2010. december 29., szerda

Mélyebb Vizekre Evezünk – Az Én Munkám


Azt hiszem, itt az ideje mélyebb vizekre eveznem ezzel a bloggal. Eddig kicsit kíméltelek Téged, Kedves Olvasó, és elég megfontoltan válogattam a témák között, amit itt megosztottam. Az az igazság, hogy féltem, nem érted, miről is beszélek pontosan, Magyarországon még nem vevők erre az emberek, mert jobban szeretik a külső sikerígéreteket, mint hogy magukba kelljen nézniük. És ha én itt nagyon bekomolyodom a blogon, akkor Te majd elmenekülsz a várható akadályok és a Munka elől. És ezzel nem hogy a Munka terjedését, hanem inkább a hátráltatását segítem elő.
Nos, ezt hívják történetnek – a fenti bekezdés az én „Munkáról és Rólad szóló történetem”, amit most azért (is) írtam le, hogy meglásd, mire is megyünk, ha nem vizsgáljuk meg, illetve mire megyünk, ha megvizsgáljuk a történeteinket, illetve az azokat felépítő hiedelmeinket. Szóval, én ezt az egészet megvizsgáltam a Négy kérdéssel és a megfordításokkal. És szeretnék egy kis ízelítőt adni abból, hogy mely hiedelmek a legerősebbek bennem a történetemből, és hogy mi zajlik bennem, ha elhiszem őket, illetve ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni őket. Én most több hiedelmet összevonok, és csak a konklúziót vonom le, ez nem a rendes menete a Munkának, csak a kimenetele. A hiedelmeinket egyenként kell vizsgálat alá venni!!! Mert rendes elvégzés nélkül nincs megértés és kimenetel!!! (Ha még nem ismernéd a Munka menetét, kérlek, látogass el a honlapomra, ott mindent megtalálsz: www.kincsamivan.hu)

Szóval, a történetemet alkotó erős hiedelmek (ajánlom, hogy vonatkoztasd a saját életedre őket, így végezheted velem a Munkát):
„Kímélnem kell az olvasókat. Nem értik, miről beszélek pontosan. Nem vevők erre az emberek. Elmenekülnek a várható akadályok elől.”

1. Igazak ezek a hiedelmeim? Abszolút nem lehetek benne biztos, csak feltételezés mind. Püff neki, máris megdőlt az összes, pedig olyan jól elhittem őket. De kár!

2. Mivel az első kérdésre nemleges választ találtam magamban, így a másodikat már nem kell feltenni, de azért a kezdők kedvéért ide írom: Teljesen biztos lehetek benne, hogy igaz az, hogy…?

3. Mi zajlik bennem, ha elhiszem a fenti hiedelmeket?
Elbátortalanodom, visszafogom magam, feszült leszek, óvom és kímélem az Olvasót és az ÖnMunkásokat, nehogy túlságosan felzaklassam, vagy esetleg megbántsam őket. Attól félek, hogy esetleg őrültnek vagy hülyének néznek, és hogy majd mit fognak gondolni rólam. Ja, és persze, nem fognak szeretni… Anyucikám, még mindig ez a SZEN hajszolás! SZEN = Szeretet, Elfogadás, Nagyrabecsülés. Pedig mennyit dolgoztam már ezen az ügyön, hiába, no, jó mélyre beépült, hogy mindent azért kell tennem, hogy szeressenek, elismerjenek és nagyrabecsüljenek. (Neked is, ne félj!)
Arra jók nekem ezek a hiedelmek, hogy fenntarthassak egy kellemes imázst magamról, mert amíg csak a felszínt karcolgatom, addig nagyobb bajom nem lehet. És így, ugyebár, nem kell szembesülnöm esetleges ellenvéleményekkel.
És természetesen minden egyes hiedelmemben mások dolgával foglalkozom. Nem pedig a sajátommal.

