2010. szeptember 30., csütörtök

Hogyan talált rá Byron Katie-re a Munka?



Ray: Mesélnél egy kicsit arról, hogy ki voltál, amikor a Munka megszületett, és ki vagy most?

Katie: Az, akinek hittem magam, teljesen reménytelen eset volt. Reggelente, amikor felébredtem, és észrevettem, hogy még mindig lélegzem, gyűlöltem Istent, amiért életben tart. Egyfolytában az öngyilkosságon járt az eszem, de mivel volt három gyermekem, ez nem volt választási lehetőség. Klinikai depresszióban szenvedtem, dühös és agorafóbiás voltam, és annyira paranoiás, hogy pisztollyal a párnám alatt aludtam. Volt olyan, hogy napokig, néha hetekig még zuhanyozni és fogat mosni sem voltam képes. Olyan alacsony volt az önbecsülésem, hogy a padlón aludtam, mert úgy gondoltam, hogy még egy ágyra sem vagyok érdemes.
Egy reggelen, 1986-ban, ahogy a földön fekve aludtam, egy csótány mászott fel a lábamra. És akkor felnyitottam a szememet ebből a 43 éves halott alvásból, és annak a sötétségnek a helyébe olyan öröm költözött, amit képtelen vagyok leírni. Azelőtt senki sem mondta nekem, hogy lehet egyszerre élni és boldognak lenni, és még ha mondta volna is valaki, nem hittem volna el neki. Mindig azt hittem, hogy fizikai értelemben meg kell halni ahhoz, hogy megmeneküljek végre a szenvedéstől.
Abban a pillanatban tökéletesen azonosulatlan voltam, úgyhogy nem mondhatom azt, hogy „én” voltam ott. Nem volt idő vagy tér. Semmi elkülönült nem volt. Csak az ámulat és az öröm maradt. És bármikor, ha egy gondolat – még ha olyan is, mely azelőtt annyi évig depressziót okozott, még ha azt üzente is, hogy értéktelen és szörnyűséges vagyok – ütött be az elmémbe, láttam, hogy nem igaz. Nevetni kezdtem, vagyis, azonosulás nélkül inkább azt mondhatjuk, hogy az elkezdett nevetni. És csak úgy harsogott. Szeretek úgy fogalmazni, hogy az a nevetésből született meg.
A Munka abban a pillanatban született. Rájöttem, hogy amikor elhittem a gondolataimat, szenvedtem, amikor viszont nem hittem el őket, nem szenvedtem. És azt is észrevettem, hogy ez minden egyes emberre igaz. Vagyis a Munka első két kérdése - az „Igaz ez?” és a „Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz?”- utalnak arra, amit akkor láttam, amikor a gondolatok megjelentek. Egyetlen gondolat sem igaz. Nem lehetnek azok. Ezt én teljesen tisztán láttam.
A harmadik kérdés „Hogyan reagálsz, amikor elhiszed ezt a gondolatot?” Nos, hát ez elég nyilvánvaló volt: szomorúság, düh, kétségbeesés. Láttam, hogy mindez egy olyan gondolat elhívésének a következménye, mely még csak nem is igaz. Aztán azt is megláttam, hogy addig nincs azonosulás, amíg valamilyen gondolat fel nem bukkan, így lett a negyedik kérdés „Ki lennél a gondolat nélkül?”
Ezek után bukkantak fel a Megfordítások, amikor is megtapasztalhatjuk az eredeti gondolatunk ellentétét. És azt találtam, hogy minden gondolat esetén az ellentétük pont annyira igaz, vagy még igazabb, mint az eredeti. Rájöttem, hogy minden fejjel lefelé van, meg fordítva – ami igaz volt, és ami nem, ami az álomvilág volt, és ami a valódi világ.
Például, azelőtt sokat szenvedtem attól a gondolattól, hogy „A férjemnek figyelnie kellene rám.” Ennek a megfordítása az, hogy „A férjemnek nem kéne figyelnie rám.” Hogy honnan tudhattam, hogy a volt férjemnek nem kéne figyelnie rám? Onnan, hogy nem is figyelt. Ez volt a valóság.
Tehát, a négy kérdés és a megfordítások szinte egy pillanat alatt jöttek nekem, még kevesebb is, mint egyetlen pillanat alatt. És amikor a világomról beszélek, az emberek kapcsolódnak ehhez, mert mindez számukra is annyira ismerős. Ez ők maguk. Saját magukat hallják.
De az élményem elmesélésénél sokkal erőteljesebb, ha meghívom az embereket, hogy végezzék el az önvizsgálatot. Amikor persze megkérnek, hogy írjam le az élményt, ahogy te is tetted, megteszem, mert mindez nagyon értékes. És amikor hallják, ahogy mesélem a történetet, gyakran azt mondják, „Te jó ég! Értem! Értem!” De ez nem elég. Az életeket az változtatja meg, ha leírod a stresszes gondolataidat, majd felteszed a négy kérdést, majd megfordítod a gondolatot, végül valódi példákat keresel arra, hogyan is igazak a megfordítások. Tested minden sejtje ébred az önvizsgálat hatására. És többé nem leszel képes elhinni a régi gondolatokat. Minden elme megérdemli, hogy szabad legyen. És amikor az elme szabad, akkor a szenvedésnek is vége szakad.


