt mondják az emberek, „Ilyen és ilyen vagyok, szilárd vagyok, valós vagyok”, és bár én mindezt tiszteletben tartom, elhinni sosem tudom. Én tudom, hogy mi vagyok, és tudom, hogy mi nem vagyok, és hogy bármit is csak kivetíteni tudok. Ahogy az emberek megválaszolják a négy kérdést, elkezdik darabokra szedni mindazt, amiről azt hiszik, hogy az ők, a létezésükkel kapcsolatos összes félelmetes gondolatot, és ebben a folyamatban, ahogy szétszedik a rémálmot, azt is szép lassan észreveszik, hogy még a szépről szóló álom sem igaz. Ez egészen addig zajlik, amikor már semmi más nem marad, csak a mi saját természetünk: briliáns, végtelen, szabad.
         Az önvizsgálatot haza tudod vinni magaddal; reggelire elfogyaszthatod minden nap. Ez kiiktat engem, mint hatalmasságot, és egyben valami még hatalmasabbá tesz: egyenlővé, a béke egyenlő lehetőségévé, a tanulóval leülő tanulóvá. Ez a legegészségesebb felállás, az a forgatókönyv, mely kiiktatja a tanárt.
         Imádom, amikor a munkám kiiktatódik! Miért is akarnám, hogy bölcsnek vagy szentnek lássanak? Mi mást akarnék nyerni ebből, mint egy történetet? Minden felismerésem az enyém; nincs mód arra, hogy neked is oda tudjam adni. És még ha esetleg képes is lennék odaadni neked a felismeréseimet, akkor ezzel együtt azt állítanám, hogy te nem tudod ugyanezt megtenni, majd én megteszem helyetted. Azaz függőséget tanítanék, és azt, hogy a válaszokat valahol magadon kívül találod meg. A kérdéseken kívül semmim nincs számodra.”

2010. november 29., hétfő

Az Igazi Mester és az Ál Mester


Ha a mai bejegyzés ellentmond mindannak, amit eddig hallottál, tanultál arról, ki is a Mester, jó. Pont ez a célom vele. Tele van ma a világ önjelölt mesterekkel, akik úgy gondolják, jobban tudják, mint mások, és majd ők jól megtanítják. Az a tudás, amit tanítani lehet, nem valódi tudás – persze nem haszontalan. Csak nem a tiéd, és amíg magadban fel nem fedezed a saját igazságodat, addig csak papagáj módjára ismételgetsz valamit, amit mondtak neked, te pedig elhitted. Ne vedd ezt személyesen, ezen a szakaszon mindannyian átmegyünk, csak jó, ha tudatában vagy. És a Munka Négy kérdésével és a Megfordításokkal tovább tudsz lépni ebből a fázisból.
Egyetlen viszonyítási pont elég ahhoz, hogy eldönthesd, benne vagy-e még ebben a fázisban: hogy bármilyen szempontból különlegesebbenek, jobbnak, „előrébb tartónak” gondolod-e magadat, mit bárki más. Ha őszinte vagy magadhoz, ha felismered az összes felsőbbrendűségedet, és meg is vizsgálod ezeket a gondolataidat, akkor a valódi alázatosság világába léphetsz be.
A Munka azért csodás, mert elvezet Magadhoz: eldobhatod az összes okos könyvedet, amik aról szólnak, milyennek kéne már lenned. Nem tudsz olyan lenni, amíg elhiszed, amit hiszel, max. úgy tudod gondolni, hogy olyan vagy. És erőlködni, hogy olyan legyél. És főként, haragudni magadra, hogy nem vagy még ott. Hol? Hol kéne lenned? Ha úgy gondolod, hogy bárhol máshol kéne lenned, bárhol máshol kéne tartanod, bármi mást kéne csinálnod, mint amit épp most csinálsz, kérdőjelezd meg a gondolataidat. És a feszültség, az önutálat, a felsőbbrendűségi érzés, az önsajnálat, a harag, az elkeseredettség azonnal távozik. Ez a valódi szabadság, nem pedig az, ha jobbnak vélem magam másoknál.

Ma folytatom Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének idézését (szokásosan saját fordításban) ebben a témában. Kellemes olvasást és alázatos felismeréseket kívánok.

„A Mesterben nincs semmi magasztos vagy misztikus. Ő egyszerűen csak egy olyan személy, aki tudja, mi a különbség a valóság és a valósággal kapcsolatos gondolatai között. Lehet ő akár szerelő, bankelnök, általános iskolai tanár, vagy egy hajléktalan az utcán. Pont olyan, mint bárki más, kivéve, hogy ő már nem hisz abban a gondolatban, hogy a dolgoknak másnak kéne lenniük, mint amilyenek az adott pillanatban. Ezért aztán ő bármilyen körülmények között nyugodt marad, bármit is hoz elé az élet. Hatékony a legkisebb erőfeszítés nélkül, könnyed, bármi is történjen, és A NÉLKÜL, HOGY AKARNÁ, kedves magával és mindenki mással is. Ő az, aki Te is vagy abban a pillanatban, amikor megértéssel fordulsz az elméd felé…

         Rájöttem, hogy amikor elhiszem a gondolataimat, szenvedek, amikor viszont nem hiszem el őket, nem szenvedek, és ez igaz minden egyes emberi lényre. A szabadság ennyire egyszerű. Úgy találtam, hogy a szenvedés választható, opcionális. Olyan örömre leltem magamban, ami sosem tűnik el, egyetlen pillanatra sem. És ez az öröm mindenkiben ott van ugyanúgy.

A Mester vagy a tanár szavakat általában nem szoktam használni. Mert ez azt jelentené, hogy nem vagyunk mindannyian ugyanúgy tanárok. Ez pedig nem igaz. Mindenkiben ugyanannyi bölcsesség van. Teljesen egyenlően van szétosztva. Senki sem bölcsebb, mint bárki más. Végső soron tehát, senki sincs, aki tanítani tudna téged, kivéve saját magad.
         Nem adok tanácsokat. Tudom, hogy mindenki tisztában van a saját útjával, és én tökéletesen megbízom ebben. 43 éven keresztül úgy éltem, hogy fogalmam sem volt erről, és aztán megtaláltam az utat, vagyis inkább eléggé nyitott voltam ahhoz, hogy az út találjon meg engem. Ezért bízom abban, hogy te is meg tudod találni az utat. Senki sem különlegesebb a többinél.
         Nyitott vagyok mindenre, amit az elmém hoz elém, mindenre, amit az élet elém rak. Megkérdőjeleztem a gondolkodásomat, és felfedeztem, hogy egyáltalán semmit nem jelent. Belülről ragyogok ennek a megértésnek az örömében. Ismerem a szenvedést, ismerem az örömöt, és tudom, ki vagyok. Aki én vagyok, az vagy te is, a sztorik nélküli. Amikor nincs történet, nincs múlt vagy jövő, nincs miért aggódni, nincs mit tenni, nincs hová menni, nincs kinek lenni, akkor minden épp jól van.”