4. Ki lennék a fenti történetem nélkül?
Hohóó! Nyugodt és bátor. Nem foglalkoznék azzal, hogy mások mit is gondol(hat)nak rólam, hanem csinálnám teljes lelkesedéssel azt, ami épp a dolgom. Ha már magamnak (is) írom ezt a blogot, akkor olyan legyen, amilyen épp „kijön belőlem”, cenzúrázatlanul. Ha nem hinném el többé a fenti hiedelmeimet, akkor sokkal inkább „felnőttként” tekintenék az Olvasókra, akiket semmitől nem kell megvédenem, sőt. Hisz mindenki képes megnyílni és felébredni, ha épp elérkezik az ideje. Ha olyasmit olvas, amit máshol nem igazán, akkor lehet, hogy ez hamarabb bekövetkezik.

Megfordítások (Az összes megfordítást leírom a Gyakorlók kedvéért, utána adok saját példákat.)

Kímélnem kell az olvasókat.
+ Az olvasóknak kell kímélniük engem.
+ Nem kell kímélnem az olvasókat.
+ Saját magamat kell kímélnem.

Mindhárom megfordítás legalább annyira igaz, mint az eredeti. Főképp olyan példák jutnak eszembe, hogy életem során mennyi várható (de előre persze nem bizonyítható) nehézségtől kíméltem már meg magam, olyannyira, hogy inkább bele sem fogtam egy csomó dologba. Még jó, hogy kímélni szeretnék másokat, ha magammal is ezt tettem. Az önismereti Munkámmal azonban sosem kíméltem magam, nyugodtan igaz lehet az is, hogy mások is „kíméletlenül” kíváncsiak a bennük rejlő igazságra. És elképzelhető, hogy ezt könnyebben megteszik, ha nem kímélem őket.
És persze az olvasóknak gondolatban kímélniük kell engem, erről fentebb írtam.

Nem értik, miről beszélek pontosan.
+ Értik, miről beszélek.
+ Én nem értem őket.
+ Én nem értem saját magamat.

Ugyancsak mindhárom megfordítás van annyira igaz, mint az eredeti. Sokan vannak körülöttem, akik abszolút értik, miről beszélek, és nagyon várják, hogy újabb és újabb anyagokat fordítsak Katie-től, mert angolul nem értik a szavait. Evidens, hogy én nem értem saját magamat és őket, amikor ezt nem értem. Plusz, honnan tudhatnám, hogy a számomra ismeretlen olvasók mit értenek meg ebből, már megint csak feltételezek. Arról nem is beszélve, hogy életemben mennyiszer nem értettem saját magamat, és nem azt tettem, amit épp tenni szerettem volna, hanem, amivel szerintem jó voltam másoknál…

Nem vevők erre az emberek.
+ Vevők erre az emberek.
+ Én nem vagyok erre vevő.
+ Én nem vagyok magamra vevő.

Ez nagyon hasonlít az előző hiedelemre, ugyanazok a példák jutnak róla eszembe, extrán hangsúlyozva, hogy még mindig vannak olyan vonatkozásaim, amikre nem vagyok magamban vevő… És megint csak a megfelelési kényszer miatt (SZEN). Szuper, megint nyakon csíptem néhányat.

Elmenekülnek a várható akadályok elől.
+ Szembenéznek a várható akadályokkal.
+ Én menekülök el a várható akadályok elől.
+ Én menekülök el saját magam elől.

Hát, be kell látnom, hogy az összes hiedelem ebben a történetben ugyanarra a kaptafára készült. Én, aki menekülök, én, aki nem vállalom fel, mert majd nem szeretnek, én, aki nem feltételezi másokról, hogy „megértek erre”. Nos, ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy megértem – megértettem, így ezentúl Minden Kedves Olvasómat is „érettnek” fogok tekinteni, és még nagyobb mélységekbe invitálni. Tudjátok, a cukormázon túlra. Oda, ahol a Katie néni szavai az „úr”. No, meg még inkább a Valóság. :-) Ha kedved van hozzá, a továbbiakban is tarts velem.