2010. szeptember 29., szerda

Egy Hétköznapi Esettanulmány

„Elveszítettem az állásomat”



Kedves Katie,

62 éves számítógépes szakember vagyok, és két hónapja veszítettem el az állásomat. A stressz elviselhetetlen. Folyamatosan keresek munkát, de a meghirdetett állásokra nem vesznek fel. A cégek nem kívánnak én korombeli embert alkalmazni. Mindent megpróbáltam már, jártam állásbörzéken, és a város összes cégéhez elküldtem az önéletrajzomat. Eljárok kapcsolatépítő rendezvényekre, és az interneten is keresgélek. Semmi. Portland csodás város, de nagyon magas a munkanélküliség. Belőlem is statisztika lett.

A feleségem nagyon aggódik miattam. Az ő állása sem túl biztos, és kettecskén épp csak elboldogulunk valahogy. Minden nap azon töröm a fejem, mit is tehetnék, hogy jobban menjenek a dolgok, de valahogy nem sikerül kikeverednem ebből a szörnyű érzésvilágból. Rosszul alszom, és még a humorérzékemet is elveszítettem.

Egy barátunk odaadta nekem a Négy Kérdés (Szeretni, ami van) című könyvet, és belekezdtem. De én ezt a helyzetet most nem szeretem. Nem szeretem, ami az életemmel történik. Sokkal jobb lenne, ha lenne munkám.

Kétségbeesetten Portlandből,

B


Kedves B,

Kezdjük azzal, hogy „A stressz elviselhetetlen.” Igaz ez? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz?

Hogyan reagálsz, mi zajlik benned, amikor elhiszed a gondolatot, hogy „a stressz elviselhetetlen”? Milyen képek árasztják el az elmédet? Látod magadat, hogy soha többé nem fogsz dolgozni, lecsúszol, hajléktalanként vonszolod a kis motyódat magaddal az utcán? Hogyan bánsz a feleségeddel, amikor elhiszed ezt a gondolatot? És hogyan bánsz saját magaddal gondolatban? Ez a gondolat feszültséget vagy békességet hoz az életedbe? Kérlek, csendesülj el, mélyedj magadba, és nézd, figyeld, mi mást látsz még. Vedd észre és azonosítsd be az érzéseket is, melyeket a képek kiváltanak. Mintha az egész máris valóságos lenne. Mi mást látsz még a csendben, a megfigyelés nyugalmában?

Most pedig tedd fel magadnak azt a kérdést: Ki lennék a gondolat nélkül, hogy „a stressz elviselhetetlen”? Ki lennél, ha soha többé nem jutna eszedbe ez a gondolat, miközben történik veled az élet? Csak vedd észre, mi van ott abban a csendben, újra merülj bele. Elkerülte esetleg valami a figyelmedet?