„A Mester nem képes állást foglalni. A valóság szerelmese ő, a valóság pedig mindent magába foglal – mindennek mindkét oldalát. Karjait szélesre tárja mindez előtt. Magában is mindenre rálel: az összes bűnre, az összes szentségre. Ő a szentekre nem szentként, a bűnösökre pedig nem bűnösökként tekint; ezek csupán emberek, akik vagy szenvednek, vagy nem, vagy elhiszik a gondolataikat, vagy sem. Semmilyen különbséget nem érzékel a tudatállapotok között. Az emelkedett boldogságnak, illetve a közönséges elmeállapotnak nevezett állapotok egyenlők számára; egyik sem magasabb rendű, mint a másik. Nincs semmi, amire törekedni kéne, nincs semmi, amit magad mögött kéne már hagynod. Csak az egy van, vagyis még az sem. Egyáltalán nem számít, hogyan próbálsz elkülönülve lenni, mivel ez nem lehetséges. Amikor elhiszed valamely stresszes gondolatodat, akkor kísérletet teszel a kapcsolódásnak a megszakítására. Ezért is érzed azt annyira kényelmetlennek.”

2010. november 26., péntek

Krízisben…


Mára többszörösen aktuális idézeteket gyűjtöttem. Az aktualitást egyrészt a vasárnapi Férfi-Nő-Párkapcsolat Tematikus Tréning adja, másrészt pedig az, hogy több Drága Barátom párkapcsolati slamasztikában van. Telefonon, lótva-futva nem tudom nekik elmondani, amit szeretnék, ezért főleg Nekik ajánlom szeretettel Katie szavait. És persze Neked is, aki épp ezt olvasod. A következő idézeteket is én fordítottam Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Előzetes figyelmeztetésként annyit, hogy ez az a radikális igazság, ami vagy nagyon mélyen elgondolkodtat, vagy akár felháboríthat. Ez a tiszta elme igazsága, amihez a Munka rendszeres végzése eljuttat. Azt ajánlom, hogy lassan, figyelmesen, meditációs jelleggel olvasd Katie gondolatait. Kellemes olvasást kívánok.

„Nem tudsz valódian kapcsolódni a partneredhez, amíg meg nem szabadulsz attól a hitedtől, miszerint szükséged lenne tőle valami olyasmire, amit ő nem ad meg neked. A párod semmi olyasmit nem tud tenni, amivel megakadályozná, hogy szeresd. Az egyetlen mód az elvesztésére az, ha elhiszed, amit róla gondolsz. Egész addig egy vagy a partnereddel, amíg el nem hiszed, hogy egy bizonyos módon kéne kinéznie, adnia kéne neked valamit, másmilyennek kéne lennie, mint amilyen. Valójában így válsz el tőle. Ilyenkor a fejedben máris véget vetettél a kapcsolatotoknak.”

„Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor jobb fizikailag távozni. Ha mondjuk a férjed ver, vizsgáld meg a gondolataidat azzal kapcsolatban, hogy miért maradsz mégis vele. Amikor megvilágosítod magadat az igazságra, rájöhetsz, hogy az egyetlen épelméjű döntés az, ha elhagyod. Nem kell félni, keserűnek vagy mérgesnek lenni ahhoz, hogy véget érjen egy házasság. Vagy, ha még nem állsz készen elhagyni, akkor maradj benne a házasságban, csak sokkal nagyobb tudatossággal arról, hogyan erőszakoskodsz magaddal, amikor megengeded neki, hogy veled erőszakoskodjon. Ez hasonlít ahhoz, amikor egy kertkapura kiírják: A KUTYA HARAP. Ha egyszer mész be a kertbe, és „megharapódsz”, akkor a kutya harapott beléd. Viszont ha másodszor is besétálsz a kertbe, és „megharapódsz”, akkor te haraptad meg saját magadat. Ha ezzel tisztába jössz, az mindent megváltoztathat. Megvizsgálod az elmédet, és rájössz, hogy végső soron senki sem árthat neked – csak te tudsz ártani saját magadnak. És meglátod, hogy 100%-ig te vagy felelős a saját boldogságodért. Ez pedig nagyon jó hír.”

„Tegyük fel, hogy a férjem szerelmi viszonyt folytat egy másik nővel, és ez nekem nem tetszik, akkor azt mondanám neki, „Kedvesem, megértem, hogy viszonyod van, és azt figyeltem meg, hogy amikor a másik nővel vagy, akkor valami bennem elkezd tőled eltávolodni. Nem tudom, mi ez, csak annyit tudok, hogy így van; ez a te tőlem való elmozdulásodat tükrözi, és szeretném, ha tudnál erről.” És aztán, ha még mindig folytatja a viszonyt, és szívesebben tölti az idejét egy másik nővel, megfigyelném magamban, ahogy eltávolodok tőle, és ha elhagynám, azt akkor sem haraggal tenném. Semmit nem tehetek azért, hogy vele maradjak, és semmit nem tehetek azért, hogy elváljak tőle. Nem én vagyok ennek a műsornak a rendezője. Vele maradhatok, vagy el is válhatok tőle a teljes szeretet állapotában, és átfuthatna a fejemen, Hát ez lenyűgöző; megígértük egymásnak, hogy mindig együtt maradunk, és most elválok tőle, és valószínűleg csak nevetnék, és örülnék, hogy megvan neki, amit akart, majd tovább lépnék, mert nincs bennem háború.
Egy másik nő ugyanakkor úgy válik el a férjétől, hogy „Nem kellett volna viszonyt kezdenie”, „Megbántott”, „Nem is érdemel meg engem”, „Megszegte az ígéreteit”, „Szívtelen”. Az elmozdulás mindkét esetben ugyanolyan; az egyetlen különbség a történet. Az utazást mindkét esetben meg fogod tenni. A kérdés csupán annyi, hogyan távozol: rugdosódva és sikítozva, vagy pedig méltósággal, békében, nagylelkűen? Ezt most nem tudod diktálni, nem tudod megjátszani, nem tudsz spirituálissá vagy szeretettel telibbé válni. Légy csak őszinte, és kérdőjelezd meg a gondolataidat. Aztán, végül, amikor az ismerőseid azt mondják, „Ajj, de szörnyű ez a válás dolog”, azt válaszolhatod, „Megértem, hogy így látjátok, de nekem nem ez a tapasztalásom róla.”

Nem két emberre van szükség ahhoz, hogy egy házasságban véget érjen a háborúskodás; csak egyre. És ha mindketten befejezik a háborúskodást, akkor az élet még kétszer olyan széppé válhat.”