És ha profin, gyorsan, hatékonyan, kiscsoportban, rengeteg személyes gyakorlással szeretnéd megtanulni a Munkát, akkor kezdd ezzel a 2011-es évet:

2-NAPOS EXKLUZÍV KISCSOPORTOS ÖNMUNKA ALAPTANFOLYAM: 2011. JANUÁR 15-16.
Részleteket itt találsz: http://kincsamivan.hu/programok.html
  

2010. december 28., kedd

Létezik-e Kudarc, avagy a Tökéletes Szerető


Azért (is) szeretem Byron Katie MunkaMódszerét és szavait, mert nem a szokásos cukormázról beszél. És a Munka végzése nem is a szokásos cukormázba vezet, hanem valami sokkal valóságosabba. Ezért is lehet akár ijesztő néhányak számára, és ezért is nevezem a bevállalósok módszerének és útjának. Pedig Katie szavai már így is sokat „finomodtak” a kezdetek óta. A 90-es évek elején íródott két könyvecske Katie korai időszakáról, valóságra ébredése után. Az egyik a Losing The Moon (A Hold Elveszítése), a másik pedig az A Cry in The Desert (Sikítás a Sivatagban). Ma már egyik sem kapható, állítólag néha-néha felbukkan az interneten egy-egy antikvár példány csillagászati áron. Én elolvastam mindkettőt – és majd még újra és újra el fogom olvasni, mert ez az a típusú olvasmány, amit mindig másképp értesz, ahogy haladsz a magadon végzett Munkáddal. Tervezem, hogy előbb-utóbb ezekből a könyvekből is kaptok ízelítőt magyarul, de most még Az Öröm Ezer Nevét illene befejeznem először. Igaz ez? :-)
         A mai olvasnivaló a szintén nem tündérmese stílusban íródott Öröm Ezer Nevéből „fordítodott” ide, amiből már többször idéztem. A téma a kudarc, és az oly vehemensen üldözött tökéletesség. Ez most megint egy egész fejezet (a 79.), amit régi Katie olvasó Barátaim már egyszer megkaptak, és most kíváncsi vagyok, mi minden újdonságot fedeznek fel benne. Kellemes felismeréseket kívánok!

„Lehetetlenség bármibe is belebukni. Annyi van, hogy a sikered nem biztos, hogy úgy néz ki, ahogy gondoltad, hogy majd fog. Ha például az volt a célod, hogy A pontból eljuss C pontba, te pedig A-ból B pontba jutottál, akkor ez nem félsiker – ez totális siker. Ha képes vagy C-be elmenni, természetesen szuper. Hisz ki ne szeretné azt, amikor az álma valóra válik? De, ha épp csak félútig jutsz, akkor nincs épelméjű okod azt hinni, hogy kudarcot vallottál a feladatod elvégzésekor. Ilyenkor az a feladatod, hogy megnyisd az elmédet, és rávezesd magad, miért is jobb az, hogy C helyett B-be érkeztél meg. Létezik az életben egy a te álmodnál édesebb álom: a valóság. Ez a végső álom, a legkedvesebb álom. Fogalmunk sincs, hogy merre tartunk, csak épp szeretjük azt képzelni, hogy tudjuk. Én ezt sosem hiszem már el. Ily módon pedig, bárhol legyek is, az utam teljes, én pedig sikeres vagyok, mert épp ott vagyok, ahol.
         Természetünk a jóság. Onnan tudom, hogy ez így van, mert bármilyen gondolat, mely valamit nem jónak lát, stresszként hat rám. Soha senki sem tud eltaszítani magától; egy egyszerűen nem lehetséges. Amikor valaki azt mondja, „Nem akarok veled lenni,” azt gondolom, Milyen csodás! Megmutatta nekem, hogy kivel nem kell lennem. Nem veszem személyesen. Csak eszembe juttatom, amikor én sem akartam saját magammal lenni, így megérthetem, amit érez, és elmehetek hozzá oda. És azt is tudom, hogy azért nem akar velem lenni, mert elhiszi, amit rólam gondol. Nem tud másképp tenni, hiszen nem kérdőjelezte meg az elméjét.
         Minden alkalommal, amikor úgy hiszed, hogy kudarcot vallottál, vesztesként azonosítod magadat. És minden egyes alkalommal, amikor ez a vesztes identitás bukkan fel benned, felszínre bukkannak az ezt bizonyító további gondolatok is. Így tartja magát az összezavarodott elme összezavarodva, így él folyamatosan a múlt illúziójában, mely valójában soha nem is létezett. Ha valaki azt mondaná nekem, „Katie nem sikerült válaszolnod az e-mailemre,” jót nevetnék magamban, és azt gondolnám, Még jó. Hisz csak így sikerülhetett épp saját magamnak lennem. (Aztán még azt is hozzátenném esetleg, „Meséld már el kérlek, hogy miről is szólt az e-mailed.”)
         Kitöltöttem egy tesztet valamelyik női magazinban. A fodrásznál várakoztam, megpillantottam ezt a magazint, és csak úgy találomra kinyitottam valahol. A következő főcím tárult a szemem elé: MENNYIRE JÓ SZERETŐ VAGY? És alatta egy oldalra való kérdés sorakozott. Felkészülsz a párod érkezésére? Nem. Szexi fehérneműt veszel fel? Nem. Bevetsz-e különleges praktikákat, hogy tetsszél neki? Nem. A végén összeadtam a pontjaimat, és azt láttam, hogy jól elbuktam ezen a teszten. Élveztem a helyzetet. Az ő értelmezésük szerint én egy szerencsétlen, botcsinálta nő vagyok. Az én értelmezésemben azonban én vagyok a tökéletes szerető. Miért is készülnék fel az érkezésére? Hogyan is vetíthetnék ki bármi jobbat, mint Stephen? És egyáltalán miért is foglalkoznék ilyesmivel? Ő minden, akit én akarok, amikor belép az ajtón, és minden egyes pillanatban. Felveszek-e szexi fehérneműt? Ez akár jó buli is lehet, ugyanakkor úgy látom, hogy ez a gondolat sosem szokott felmerülni bennem. És azt is látom, hogy ez teljességgel szükségtelen. Bevetek-e nála különleges praktikákat? Már így is tetszem neki, és semmit nem tettem azért, hogy ez így legyen. De hát mit is gondoltak ezek a magazinszerkesztők?!? A szerelem nem egy csinálás, sőt a szeretkezés sem. Kinek van szüksége kellékekre vagy technikákra, amikor a szív tágra van nyitva? A valódi terv mindig az, ami épp van, és ez eltörli bármilyen általam kitalált terv szükségességét. Fogalmam sincs, milyen tetszeni vagy mást tetszetősnek látni. Így aztán teljesen kizárt, hogy ne tökéletes szerető legyek.”