Most pedig fordítsd meg a gondolatot. „A stressz nem elviselhetetlen. Találj, kérlek, három példát, amikor a stressz, még ha életed legerősebb stressze is volt, nem volt elviselhetetlen? Fel tudtál kelni? Képes voltál megmosni a fogadat reggel és este? Lehet, hogy még sétálni is elmentél a feleségeddel, vagy a kedvenc TV műsorodat nézted, vagy csak egyszerűen viccet meséltél valakinek. Kérlek, találj három konkrét, saját életedből vett példát. Ki tudja? – lehet, hogy akár napi több tucat ilyen példát is találsz. Én megfigyeltem, hogy ha elhiszünk valamit, akkor nem tudjuk észrevenni a valóságot; és végül vagy ráébredünk a valóságra, vagy nem. (Néhányan úgy döntenek, hogy nem ébrednek, néhányan még nem képesek erre, és ez addig tart, amíg majd már nem így lesz.) A Munka arról szól, hogy összeomlasztod azt az álmot, azt a transzot, összeomlasztod az időt. A megkérdőjelezetlen jól-tudom elme elhiteti veled, hogy a pillanatnyi stresszes gondolatod nem csak, hogy igaz, de állandóan igaz. A pillanatban hitt hiedelmünk erősebb, mint bármilyen más „dolog”. Elég erős ahhoz, hogy létrehozzon számodra egy ismerős világot, egy olyat, melyet addig nem tudsz másmilyennek látni, amíg elhiszed azt, amit gondolsz róla. A jól-tudom elmének az a feladata, hogy bebizonyítsa neked azt, amit hiszel. Csak ezt veszed észre a valóságból, pontosabban fogalmazva, így torzítod el a valóságot olyannak, amilyennek elhitted.

Az eredeti gondolat, vagyis hogy „a stressz elviselhetetlen”, a stressz oka. Amikor erre rádöbbensz, akkor arra is ráébredhetsz, hogy minden hamis gondolat, melyet elhiszel, nem csupán az életedet teremti, hanem stresszes életet teremt. És aztán azt is észreveheted, hogy a stressz és feszültség csak azokból a gondolatokból eredhet, melyeket a világról elhiszel. Nem tud a világból származni. Ez a felismerés a belső békéhez vezető út.

Azt javaslom, hogy írd le a felbukkanó stresszes gondolataidat szép sorban, majd vizsgáld meg őket. Használd a négy kérdést és a megfordításokat, és minden megfordításra keress konkrét példákat. Ilyesmikre gondolok, mint „El fogjuk veszíteni a házunkat.” „Sosem fogok munkát találni.” „Csődtömeg vagyok.” „Utcára kerülök.” „Tönkremegy a családom.” „Az utcán nem lennék képes életben maradni.” „El fog hagyni a családom.” „Semmire sem fognak becsülni.” És így tovább.

Ami éppen van, az van, és csak azért, mert van. Amíg fel nem ébredsz a pillanatnyi valóságra, addig nagyon nehéz, ha nem lehetetlen szeretni azt, ami éppen van. Észrevetted már, hogy egyetlen módon vagy képes stresszt átélni? Ha elhiszel egy múltbeli vagy jövőbeli történetet. Én azt szeretem a múltban, hogy már elmúlt! A jövőben pedig azt szeretem, hogy az meg nem létezik. Amit pedig a jelen pillanatban szeretek az, hogy épp az lehetek, amennyire felébredett vagyok.

Ebben a pillanatban, most, a világ összes eddig megtörtént szenvedése már múlt, és nem tudunk békességben lenni, ha elhisszük a múltbeli és jövőbeli történeteinket. Mivel az elme elhiszi a történeteit, újra meg újra átéljük azt a kínlódást, amit ezek a történetek okoznak. Pedig a jelen pillanatban csak csend és nyugalom van, kegyelmi állapot. A valóság sosem rossz vagy jó, csak egyszerűen van. De a történet, amit rátapasztunk, a poklok poklába vihet minket. Ezért én minden egyes embert a saját maga belső bölcsességéhez vezetek – a Munka bármikor oda vezet téged, ha nyitott vagy saját magadra. A magadba nézés a kivezető út az érzékelt rémálmaidból.

És ha félsz valamitől, akkor várd meg legalább, hogy megtörténjen, és csak akkor kezdj el félni. Miért kéne félnünk egy lehetséges jövőtől, amikor csak a gondolataink vetítik nekünk a jövőről szóló filmet?