„Az életed már most is teljes, úgy, ahogy van. Még a fájdalmasnak tűnő pillanatokban sincs semmi rosszul, és semmi sem hiányzik. A valóság mindig kedves; ami történik, az a lehető legjobb dolog, ami történhet. Semmi más nem lehetséges, és ha megvizsgálod, akkor majd teljesen tisztán fogod ezt látni.
         Van egy barátom, akinek a felesége beleszeretett egy másik férfiba. Akkor már egy ideje végezte a Munkát, és ahelyett, hogy belesajnálta volna magát a szomorkodásba és a pánikba, megkérdőjelezte a gondolatait. „’Velem kéne maradnia’ – igaz ez? Nem tudhatom. Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot? Nagyon zaklatott leszek. Ki lennék e nélkül a gondolat nélkül? Egyszerűen csak szeretném őt, és a legjobbakat kívánnám neki.” Ez a férfi valóban akarta tudni az igazságot. Amikor megvizsgálta a gondolatait, valami elképesztő kincsre bukkant. „A végén”, mondta, „már képes voltam úgy nézni, hogy valójában pont ennek kell történnie, hiszen épp ez történt. Amikor a feleségem beszélt nekem a történtekről, akkor már semmit nem kellett cenzúráznia, hogy engem megóvjon a fájdalomtól. Elképesztő volt hallani, hogy milyen volt számára a helyzet, úgy, hogy semmit nem vettem belőle magamra, személyesen. Életem legfelszabadítóbb megtapasztalása volt.” A felesége összeköltözött a másik férfival, és az én barátom teljesen rendben volt ezzel a helyzettel, hiszen nem szerette volna, ha felesége úgy marad vele, hogy nem vele szeretne lenni. Néhány hónappal később válságba jutott az új partnerével, és szüksége volt valakire, akivel beszélhet. Elment a legjobb barátjához – a férjéhez. Szép nyugodtan megbeszélték a lehetőségeit. A nő úgy döntött, hogy kibérel magának egy lakást, ahol átgondolhatja a dolgait, és végezetül, sok hullámhegy és hullámvölgy után, visszament a férjéhez. És miközben mindezen történések zajlottak, amikor a barátom úgy érezte, hogy harcolni valója van a valósággal, és fájdalmat vagy félelmet élt meg, alaposan belement abba a gondolatba, melyet az adott pillanatban elhitt, és így visszatért egy nyugodt, vidám elmeállapotba. Saját maga fedezte fel és élte meg, hogy az egyetlen lehetséges problémája a megkérdőjelezetlen gondolkodása. És pont a felesége adott meg neki mindent ahhoz, hogy felfedezhesse a saját szabadságát.”


„Az egyetlen igaz szerelmi kapcsolat saját magamhoz fűz. Saját magam házastársa vagyok, és ezt vetítem rá mindenkire. Teljes szívemmel szeretlek; ebben neked részt sem kell venned, így nincs motiváció a „Szeretlek”-ben. Nem csodálatos ez így? Teljesen szerethetlek, és neked semmi közöd az egészhez. Semmit nem tehetsz, amivel megakadályozhatnád, hogy megéljem a veled való intimitást.
         Amikor azt mondom „Szeretlek”, akkor magamat szeretem. Nincs személyiség, aki beszélne, saját magamhoz szólok. A szeretet annyira önfelfaló, hogy semmi másnak nem jut hely mellette. Saját magát falja fel, mindig. Egyetlen rajta kívül lévő molekula sem létezik. A kettősség látszólagos világában úgy tűnik, mintha lennél te, és én, meg a többi ember, de valójában csak egy van. És még ez sem igaz.
         A belső hang az én házastársam. Minden más házasság ennek a házasságnak a metaforája. Amikor elkötelezem magam, akkor a saját igazságommal teszem, nincs magasabb vagy alacsonyabb rendű. „Elfogadod ezt a férfit férjedül?” „Igen. És lehet, hogy meg fogom gondolni magam.” Ennyi. Csak a Valóság hitvese vagyok. Ez az egyetlen elköteleződésem. Nem szólhat egy bizonyos személynek. És a férjem sem szeretné ezt másként.
         Amíg nem az igazságot választod hitvesedül, addig nincs valódi házasság. Vedd társul magadat, és akkor minket is társul vettél. Mi te vagyunk. Ez a kozmikus vicc.”

2010. november 25., csütörtök

Lábtörlő Lét - Még Egyszer a Bizalomról


Úgy tűnik, folytatást kíván a tegnapi bejegyzés a Bizalomról. Idézek egy frissen beérkezett kérdést ezzel kapcsolatban: Pont most olvastam a bizalommal kapcsolatos bejegyzést. Mi van akkor, ha újra megbíztam az illetőben és szó nélkül többször megint átcseszett? De tényleg, és amikor rákérdeztem és kiderült, hogy tényleg hazudott, közölte, hogy én egy sérült vagyok... Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Többé már nincs kedvem hinni egy ilyen emberben. Mennyi esélyt kell adni valakinek?”

Ez az olvasó nem olvasta el alaposan a tegnapi bejegyzést. (Ajánlom a felfrissítését: A Bizalomról) Kihangsúlyoztam, hogy hülyének és lábtörlőnek nem kell lenni, és Katie példája a többszörösen későn érkező barátról is erről szólt. Katie úgy fogalmazta meg ezt, hogy egy idő után egy bizonyos viselkedés már „nem hatékony”. De nézzünk akkor további gyakorlati eseteket, amikor érdemes elgondolkozni azon, hogy meddig játsszuk még tovább a játékot. Mert a „hiba” a mi készülékünkben van: valamilyen tudattalan félelmünk, hiedelmünk tart vissza minket attól, hogy tisztázzuk a helyzetet, vagy kilépjünk egy olyan kapcsolatból, ahol lábtörlőnek használnak minket. Pontosabban, senki nem tud lábtörlőnek használni: te teszed magadat lábtörlővé, amikor hagyod, hogy újra meg újra lejátszódjon ugyanaz az eseménysor. Lehet, hogy ez így nem tetszik neked; az életed azonban nem attól fog új irányt venni, ha benne maradsz a szmötyidben, hanem akkor, ha szembenézel az áldozatiságoddal. Áldozatnak lenni sokszor könnyebb, mint őszintének lenni magammal és másokkal, és felülvizsgálni a félelmeimet. És amíg a neheztelés legkisebb csíráját is érzed valaki iránt, a Munkád nincs elvégezve.
Fontos azt is tudnod, hogy ez egy folyamat, mely türelmet, kitartást és finom bánásmódot kíván meg tőled saját magad iránt. Sokan úgy gondolják, hogy beszélgetnek velem egyszer, vagy eljönnek egy egynapos tanfolyamra, ahol én csodát teszek velük, és másnaptól minden csupa királyság lesz az életükben. Hát nem. A Munka munkás. Viszont azon kevés módszerek közé tartozik, melyet egyedül is tudsz végezni, nagyon élvezetes, és ha rendszeressé teszed, akkor hamar van látványos eredménye. Az eredmény pedig az, hogy rá sem fogsz ismerni az élethez való hozzáállásodra, saját magadra, és a körülötted levő emberekre. No, de vissza a bizalom-megingós példákhoz.

1. Megbeszélem egy barátommal, hogy találkozunk x órakor. Elkésik. Egyszer rendben, fel sem hozom. Aztán másodszor is, majd újra és újra. Dühöngök, méltatlankodok, vádolom, hogy nem tart tiszteletben, nem vagyok fontos számára, stb. Először is ezeket a gondolataimat mind megvizsgálom a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. És dönthetek úgy, természetesen, hogy annyira szeretem ezt az embert, hogy bevállalom, továbbra is ilyen késősen találkozzunk, de tudjak arról, hogy rajta semmit nem kérhetek számon. Ha ő ilyen késős, az az ő dolga. Ha ez nekem probléma, akkor nem találkozom vele többet, vagy kitalálok valami alternatív megoldást a randijainkra. Ha nincs begőzölve az agyam a dühtől, akkor pillanatok alatt találok ilyen megoldást.