2010. december 27., hétfő

A Sikeres Ember, Avagy Nincsenek Hibák…


Elindultunk az év vége felé, és egy újabb év kezdetéhez közeledünk. Sokan ilyenkor fogadkoznak, hogy majd a jövő év más lesz, végre megvalósítják ezt vagy azt az álmukat, végre kiteljesednek, vagy épp elindulnak a hőn áhított siker felé vezető úton. És akkor végre boldogok lesznek. (Ehhez kapcsolódóan ajánlom még figyelmedbe A Siker Természetéről című novemberi bejegyzést.) Az elkövetkező napokban ezeket a témaköröket szeretném körbejárni, amolyan Byron Katie-sen, tarts velem, nyisd ki az elméd, és figyelj, mi történik veled a héten a zuhany alatt… Magyarázat az itt következő Katie idézetben, melyet tegnap frissiben fordítottam valamelyik hírleveléből.

„Én senkit nem vagyok képes csődtömegnek látni. Mert ez egyszerűen nem lehetséges. Sok olyan emberrel találkozom, aki azt hiszi saját magáról, hogy ő csődtömeg, és olyanokkal, akik úgy gondolják, hogy a világgal valami baj van. Összezavarodott emberekkel találkozom, akik harcban állnak a valósággal, és képtelenek szeretni azt, ami éppen van. Harcolnak azzal, ami éppen van, és közben dührohamot kapnak, mert elhiszik, hogy a valóságnak másmilyennek kellene lennie, mint amilyen. Ha, mondjuk elveszítetted az összes pénzedet, és tiszta az elméd, akkor megérted, hogy épp nincs szükséged rá. És pont ez által tapasztalhatod meg a nincstelenség tiszta örömét. Ha viszont te másfajta történetet mesélsz nekem erről, akkor összezavarodottnak látlak. És nem is csoda, ha boldogtalan vagy. Hisz nem a valóságot látod, hanem a róla szőtt történetedet. Milyen halálos is azt hinni, hogy a boldogtalansádat a pénznek vagy bármi másnak a hiánya okozza.