Amint képes leszel tisztán gondolkodni, fájdalmas gondolataid feszültsége nélkül, az egész világ kinyílik előtted – a végtelen bőségével és dicsőségével.

A félős elme korlátozott; nagyon kevés alternatívát lát meg. A tiszta elme sokkal több lehetőséget lát meg – korlátlan lehetőségeket. Hatékonyan, erőfeszítés-mentesen, intelligensen, a jelenben cselekszik, nincs többé beragadva a múltról és jövőről szóló halálos történeteibe.

Nekem az a feladatom, hogy meghívjalak, végezd el a Munkát, és hogy tudassam veled, a Munka mindenkinek működik, aki megnyitja rá az elméjét, és hogy az egyetlen dolog, ami közéd és egy békés élet közé áll, az a megkérdőjelezetlen gondolataid. Ennyi. Kérlek, kérdőjelezd meg azt, hogy „Épp csak elboldogulunk.” És az előbb említett „a stressz elviselhetetlen” gondolat további megfordításait is vizsgáld meg. Mi az elviselhetetlen ellentéte? Elviselhető. Lelj örömöt a saját példáidban, keresd meg, hol, mikor igaz ez. Vagy mi a stressz ellentéte? Öröm? Az öröm elviselhetetlen? Elsőre furcsának tűnhet, a jól-tudom elme nem tud mit kezdeni ezzel; csukd be a szemedet, és keress példákat rá. Ez a szabadságodhoz vezető út.

A Munka csak akkor működik, ha elvégzed, viszont akkor megváltoztatja az életedet. Gyökerestül.

Szeretettel,

BK

2010. szeptember 27., hétfő

Hogyan is kezdődik ez az egész?

Részlet Ray Hemachandra interjújából Byron Katie-vel:


Ray: Egy rendezvényen Asheville-ben azt mondtad, “Az öröm a természetes létezési mód.” Az öröm ezer neve című könyvedben pedig azt írod, “a szomorúság nem természetes reakció.” Katie, ha az öröm természetes, akkor miért van az, hogy annyi embernek tanárra van szüksége, aki megmondja nekik, hogy örömben is élhetnek?


Byron Katie: Nos, valójában senkinek sincs szüksége tanárra, bár legtöbbünknek jól jön egy kis emlékeztető hébe-hóba. A tanár szót én általában nem használom, mivel ez arra engedne következtetni, hogy nem mindannyian vagyunk ugyanannyira tanárok, ami pedig nem igaz. Mindenkiben egyenlő mennyiségű bölcsesség van. Tökéletesen egyenlően van szétosztva. Senki sem bölcsebb, mint bárki más.
Végső soron, senki sincs rajtad kívül, aki taníthatna téged. Mindannyiunknak azt kell megvizsgálnunk, hogy miből áll a saját hiedelemrendszerünk. Nézd meg a gondolatokat, melyek eszedbe jutnak, és csak vedd észre, mit hiszel el.

Ray: De miért érzik annyian azt, hogy szomorúak és szenvednek?

Katie: Ha a hiedelmeid stresszesek, majd megvizsgálod őket, akkor rá fogsz jönni, hogy nem igazak – míg a megkérdőjelezést megelőzően teljesen elhitted őket. Hogyan is élhetnél örömben, ha olyan gondolatokat hiszel el, melyek szomorúságot, frusztrációt, dühöt, elidegenedést és magányt okoznak? Amikor elhiszed azokat a gondolatokat, azt hiszed, hogy a világ tesz téged boldogtalanná. Pedig valójában a világról elhitt gondolataid okozzák a boldogtalanságodat.

Ray: Hol csúszunk félre? Hogyan kerülünk rá arra az ösvényre, mely a gondolatok és illúziók általi élethez vezet a tiszta öröm helyett?