2. Tegyük fel, hogy felveszek egy alkalmazottat, akinek ilyen meg olyan feladatai vannak. Mondjuk, elég sűrűn előfordul, hogy az alkalmazott nem kap részletes útbaigazítást arról, mit és hogyan várnak el tőle – általános az a tünet, hogy feltételezzük a másikról, biztos úgyis tudja. Ő meg persze nem meri megkérdezni, nehogy hülyének tűnjön, és rossz benyomás alakuljon ki róla. TISZTA KOMMUNIKÁCIÓ! Tessék elmondani neki, megbeszélni vele, tájékoztatni, írásba foglalni. Lehet, hogy belekerül egy órámba, de utána sokkal könnyebb dolgom lesz a teljesítmény értékelésekor. Ha azt tapasztalom, hogy nem végzi rendesen a munkáját, akkor leülök vele beszélgetni, megkérdezem, tisztában van-e minden feladatával, képes-e a kívánt szinten megcsinálni őket. Ha azt mondja igen, kap még egy esélyt. Ha ezután is folytatódik a nem megfelelő munkavégzés, akkor azonban már nem hatékony megtartanom ezt az alkalmazottat. Érdemes megkérdezni tőle ilyen esetben, hogy ő elégedett-e a saját munkájával, és ő alkalmazná-e saját magát? Általában ő is teljesen tisztában van a helyzettel és a teljesítményével. Nincs háborgás, harag – tények vannak. Ha én még x-edszer is belemegyek a játékba, akkor csakis én vagyok a felelős érte. Ha nekem fontos a cégem hatékonysága, sikeres üzletmenete, akkor az ehhez megfelelő emberekkel kell dolgoznom, amúgy pedig ne csodálkozzam, és ne a nem erre a feladatra való személyt okoljam. És nézzem meg, hogy mi az, amiért még mindig ott tartom a cégnél.

3. Pénzt adok kölcsön valakinek, elfelejti időben visszaadni. Vagy egyáltalán nem adja vissza. Megfogadom, hogy soha többet, aztán, amikor megint jön, újra nyúlok a zsebembe. Aztán szenvedek, hogy már megint nekem kell kajtatnom a pénzem után, meg milyen szemét, hogy nem képes visszaadni, és újra fogadkozom. És ez így megy. Megállítani csak én tudom. A döntő pont ebben a helyzetben ott van, amikor jön és kéri a pénzt. Miket gondolok akkor? Miért adok? Miért nem mondom azt, hogy nem? Sokan ilyenkor attól félnek, hogy nélkülük az illető akár meghalna, reménytelenné válna az élete. Vagy, hogy elveszítenék ezt az embert, és még mindig jobb így, mintha nem lenne. Vagy rossz barátnak, szülőnek tarják magukat, ha nem adnak. Nos, ezek azok a hiedelmek, melyek „odaadatják” veled a pénzt. Amíg ezeket elhiszed, nincs nagyon választási lehetőséged. És addig mindig lesz olyan helyzet, amikor kihasználva érzed magadat. A gondolataidat csak te tudod meghallani, utána megvizsgálni a Munkával.

Ebbe a pakliba tartozik még a partnerünk iránti bizalom elveszítése, főként az ún. megcsalás által. Ez egy nagyon komoly, összetett téma, amivel majd külön szeretnék foglalkozni.

Mindenből, ami történik, épülhetsz, tanulhatsz. A dolgok érted történnek, esélyt adnak arra, hogy tudatos szintre juthasson benned mindaz az eltemetett hiedelemrendszer, amit születésed óta magadévá tettél. Ha az élet nem zajlana, akkor sosem ébredhetnél magadra. Szóval, fogadd nagy-nagy nyitottsággal, bármit hozzon is eléd – ez vezet el valódi önmagadhoz. Mert minden és mindenki csupán a dolgát teszi, hogy ez megtörténhessen veled. Katie megfogalmazásában:

„Megbízik a megbízhatatlanokban, épp úgy, mint a megbízhatókban. Mindannyiukban megbízik, teljesen, hogy azt teszik, amit tesznek. És mivel mind pontosan ezt teszik, sosem csalódik. Az emberek azt tesznek, amit tesznek – ebben teljesen megbízhat. Milyen jó, hogy ez itt megmondta az igazat; nézd csak meg mindazt az ajándékot, mely ebből fakadt. Milyen jó, hogy a másik pedig hazudott; nézd meg abból mi minden ajándék származott. (Byron Katie)

2010. november 24., szerda

A Bizalomról


Bizalom, bizalmatlanság. Ez a témakör egész életünket áthatja, beszövi magát párkapcsolatunkba, barátságainkba, munkahelyi, üzleti kapcsolatainkba, sőt még a saját magunkkal való „viszonyba” is. Ezért is gondoltam, hogy megér egy misét. Ráadásul nagyon robbanékony területen járunk – a legtöbben foggal-körömmel védelmezik azt a hiedelmüket, hogy márpedig a nőkben, férfiakban, a gyerekükben, a kollégájukban, az ismeretlenekben, a vállalkozókban, stb. stb. nem lehet megbízni.
Ha már egyszer elveszítettük a bizalmunkat valakiben, akkor már csak azért sem vagyunk hajlandóak felülvizsgálni ezt a hiedelmünket. Ilyenkor főleg attól félünk, hogy ha esetleg újra megbízunk a másikban, akkor mi leszünk a gyengébbek, megbocsátunk neki valami olyasmiért, amiért nem lehet bocsánatot nyerni, megalázkodunk előtte, ő érezheti majd magát győztesnek, és persze a fő félelem az, hogy majd úgyis újra megteszi. Úgyis újra át fog verni, újra meg fog sebezni, ezért aztán sokkal jobb, ha kitartok az elhatározásom mellett, hogy nem bízhatok meg benne. Vagy talán jobb is, ha szakítok vele, kirakom az életemből, minél távolabb tartom magamtól, így nem fordulhat elő megint, hogy átver, és ezzel jól megvédelmezem magam. Vagy leláncolom, minden lépését figyelem, percenként számon kérem – csak így érzem magam biztonságban. Ismerős a történet? Ha igen, akkor vizsgáld meg velem részletesen ezt a hiedelmet a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal.
Szeretném kihangsúlyozni, hogy ha nem tartjuk majd ezt a hiedelmet, az nem azt jelenti, hogy hülyék leszünk. Sőt! „Vakon” pont addig szoktunk bízni az emberekben, amikor valamilyen félelmünk van a bizalommal kapcsolatban. Ilyenkor annyira bízni akarunk, hogy még a legevidensebb jeleket sem vesszük észre, hogy nem kéne valamit meglépnünk, vagy hagyjuk, hogy valaki újra meg újra átverjen minket a palánkon. Ha már nem hiszünk el egy gondolatot, annak az az eredménye, hogy sokkal tisztábban látjuk át a helyzetet az adott pillanatban, nem görcsölünk rajta, hogy mit csináljunk, nem magyarázkodunk, nem mentegetőzünk, hanem kedvesen, kerek-perec tudjuk közölni a véleményünket, döntésünket. Képessé válunk nemet mondani, és érvényesíteni a saját álláspontunkat.

Nézzük akkor a mai hiedelmünket – kérlek, válassz egy személyt vagy embertípust az életedből, akivel kapcsolatban működteted azt, hogy: „Nem bízhatok meg benne.”
Szokás szerint emlékeztetlek, hogy a Munka egyfajta meditáció, a valódi válaszaidat akkor kapod meg, ha mélyen, türelmesen magadba engeded a kérdéseket, és vársz, hogy a válaszok a felszínre bukkanjanak. Legjobb, ha becsukod a szemedet, és nézed a felbukkanó képeket: ez a Te életed.