Azelőtt én is csődtömegnek hittem magam. Az elmém szolgált is ennek minden bizonyítékával. Később megláttam, hogy egyetlen bizonyíték sem volt igaz, egy sem állta meg a helyét. Ha a valóságot nézem, akkor régebben is tökéletes életem volt. A különbség a most és az akkor között annyi, hogy akkor vak voltam, most már látok, akkor süket voltam, most már azonban hallok. Meghaltam a magamról elhitt hiedelmeim, identitásom sírjában, és amióta nem írom felül a valóságot a történeteimmel, szó szerint feltámadtam. A feltámadás azt jelenti, hogy láthatóvá teszed azt a valóságot, ami az oly erőteljesen elhitt, megkérdőjelezetlen rémálom alatt van.

A sikeres emberi lény az, aki pont ezeket a sorokat olvassa. Tán 150 kilós vagy? Sikeres vagy. Neked most pont az a dolgod, hogy 150 kilós legyél. Tán beteg vagy? Most pont az a dolgod, hogy sikeresen beteg legyél. És ez nem azt jelenti, hogy a helyzet nem fog megváltozni. Csak ebben a pillanatban kéretik tőled betegnek lenni. Tudsz így is boldog lenni, úgy, ahogy épp vagy? Vállald el ezt a feladatot. Esetleg nem érted a szavakat, amiket épp olvasol? Tökéletes! Akkor még nem az a dolgod, hogy értsd őket. Lehet, hogy holnap reggel a zuhany alatt beléd robban a megértés, saját magadnak, mint sikeres emberi lénynek a mély megélése és nagyraértékelése. Bepillantást nyerhetsz abba, milyen értékes, szükséges és nélkülözhetetlen vagy az élet egésze számára, és megértheted mennyire fontos, hogy az legyél, aki éppen vagy, mindannyiunkért. A világegyetemben nincsenek hibák. A jelen pillanatban épp tökéletes a korod, a magasságod, a nemed; erre van tőled szükség. Nincs partnered? Tökéletes. Tökéletes vagy ebben a munkakörben, és a munkakörök változnak. Szereted már magadat feltétel nélkül? Ez a mély megértés – ez is siker. Amikor megérted, hogy te a valóság útja vagy, maga tökély, akkor már semm nem gátol meg abban, hogy ráismerj: sikeres vagy, és semmi sincsen elromolva.

Hagyományos értelemben a siker egy elmeállapot. Nem is lehet más. Valaki vesz egy lottót, nyer egy rakás pénzt, boldog elmeállapotot tapasztal meg, és gyakran azt hiszi, hogy ezt a pénz vagy a nyerés okozza. És ezzel a gondolattal aztán azt tanítja meg magának, hogy egyenlőség jelet tegyen a pénz, a nyerés és a boldogság közé. A pénz és a nyerés, melyet annyian sikernek értékelnek, semmi más, mint egy elmebéli robbanás, ami a jövő illúziójába vezet, ahol minden szép és jó, és ezek az illuzórikus elmeképek elhitetiik velünk, hogy létezik idő. Az előbb pénz nélkül álldogáltál valahol, most pedig egy rakás papírbankóval a kezében álldogálsz ugyanott. Jó megállni a pillanatban, és észrevenni, éppen hol is állsz, ki vagy mi áll ott, és mi is az, ami valójában támogat és fenntart téged.

Ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy „Katie, te sikeres vagy?”, azt mondanám, hogy „Igen. Minden egyes gondolatomat szeretem, hogyan is ne lehetnék így sikeres?” És akkor lehet, hogy felfigyelnék a régi álomra. Az álomvilágban a sikert fizikai szépséggel, a lakóházaddal, a kocsiddal, dollármilliókkal mérik, illetve több étellel, mint amit meg tudsz enni, és a legfinomabb, különleges tárgyakkal is. És mindezt akár boldogtalanság is koronázhatja. Akár szomjan is pusztulhatsz egy kristálytiszta, mély tóban.”