Katie: Így zajlik, nézzünk egy egyszerű példát: az anyukád azt mondja neked, “Ez egy fa.” Te pedig kisgyerek vagy, nincs ezzel kapcsolatosan viszonyítási alapod; számodra az egész világ egyetlen, felosztatlan valóság. Aztán újra elmondja, “Édesem, ez egy fa.” Még mindig nem tudod kapcsolni semmihez, de aztán végül annyiszor hallod, és annyi embertől, hogy elérkezik a pillanat, amikor el is hiszed. És abban a pillanatban, amikor ezt elhiszed, a fa leválik a valóságról. És elkezdesz fát látni.
Teljesen jóindulatúnak tűnik azt gondolni, “Itt egy fa.” Gyönyörű gondolatnak tűnik. De abban a pillanatban, hogy elhitted, az egy fa, máris ott volt az én gondolata is, illetve az anyukáé, aki tanít téged. Egy egész világnyi elkülönült dolog teremtődött egy pillanat alatt, az ami van valósága helyett. És valójában nem is az anyukád tanította meg neked, hogy „Ez egy fa.” Te tanítottad meg magadat abban a pillanatban, amikor elhitted.
A világ melyben élsz 100%-ig a te felelősséged. Ha nem tetszik a világod, akkor arról nem az anyukád tehet. Nem működik az ő hibáztatása, mondván, hogy „Hát, ő tanított meg gondolkodni.” Nem. Abban a pillanatban kezdődött a szenvedésed, amikor elhitted, amit mond. És ez nem csak „anyu”-ról szól, hanem mindenkiről és mindenről körülötted. Ez az álom – az álomvilág.
Az anyám hívő lett, aztán pedig én is hívő lettem. De amikor 43 éves lettem, elkezdtem önállóan gondolkodni, valahogy - mázliból és isteni kegyelemből. És azt gondoltam, „Oh, te jó ég, akkorát tévedtem. A világ nem olyan, amilyennek hittem. Én sem az vagyok, akinek hittem magam, és senki más sem az.” Így most már a kegyelem állapotában élek, ahol sosem kell tudnom, mi micsoda. Mindig az van, ami éppen van.

Katie Munka-Módszere lehetővé teszi, hogy megkérdőjelezd a stresszes gondolataidat, mindezt 4 kérdés és az ún. Megfordítások segítségével. Egyszerűen, gyakorlatiasan. További részletes információk a
www.kincsamivan.hu honlapon olvashatók.

2010. szeptember 26., vasárnap

Miért nem vagyunk képesek megváltozni?



Mindannyian ismerünk olyan embereket, családtagokat vagy barátokat, akiknek nehezére esik változni.

Ismerünk olyanokat, akik mindig kínzó kapcsolatokban találják magukat. Amint kikecmeregnek egy fájdalmas kapcsolatból, máris kezdik a következőt. Miért nem képesek ők változni?

Olyan embereket is mind ismerünk, akik félnek az élettől. Bezárkóznak az otthonukba, magányukból szőtt fájdalomba burkolják magukat, közben azt találgatják, vajon miért is olyan depressziósak. Ismerünk gyönyörű embereket, akik ragaszkodnak egy icipici hibájukhoz, csak hogy biztosan csúnyának érezhessék magukat. És vannak azok is, akik dühösek, mert a dolgok nem olyanok, mint amilyennek ők szeretnék. Lehet, hogy elegük van a munkájukból. Talán a gyermekük vagy a párjuk beteg. Vagy tán a szomszédjukat utálják. De az is előfordulhat, hogy Istenre haragszanak. Ők miért nem képesek változni?

Néhányunk ideges a pénzügyei miatt, a munkája, vagy a jelzálog miatt. Éjszaka nem tudunk aludni. Gyorsan felkapjuk a vizet. Ráripakodunk a szeretteinkre, a barátainkra, a kollégáinkra. Néhányunk pedig függő – ételtől, drogtól, alkoholtól, szextől, pénztől, elképzelésektől, folytathatnánk a listát. Fogadalmakat teszünk, aztán megszegjük őket. És azt hisszük, hogy mindenkinek csalódást okozunk a környezetünkben. Miért nem vagyunk képesek változni?

Egyetlen dolog van, mely mindannyiunkban közös: a kifogásaink. Minden „bűnre” máris megvan a kifogásunk:

Nincs akaraterőm.
Nincs rá pénzem.
Nincs rá időm. 
Túl fiatal/öreg vagyok hozzá.
A gyerekeim/szüleim/párom/barátaim nem engedik.
Nem tudom, hogyan.
Nem az én hibám, hanem XY hibája.
Nem XY hibája, az egész az én hibám.