1. Igaz az, hogy nem bízhatok meg benne? Igen/Nem.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy nem bízhatok meg benne? Igen/Nem.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy nem bízhatok meg benne?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
- Hogyan bánok vele, hogyan viszonyulok hozzá? Miket gondolok róla? Jó érzés ez?
- Miket gondolok magamról?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nem bízhatok meg benne?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nem bízhatok meg benne? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és vele? Hogyan beszélsz vele? Milyen akkor a kapcsolatotok?

Következzenek a Megfordítások. Az eredeti állításunk: „Nem bízhatok meg benne.”

+ Megbízhatok benne.
Keress három konkrét példát arra, hogy igenis megbízhatsz benne. Lehetnek ezek piszlicsáré dolgok is; engedd meg magadnak, hogy ilyen oldaláról is megismerd az illetőt. Tudom, tiltakozol ez ellen, de megint csak itt a boldogságod kulcsa. Vagy esetleg egész életedben megbíztál benne, aztán egyszer tett valamit, és te azóta nem vagy hajlandó újra bízni benne. Egyetlen eset miatt semmivé teszed az egész addigi kapcsolatotokat. Újra meg újra lejátszod magadban azt az egyetlen eseményt. Ő egyszer csinálta meg, te pedig naponta hányszor bántod magadat ezzel? Ki is bánt valójában téged?

+ Ő nem bízhat meg bennem.
Újabb nagy őszinteségre van szükséged ahhoz, keress három konkrét példát, ahol ő nem bízhat meg benned. Valószínűleg nagyságrendileg sokkal jelentéktelenebbnek érzed ezeket, így működik az elménk. Az övét felnagyítom, az enyémet észre sem veszem. Keress három példát, légy szemtanúja az életednek.

+ Nem bízhatok meg saját magamban.
Megint csak három példát keress, amikor ez igaz. Elhatározol, megfogadsz, megígérsz magadnak valamit, aztán mégsem teszed meg. Utazgass egy kicsit magadban, engedd, hogy ezek a példák is felbukkanjanak.

Vannak a Megfordítások ugyanannyira igazak vagy tán igazabbak, mint az eredeti állítás? Ki nem bízik meg kiben?

És egy rövid részlet Katie új könyvéből, Az Öröm Ezer Nevéből (az én magyarításomban):

„Egy barátom azt javasolta, hogy 7-kor találkozzunk az étteremben, és nincs itt. Én azért bemegyek, leülök, várok 15 percet, majd megrendelem az ételemet. A pincérek nagyon figyelmesek velem, teszik a dolgukat. Az étel csodás. Nem gondolkozom azon, hol járhat a barátom, mert tudom, bárhol legyen is, pont ott kell lennie. Minden tökéletesen működik. Nem aggódom érte, és nem vagyok mérges, amiért késik, nem is gondoltam rá eddig, nem kell ezzel foglalkoznom; összes gondolatom visszatér a forrásba, ahonnan jött. A pincér elég sokára hozza a számlát, így alkalmam van látni, ahogy a barátom odarohan az asztalomhoz. Tökéletes időzítés! Leül mellém, levegő után kapkod, és elkezdi mesélni a történetét. Mi lehet jobb egy ételnél? Kettő: egy nekem, egy pedig neki. Jó, hogy megszegte a szavát. Jó, hogy megbízhatatlan volt. Mi lehetne ennél kielégítőbb?
         Ez azonban nem azt jelenti, hogy lábtörlő lennék. Amikor valaki nem tartja be az ígéretét, észreveszem, hogyan tükrözöm én ezt a mozdulatát azzal, hogy én is elmozdulok. Nem beszélek meg harmadik időpontot valakivel, aki az első kettőre nem jött el. Ha valaki kétszer lemondja, megbízom benne, hogy tudja, mit csinál, és harmadik találkát egyeztetni nem hatékony. Ha harmadszor is meghív, azt mondhatom, „Hallom, hogy igenis ott akarsz lenni, tudom, hogy megtetted, ami tőled telik, tudom, hogy az elmédnek nem juthat eszébe az, ami nem jut eszébe, és mivel most együtt vagyunk, használjuk ki ezt az alkalmat. Nem kívánok újabb időpontot megbeszélni veled, de most tudunk beszélni. Teljesen a rendelkezésedre állok.”

2010. november 23., kedd

Nincsenek Új Gondolatok, Avagy A Dinó, Aki Évmilliók Óta Ugyanazt a Füvet Rágicsálja


A beragadt elme - kínzás általi halál. A megkérdőjelezetlen elme, mely elhiszi, amit gondol, zsákutcákban él – frusztrált, reménytelen, örökösen csak a kivezető utat keresi, és folyton csak újabb zsákutcákban találja magát. A megkérdőjelezetlen elmének ez az életstílusa, nem tud máshogy élni. Beleragadt az ősrégi történetekbe, mintha egy dinoszaurusz még mindig ugyanazt a füvet rágicsálná időtlen idők óta.” (Byron Katie)

A gondolatok érdekes dolgok, és nagy-nagy kavarodás van róluk a fejünkben. Már többször írtam erről a témakörről (pl. Gondolat Rasszizmus, vagy Miért borul meg a pozitív gondolkodás?), és most még egyszer átfutok a legfontosabb pontokon Byron Katie tanításai alapján; sosem lehet tudni, ki-mikor-melyik bejegyzésben bukkan rá olyan információra, ami helyre teszi a fejében a gondolataival kapcsolatos gondolatokat. Kérlek, teszteld le magadnak ezeket az állításokat, főleg, ha valamelyikkel kapcsolatosan nagy ellenállást érzel.

1. A gondolat csak úgy van. A gondolat azért van, hogy jöjjön és áthaladjon, nem pedig azért, hogy maradjon.

2. Vagyis a gondolattal semmi probléma nincsen, a problémánk akkor kezdődik, amikor elhisszük a gondolatainkat.

3. A gondolatot nem Te csinálod, épp ezért nem vagy felelős érte, hogy milyen gondolat merül fel benned. Amíg úgynevezett „negatív” gondolatok jönnek, addig nem az a feladatod, hogy haragudj magadra és pozitívvá változtasd – ezzel pont fenntartod az állapotot, és a gondolat újra jönni fog.

4. Egészen addig jön a gondolat, amíg elhiszed, és meg nem vizsgálod, egyáltalán igaz-e.

5. Elengedni nem vagy képes egy gondolatot, maximum úgy gondolod, hogy téged ez már nem érdekel, nem érint, besöpröd a szőnyeg alá, aztán krízishelyzetben hopp, megint csak ott van.

6. A gondolatot vagy elhiszed, vagy megkérdőjelezed/megvizsgálod az Önvizsgálat/Munka segítségével. Ennek a folyamatnak az eredményeként a gondolat fog elhagyni téged, mert már nincs, miért jöjjön. És ha jön is, akkor sem fogod többé elhinni, max egy jót mosolyogsz rajta, és szórakoztatónak találod, nem pedig véresen komolynak.

7. A gondolat nem személyes, hanem az ún. kollektív közösünkből származik. Te maximum egy ún. generációs gondolatcsomagot tudtál magadévá tenni, de ebben is rengeteg közös vonás van. Katie körbeutazta a Földet, és felfedezte, hogy az emberek mindenhol ugyanazoktól a hiedelmektől szenvednek.

8. Nincsenek új gondolatok, mindig ugyanazokat recikláljuk. Generációról-generációra örökítjük tovább ugyanazokat a csomagokat, és eddig eszünkbe sem jutott, hogy meg is lehet őket kérdőjelezni.