2010. december 24., péntek

Töltsd Meg a Batyudat Szeretettel


Te milyen batyuval érkeztél el a Karácsonyhoz és egy újabb év végéhez? Az ÖnMunka blognak az a célja, hogy minden nap könnyíthess kicsit azon a súlyos, lehúzó, generációs hiedelmekből és félelmekből álló batyun, amit magaddal cipelsz. Mert egész addig cipelned kell, amíg sorra nem veszed a tartalmát, és meg nem vizsgálod (pl. a Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal). Nincs más mód. Vagy megvizsgálod és visszacsinálod, vagy cipeled tovább. Többször írtam már róla, hogy nem sokra megyünk azzal, ha a félelmeinket és a negatív hiedelmeinket pozitív hiedelmekkel írjuk felül; titokban, tudat alatt tovább fogunk rettegni, hiszen a félelmünk gyökerét nem távolítottuk el.
         A Munka sakk-mattot ad a félelmeinknek: rájövünk, hogy semmi nem igaz abból, amit valaha elhittünk. És nem csak, hogy megértjük, hanem érzésben is megtapasztaljuk, így lesz viszonyítási alapunk arról, kik is vagyunk valójában. A Munka azoknak a Módszere, akik erre a Valódi Önmagukra  kíváncsiak, nem pedig egy felcicomázott „mű-ént” szeretnének gyártani maguknak. Abból már így is van egy, akit utálsz, mi értelme még egyet fabrikálni mellé? Ha érted, hogy most miről írok, akkor jó esélyed van megismerkedni önmagaddal. (És akkor is, ha nem. A Munkhoz semmilyen előképzettség nem szükséges.) Már amennyiben ez a célod. A Munka a valódi ÖnMegismerés útja, és a hamis én lebontásának módszere. Minden egyes hiedelmed megkérdőjelezésével „fogy” az ál-éned, és egyre nagyobb teret enged annak, aki valójában vagy, a történeteid, a hiedelmeid nélkül. A Munka eljuttat abba az állapotba, amit szeretetnek hívnak, és ami egyáltalán nem egyenlő azzal, amit általában szeretetnek hívunk és gondolunk. A valódi szeretet áramlás, engedés, önmagaddá válás, eggyé válás. Amit annak gondolunk, az félelemmel teli, birtoklós, görcsös, kontrollálni vágyó. Ne ilyet tegyél a batyudba, szánd el magad, hogy Te a valódit szeretnéd megismerni és megélni. Pontosabban, lehetővé tenni, engedni, hogy ez a valódiság kijöjjön a rejtőzködésből, és előbújjon belőled. Mert mindannyiunkban ott van, csak a neveltetésünk, a kondicionálódásunk során szép lassan elkülönültünk tőle. A Négy kérdés segítségével megtanulsz újra csatlakozni ehhez a benned levő szeretet-csaphoz, és egyre erősebben engeded majd, hogy áradjon belőled. Katie ezt úgy fogalmazza meg, hogy „Ez néha több, mint amit el bírsz viselni.” Ezért is lehet sokak számára ijesztő. És azért is, mert totálisan más, mint amit megtanultál, megszoktál. Szép lassan elveszíted azt, akinek gondoltad magad, és megismerkedsz azzal, aki valójában vagy. Ez pedig soha nem ismert boldogsággal tölt el.
         Fontos, hogy tudd, ehhez semmi másra nincs szükséged, mint kíváncsiságra és nyitott elmére, mely megengedni magának, hogy megkérdőjelezze mindazt, amit valaha elhitt. Ha megnyitod az elmédet, akkor automatikusan elkezd áradni a szeretet a szívedből. Először is magad „felé”, aztán a többi ember felé. Ez sem megy fordítva, hisz mindennek Te vagy a kiindulási pontja. Többször írtam már az önszeretetről; a Munka ezt gyakorlatban megvalósítja. És hogy mi történik utána? Most kivételesen régi kedvencemhez, Osho bácsihoz nyúlok idézetért. Bár ugyanarról beszél, mint Katie, még radikálisabban teszi mindezt, és rengeteg humorral.