Egyre csak ragaszkodunk ezekhez a történeteinkhez, képtelenek vagyunk elengedni őket. A változásnak már a gondolata is feszültséget okoz bennünk. Nem vagyunk képesek megváltozni, ha nem akarjuk igazán.

2010. szeptember 23., csütörtök

András - Aki Komolyan Veszi Az Életét



Kedves Andi! 

Hálás vagyok azért, hogy a szél összehozott veled és ez által a négy kérdéssel is. Mindig vannak olyan lépcsőfokok az életünk során, melyek egy kicsit világosabbá teszik a dolgokat, egy kicsit magasabb szemszögből tudunk rálátni a dolgokra. Sok ilyen forradalmunk - vagy inkább nevezzük kis evolúciós ugrásoknak, természetesen a tudat fejlődését tekintve - van. Ez a Munka is ilyen, mégis azt mondanám, hogy több. Több az által, amit ad. A 3 nap alatt és általa - amit egyébként nagyon tudatosan teljes erőmmel és lelkesedéssel végeztem - olyan közelségbe kerültem magammal, békében, amit eddig semmilyen önvizsgálattal nem tudtam elérni. Az ok talán abban rejlik, hogy a munka során nem bírálunk sem mást, sem magunkat. Csak figyelünk és mozizunk, miközben személyes érzések, benyomások, gondolatok áramolnak rajtunk keresztül. Nem fájnak a képek, mert olyanok amilyenek, persze ettől még az akkor rögzült érzések (hitek, gondolatok) most is áthatnak, de már nem kötnek, nem vágnak a húsunkba.

Minden tanfolyamnak szeretjük tudni a hasznát, legfőképpen azt, hogy nem volt tévedés. Ezt önbecsapó módon mindig azzal igazoljuk, hogy utána rettentő jól érezzük magunkat. Aztán eltelik egy kis idő és ismét szembetalálkozunk a korábbi problémákkal. (Ezt az állítást nem lehet minden tanfolyamra ráhúzni, hiszen valamilyen haszna mindegyiknek van. Ez inkább egy nagyon durva általánosítás.) A Munka szerencsére nem eltörli a korábbi problémákat, hanem hozzásegít ahhoz, hogy más legyen a viszonyulásod hozzájuk ez által valami elképesztő intelligens módon a korábban problémának vélt dolgok egyszerűen, finoman és olyan lágyan, mint egy camembert átalakulnak. Olyan érzésem van, mintha egyszerűen belesimulnánk a történésekbe, mintha magába fogadna, magába ölelne. Nem vagyok kívülálló, hanem bennem történnek. Furamód kezd feloldódni a kívül és a bent, mintha magamban játszanám a történéseket.

A munkahelyi dolgot is sikerült rendeznem magamban. A kisfiamhoz és a feleségemhez is másként viszonyulok már, és a munkára sem kell rákényszerítenie semminek, amióta pénteken elhangzott az a kérdés: kell, hogy rákényszerítsen valaki, hogy dolgozzam? Maga a kérdés felért bennem egy felismeréssel és csak özönlöttek előttem a múlt ilyen irányú képei. Kivesézése még nem történt meg, de már hozzáírtam a listámhoz.

Nem akarok jobb lenni, mint vagyok, nem akarok megváltozni, egyszerűen azért csinálom a Munkát, hogy rálássak hiedelmeimre, cselekedeteim, gondolataim mozgató rugóira. Eddig is olyan voltam, amilyen, és ezután is olyan leszek, hogy ezt meg is éljem, hogy  érezzem, ragyogok, mint a nap és lényem igaz, tiszta természetét nyújtsam a világmindenség felé, azt rábízom a Munkára.

Most ezt gondolom, holnap lehet, hogy mást.

Köszönettel a figyelmedért, András


Az én válaszom Andrásnak:

András Kedves!
Köszönöm. Ez csodás. Hálás vagyok, amiért ennyire komolyan veszed magadat, az életedet, a boldogságodat. Remélem, élményeid sokakat fognak hasonlóan tudatos önfoglalkozásra ösztönözni.
Szeretettel, Andi