9. És értelemszerűen neked sincsenek új gondolataid, mióta elhitted őket, azóta keringenek az elmédben. Azt viszont megteheted, hogy a Négy kérdés és a Megfordítások segítségével megkérdőjelezed őket, és aztán kitisztulnak az „alvilágodból”.

„Ha egyszer elhitted, akkor képes vagy visszacsinálni is.” (Byron Katie)
Azt javaslom Neked ÖnMunka gyanánt, hogy csak egyetlen napig figyeld magadat: milyen gondolatok merülnek fel benned. Ajánlom, hogy egy pici füzetbe írd is fel ezeket a gondolatokat, és figyeld, hogy melyik milyen hatással van rád, az életedre, a viselkedésedre, a kedvedre. Ez az első lépése önmagad megismerésének, ha kíváncsi vagy magadra, próbáld ki. És aztán, ha úgy gondolod, nem feltétlenül szeretnéd tovább cingölni magaddal ezeket a hiedelmeket, akkor vesd őket alá a Négy kérdésnek és a Megfordításoknak. Sok sikert!

2010. november 22., hétfő

Mikor Gyúlik Fény – Avagy Ellenállhatatlan Vágy Mások Megvilágosítására


„Nem tudom, mi a legjobb nekem, neked, vagy a világ számára. Nem próbálom rád vagy bárki másra erőltetni az akaratomat. Nem kívánlak megváltoztatni, megjavítani, megsegíteni vagy meggyógyítani. Összesen csak üdvözlöm a dolgokat, ahogy jönnek és mennek. Ez az igazi szeretet. Az emberek vezetésének az a legjobb módja, ha hagyod, hogy megtalálják a saját útjukat.” (Byron Katie)

Biztos veled is előfordult már, hogy minden áron szerettél volna meggyőzni, megvilágosítani valakit a Te utad helyességéről, az igazadról. Hogy sikerült? Én évekig elvoltam ezzel a játékkal, jól el is ijesztettem magam mellől néhány embert. Aztán megismertem a Munkát. És a Munka rendszeres végzése eljuttatott abba a hozzáállásba, amit Katie így fogalmaz meg:
„A magam részéről sosem siettetem a folyamatot. A kapkodás nem változtat a tudatunkon. Amikor a tudat megváltozik, másodpercre akkor teszi, amikor szükséges, sem előbb, sem később. Az ember olyan, mint a mag, mely csírázásra vár. Nem lehet erőszakkal rákényszeríteni a megértést.” (Byron Katie)

Volt alkalmam olyanokkal dolgozni, akik szenvedélyesen ragaszkodnak a sztorijukhoz, a szenvedésükhöz. Felteszem a kérdéseket, meg sem hallgatja őket, máris csípőből lő. Jön a magyarázatok, igazolások, vádaskodások özöne. Szépen visszaterelem őt a kérdésekhez és a megfordításokhoz – újra belelendül a saját „igazának” védelmezésébe. Így megy ez néha hetekig, hónapokig. Neheztelhetnék rá és magamra is, hogy minek feleslegesen rabolnunk egymás idejét. De már megtanultam várni, kivárni. Mert megéri. Van olyan, hogy több hónap után „enged be”, van, hogy egy 3 napos intenzív vége felé, és olyan is van, hogy nem engedi meg magának. Mintha lenne választása. Ezt nem lehet megengedni magadnak – most valahogy úgy látom, hogy valaminek „kattannia” kell.
         Tényleg nem lehet nyomni és kierőszakolni. És gyorsan nézzük meg, mi is zajlik bennünk, ha elhisszük azt a másikkal kapcsolatban, hogy „Nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem.” Ez is egy úgynevezett univerzális, egyetemleges hiedelem; nem hiszem, hogy él olyan ember a földön, aki még sosem csimpaszkodott volna bele ebbe a gondolatba. Kérlek, keress egy olyan személyt az életedből, akivel kapcsolatosan működik ez a hiedelmed, és végezd velem a Munkát – szép lassan, meditatíve, magadba mélyedve, őszintén, kíváncsian. Szóval:

1. Igaz az, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem? Igen/Nem.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem? Igen/Nem.

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
- Hogyan bánok vele, hogyan viszonyulok hozzá? Miket gondolok róla? Jó érzés ez?
- Miket gondolok magamról?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és vele? Hogyan beszélsz vele?

Megfordítások:
Az eredeti hiedelmünk: Nyitottnak kéne lennie, és meg kéne értenie engem.”

+ Zártnak kéne lennie, és nem kéne megértenie engem.
Hiszen pont ez van, egészen addig, amíg már nem így lesz a helyzet. Ha erőltetem, akkor még jobban bezárom, eltávolítom. Mire is tanít ez engem? Mire jó ez nekem? Hogy észrevehessem, mennyire erőszakos vagyok, mennyire nem hallgatom végig, oda sem figyelek rá, és folyamatosan az ő dolgával foglalkozom, nem az enyémmel. (Lásd a Három Dolog című bejegyzést.)

+ Nekem kéne nyitottnak lennem, és megértenem őt.
Először is ebben a helyzetben. Legyek teljesen nyitott arra, hogy elfogadjam őt olyannak, amilyen, és megértsem, hogy most ez van. (És persze az összes vele kapcsolatos ítéletemet írjam össze egy Ítélkezőlapon, és vizsgáljam meg a Négy kérdéssel+Megfordításokkal. A folyamat így lesz teljes, én pedig szabad.)
További példákat is keress, hol lehetnél még vele nyitottabb, hol érthetnéd meg őt. És úgy általánosságban is, hol vagy még zárt, hol tudnál tovább nyílni, nyitni másokkal, az élettel kapcsolatban?

+ Nekem kéne nyitottabb lennem saját magamra, és megértenem saját magamat.
Keress három konkrét példát, ahol te nem érted meg, fogadod el, vagy nyitott saját magadra. Ahol vitatkozol, harcban állsz saját magaddal, ahol nem hallgatsz a „jobbik eszedre”. Vagy ahol nem vagy jóban magaddal, egyszerűen nem bírod megérteni magadat, miért is csinálsz ezt vagy azt.
Van ez annyira igaz, mint az eredeti állítás?

Tudod, milyen távlatokat nyit ez az egyszerű Munka a konfliktusok kezelésében, az egymás legyőzésére, eltiprására tett kísérleteink felszámolásában? Ha alaposan, mélyen végigcsináltad velem a Munkát, akkor biztos ráéreztél erre.
Közben újabb félelmeid is tudatos szintre kerülhettek, mint például:
-         Gyengének fog gondolni, ha nem győzködöm.
-         Erősnek kell lennem.
-         Nekem kell győznöm.
-         Nekem kell a legjobban tudnom.
-         Meg kell mentenem őt.
-         Nem tud magán segíteni.
-         Rám van szüksége.
-         Stb.stb.stb – neked mik bukkantak fel az „alvilágodból”?

Ha ezeket a hiedelmeket mind aláveted a 4 kérdésnek és a Megfordításoknak, akkor újjászületsz. Ezt garantálom! Ha még ellenkezel, az is rendben van. Mindenkinek elérkezik az ideje. Vagy nem. És ez is teljesen rendben van.

„Ahhoz, hogy ráébredj igazi valódra, meg kell várnod a megfelelő pillanatot és feltételeket. Amikor elérkezik az ideje, úgy ébredsz majd fel, mintha álomból ocsúdnál. Megérted, hogy amire rátaláltál, az a sajátod, nem pedig kívülről származik.” (Buddhista szútra)

2010. november 19., péntek

A Siker Természetéről


„Az élet nem egy megoldandó probléma, hanem egy megélendő rejtély.”
(Soren Kierkegaard)

Egy másik ősrétegekbe bekövesedett hiedelmünk, hogy a boldogságunk a sikerünkön múlik. Társadalmunk a sikert szinte mindennél jobban díjazza. Mi pedig megtanultuk, hogy akkor csináljuk jól az életünket, ha (teljesíthetetlen) célokat tűzünk ki magunk elé, majd mindent megteszünk ezek eléréséért. És ha nem sikerül, akkor vesztesnek könyveljük el magunkat, önutálkozunk, és folyamatosan elégedetlenkedünk. Még az állásinterjúkon is azt a kérdést szegezik nekünk, hogy „Hol látja magát öt év múlva?” Sőt az életvezetési guruk is arra ösztökélnek, hogy „Vedd kezedbe mentális, érzelmi, fizikai és pénzügyi sorsod irányítását”. Mindezzel pedig azt sugallják, hogy a siker, a boldogság, és a kiteljesedettség külső, gyakran elérhetetlennek tűnő körülmények függvénye.
Nyilván haszna is van az ilyen jellegű megközelítésnek, amikor például irányvonalat jelölünk ki, javítani szeretnénk a teljesítményünkön, vagy épp a vállalkozásunk eredményességén, de amint az emberi életre próbáljuk ezeket az elveket ráerőszakolni, akkor az értékük erősen megcsappan. Hiszen az élet már úgy önmagától fogva is kaotikus, nem egyenes-vonalú, és legfőképpen rejtélyekkel teli. (Épp ez a szép benne…)

Sok ember hiszi azt, hogy: „Akkor leszek majd boldog, ha sikeres leszek.”

Ez a hiedelem azonban erőteljesen megkérdőjelezhető. Figyeld meg most magadban, ahogy elkezdesz tiltakozni, hogy de hát én sikeres akarok lenni az életben, különben egy fabatkát sem ér az egész. Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ha nem hiszed el többé, hogy a boldogságod a sikereden múlik, akkor nem leszel sikeres? A hiedelmeinket pont fejjel lefelé „tartjuk”, úgy véljük, hogy ők védelmeznek meg minket még mélyebb félelmeinktől. Ez azonban pont fordítva van már megint. (A Félelmekről hamarosan írok, megérnek egy-két misét.)
Most pedig meghívlak, hogy végezd el velem a Munkát a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal. Egy gyors levezetés (ajánlom, hogy helyettesítsd ide be a sikernek számodra elérendő formáját – pénzügyi, egzisztenciális, párkapcsolati, gyerek, üzleti, munkahelyi, egészségi, lefogyási, célok elérésével kapcsolatos, stb.). Tehát, a megvizsgálandó hiedelmünk: „Akkor leszek majd boldog, ha sikeres leszek.”

1) Igaz az, hogy akkor leszel boldog, ha sikeres leszel? – Igen/Nem.

2) Teljesen, 100%-ig biztos lehetsz benne, hogy akkor leszel boldog, ha sikeres leszel? – Igen/Nem.

3) Mi zajlik benned, ha elhiszed azt a gondolatot, hogy akkor leszel boldog, ha sikeres leszel? (és épp azt látod, hogy nem mennek túl jól a dolgaid…)
- Hogyan érzed magad? Hogyan bánsz magaddal ilyenkor? Szereted magadat? Hogyan bánsz a többi emberrel (mondjuk, ha látszólag rajtuk múlik a sikered)? Milyen jövőbeli képek jelennek meg a fejedben? Ez a gondolat stresszt vagy békességet okoz benned? Mire nem vagy képes, amikor elhiszed ezt a gondolatot?

4) Ki lennél, milyen életed lenne a nélkül a gondolat nélkül, hogy akkor leszel boldog, ha sikeres leszel? Kérlek, csukd be a szemedet, és meditálj el ezen egy kicsit. Nézegesd az életedet, ahogy azt éled, úgy, hogy közben nincs ott az a gondolat, hogy te majd akkor leszel boldog, ha sikeres leszel.

Megfordítások:

+ Akkor leszek sikeres, ha boldog leszek. – Keress konkrét példákat az életedből, hogyan, mikor volt ez már igaz. Amikor „csak úgy” boldog voltál, külső teljesítmény nélkül, és ez a belső megelégedettség sikerével töltött el. Ez a belső „siker” az, amit a Munka segítségével alapállapotoddá tudsz tenni.

+ Akkor sem leszek boldog, ha sikeres leszek./Akkor leszek boldogtalan, ha sikeres leszek. – Keress 3 konkrét példát, amikor elérted a vágyott célodat, mégsem tett boldoggá. Legalább is nem 2 napon túl… Vagy tán egyáltalán nem, mert mondjuk valakin át kellett gázolnod hozzá, vagy be kellett csapnod másokat, vagy épp belebetegedtél a hajtásba és a stresszbe.

+Akkor leszek boldogtalan, ha sikertelen leszek. – Ez egy nagyszerű lehetőség, hogy visszanézd, hányszor fordult elő veled az életedben, hogy azért voltál boldogtalan, mert valami nem, vagy nem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted, elvártad magadtól. Szereted ostorozni magad? Szerinted abban a pillanatban, amikor a dolgodat tetted a célod eléréséért, tudtál volna bármit is máshogy tenni? Persze, utólag már látod, mit lehetett, kellett volna másképp csinálni, de az adott pillanatban szerinted nem a lehető legtöbbet adtad ki magadból? Nagyon fontos, hogy ezt mélyen megértsd, és megéld, ez a belső békédhez vezető út egyik lépcsőfoka.

Ha a megfordítások bármelyikét is konkrétan a „célommá” tűzném ki, akkor azt választanám, hogy: „Akkor leszek sikeres, ha boldog leszek.”
Természetesen a siker ilyen formájú meghatározása mély, belső megelégedettségre épül, mely szerintem az egyetlen elérésre érdemes sikerfajta. És ez nem azt jelenti, hogy a külsődleges sikerben hiányt fogsz szenvedni, sőt. Számos kutatás bizonyította már, hogy a boldog emberek jobban szeretnek másokat, figyelmesebbek, adakozóbbak, hatékonyabbak a munkájukban, több pénzük van, és akár még jobb egészségnek is örvendenek.
És a Munka lehetővé teszi számodra, hogy ezt a mély, belső megelégedettséged hamar elérd. Nem kell felesleges köröket futnod célkitűző-tanfolyamokon, tudatos-teremtés kurzusokon, vonzás hatalma előadásokon. (Ezekről még egy későbbi blogbejegyzésben fogok írni.) Minden ott van Benned. Ha ezt elhiszed, nyert ügyed van. És fogj hozzá a Munkához, ne halogasd tovább saját magadat.

Amit oly vadul keresünk, sem nem külső, sem nem elérhetetlen. Már itt van. Most is. Már most is ott vagyunk. Üdv a fedélzeten.

2010. november 18., csütörtök

A Lenézési - Felsőbbrendűségi Faktor


Az elmúlt években az láttam, tapasztaltam az Önkeresők (hívjuk így) körében – és én is vastagon benne voltam ebben -, hogy pont arra használjuk a keresésünket, amire minden mást is az életben: az elkülönülésre, a kitűnésre, az egónk hizlalására. Egy újabb identitást gyártunk abból, hogy mi már ezt, meg azt megéltünk, megtanultunk, megértettünk, mi vagyunk azok, akik komolyan dolgozunk magunkon, és azok, akik nem így tesznek, lesajnálni valók. Teljesen érthető, hogy ez így zajlik, hiszen mindannyian ugyanarra az alapra építkezünk: pici gyerekként elhitt hiedelmeinkre. És életünk egyik legkorábban magunkévá tett hiedelme az, hogy „Különlegesnek kell lennem.”
         Szeretném, ha ma átgondolnád velem, mi a következménye annak, hogy már szinte a bölcsőben elhisszük ezt a gondolatot. Kérlek, légy nagyon őszinte magadhoz, így olyan rétegeidre láthatsz rá, amik sok-sok fájdalmat okoznak neked a mindennapjaid során. Fontos előrebocsátani, hogy mindezt ártatlanul hittük el; nem tudtuk máshogy csinálni, egyszerűen csak „hívők” lettünk. Különlegesség-hívők – többek között.

Először is gyűjtsd össze egy papíron, szép csendben, magadba mélyedve, hogy életed során milyen módokon próbáltál különleges lenni – kitűnni, más lenni, mint a többiek. Jó, ha csukott szemmel visszautazol kiskorodba: nézd végig az életedet, kezdve legkorábbi emlékeidtől, hogy mikor, hol, kikkel hogyan viselkedtél, mit tettél azért, hogy te más, több, jobb, megfelelőbb, különlegesebb legyél, mint a többiek. Vagy éppen rosszabb, renitens, lázadó, „nehogymárolyanlegyekmintők”: ez dettó ugyanaz. Óvoda, szomszéd gyerek, iskola, barátok, első szerelmek, szülőkkel, testvérekkel kapcsolatos „vetélkedés”. Keress, keress, keress: minél őszintébb vagy magadhoz, minél kíváncsibb vagy saját magadra, annál könnyebben „ugranak elő” a különlegesség képei a múltból. Ezt a folyamatot úgy hívjuk, hogy szemtanúi vagyunk saját magunknak, ráébredünk arra, miként is éljük az életünket.
         Ha bevállalósabb vagy, akkor vedd szemügyre jelenlegi életedet: hogyan műveled a különlegesség „tudományát” mostanában? Nőként, férfiként, gyerekként, szülőként, alkalmazottként, főnökként, vásárlóként, állampolgárként, magyarként, fideszesként, emeszpésként, spirituálisként, hívőként, nem hívőként, buddhistaként, orvosként, tanárként, lakótársként, budapestiként, vidékiként, stb. stb. stb. Hogyan próbálsz kitűnni? Főleg a „lenézési faktorra”, vagy a felsőbbrendűségi érzésedre hívnám fel a figyelmedet. Te kiket nézel le, kikkel kapcsolatban gondolod magadat felsőbbrendűnek?

Nézzük végig a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal, mi is történik, ha elhisszük azt az ősi hiedelmet, hogy „Különlegesnek kell lennem.” Előre bocsátom, nagy bátorság kell ennek a hiedelemnek a megkérdőjelezéséhez (is), hiszen egyik legmélyebben beépült identitásunkat birizgáljuk meg. De ha kíváncsi vagy, mi rejlik ez alatt az álarc alatt, tarts velem, és jó mélyen menj bele a kérdésekbe. Szóval,

1. Igaz ez, hogy különlegesnek kell lennem? - Igen vagy nem. Vedd észre elméd azonnali magyarázkodását. Csak az igen vagy a nem válasz elfogadható. Amúgy nem a Munkát végzed, hanem a szokásos történeteidet gyártod.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy nekem különlegesnek kell lennem? - Igen vagy nem.

3. Mi zajlik bennem, hogyan élem az életemet, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy különlegesnek kell lennem?
- Ez a gondolat feszültséget vagy békességet kelt bennem?
- Hogyan bánok másokkal, hogyan viszonyulok a többi emberhez? Miket gondolok róluk? Jó érzés ez?
- Miket gondolok magamról?
- Milyen múltbeli és jövőbeli képek jelennek meg a fejemben, ha elhiszem ezt a gondolatot?
- Mitől félek, mi történne, ha nem hinném el többé, hogy nekem különlegesnek kell lennem?
- Mire nem vagyok képes, amikor elhiszem ezt a gondolatot?

4. Ki lennék, milyen életem lenne, ha soha többé nem tudnám elhinni azt, hogy nekem különlegesnek kéne lennem? Csukd be a szemedet, és nézegesd az életedet: ki vagy, ha soha többet nem fordul meg benned ez a gondolat? Hogyan viselkedsz, hogyan bánsz magaddal és az emberekkel?

Nézzük a Megfordításokat:

+ Nem kell különlegesnek lennem.
Keress három konkrét példát az életedből, amikor az volt igaz, hogy minden jól van úgy, ha te nem vagy különleges. Fontos, hogy időt adj ennek, a példák hamarosan maguktól felbukkannak az elméd képernyőjén.

+ Átlagosnak kell lennem.
Ez ránézésre nagyon hasonlít az előzőhöz, de talán más példákat találsz így. Amikor kifejezetten azt szeretted, hogy átlagos vagy, így volt jobb, így jártál jobban, így úsztál meg valamit, ilyesmiket keressél. Három példát, ha lehet.

Ennek az állításnak nincs több megfordítása. Valamikor csak egyetlen, valamikor 5-6 megfordítást is tudunk találni.  A lényeg, hogy megnézzük, van-e annyira igaz a megfordítás, mint az eredeti, vagy tán még igazabb. És ezt csak akkor tudod megmondani, ha megkeresed a példákat az életedből. Először az elme nehezen engedi az ellenkező példák felismerését, hisz ez veszélyezteti a pozícióját, de aztán beleszeret a folyamatba, és egyre nyitottabb, kíváncsibb lesz. Ha rendszeresen végzed a Munkát, vagyis vizsgálod meg a gondolataidat, akkor eljutsz oda, hogy a gondolatok majd csak átúsznak az elméden, és te már nem fogod elhinni őket. Mivel nem a gondolattal van probléma, ő csak úgy van, nem te csinálod, ő csak addig jön, amíg szükség van rá ahhoz, hogy magadra ismerhess. A probléma ott kezdődik, ha elhiszed a gondolatot, ha belecsimpaszkodsz. Onnantól kezdve ezt a kivetülést fogod látni a világban.

Egyetlen problémád van: hogy elhiszed a gondolataidat. Figyelj! Semmi, semmi, semmi nem igaz abból, amit hiszel. Ha nem hiszed, járj utána. Mert ezt elhinni nem lehet, csak megtapasztalni. Megtapasztalás nélkül pedig csak találgatni.

Végezetül néhány alapidézet Katie nénitől:

„Azt szeretnéd, hogy igazad legyen, vagy a szabadságot választod?”

„Ki lennél a gondolat nélkül, hogy mindenképpen benyomást kell tenned?”

„A gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést.”

Vagy elhiszed, amit gondolsz, vagy megkérdőjelezed; más választásod nincs. Az utóbbi révén szeretetteljes emberré válsz.” (Byron Katie)