„Az ember, aki szereti önmagát, olyannyira élvezi ezt a szeretetet, és olyan mértékű boldogság tölti el, hogy a szeretet elkezd túlcsordulni benne, és elér másokhoz is. El kell érnie! Ha éled a szeretetet, meg kell osztanod másokkal. Abszolút világossá válik számodra, hogy ha egy embert, vagyis magadat szeretni ennyire elképesztően eksztatikus és csodálatos élmény, mennyivel több eksztázis vár rád, ha ezt a szeretetet megosztod sok-sok emberrel.
         A hullámok lassan egyre messzebbre és messzebbre érnek. Először szereted a többi embert, aztán elkezded szeretni az állatokat, a madarakat, a fákat, a köveket. Az egész világegyetemet betöltheted a szereteteddel. Egyetlen ember elég, hogy a világegyetemet szeretettel töltse be, ahogyan egyetlen kavics is elég, hoyg egy egész tavat betöltsön hullámokkal – egyetlen apró kavics.

Szeresd magad! Szeresd a tested, szeresd az elméd. Szeresd minden működésedet. A „szeretet” alatt azt értem, fogadd el olyannak, amilyen. Ne próbáld elnyomni, mert akkor ellenségeddé teszed. Az ellenségednek pedig nem tudsz a szemébe nézni; csakis a szeretteidnek tudsz a szemébe nézni. Ha nem szereted magad, nem leszel képes a saját szemedbe, a saját arcodba, a saját valóságodba nézni.” (Osho)
BOLDOG, SZERETETTELJES KARÁCSONYT KÍVÁNOK AZ ÖSSZES ÖNMUNKA BLOG OLVASÓNAK!
Andrea 

2010. december 23., csütörtök

Több, Mint Amire Szükségem Van


Néztem tegnap az embereket egy hipermarketben. Hihetetlen mennyiségű áruval megpakolt kocsikat tolnak, és tanakodnak, hogy kinek, milyen ajándékot válasszanak a teljesen felesleges kategóriából. Ami majd landol a szekrény mélyén, vagy rosszabb esetben, a kukában. Ételből is hegyeket hordunk haza, mintha hónapok óta nem ettünk volna, és mintha már soha többé nem vásárolhatnánk újra. És ennek az ételnek a feleslege is a kukában végzi.
         Mindeközben meg sem fordul a fejünkben, hogy hálásak legyünk mind azért a dologért, amit megvásárolhatunk, és amink már amúgy is van. Nem is beszélve azokról, amikért semmit nem kell tennünk, mégis minden pillanatunkban a rendelkezésünkre állnak. És azokról az emberekről, akik a munkájukkal mindezt lehetővé teszik számunkra. Mi sokkal inkább egy elégedetlenkedő, kákán is csomót kereső népség vagyunk; nem tanultuk meg értékelni azt, amink van. Azon sírdogálunk, hogy miért nincs ezünk meg azunk, közben pedig elfelejtjük élvezni az életet úgy, ahogy az éppen kibontakozik. Ami már így is többet nyújt, mint amire szükségünk van. Mindössze észre kell ezt vennünk. Mára egy ezzel kapcsolatos részt fordítottam Byron Katie, Az Öröm Ezer Neve című könyvéből. Ami nem csak így Karácsony táján aktuális, hanem az év minden napján.

„Az éjjeliszekrényemen van egy lámpa, amit nem kapcsolok fel, és van egy ébresztőóra, melyet nem használok. Könyvbemutató körúton vagyok, és a valóság éjszakáról-éjszakára többet nyújt számomra, mint amire szükségem van.
         Annyira hálás vagyok a szállodáknak. Adnak nekem párnát, matracot, lepedőt, mindent, amire csak szükségem van egy fincsi éjszakai alváshoz. Mindig mindenről gondoskodnak, túl azon, ami nekem egyáltalán eszembe jutna. Vannak ablakok. Van papír zsebkendő. Van jegyzettömb és toll is. Van egy Biblia is, mely oly kedves sokak számára – ez most a fiókban marad. Az éjjeliszekrényemen még egy üveg víz is van a reggeli teámhoz. Jobban szeretem a palackos vizet, mint a csapvizet. A benzinkútnál, az élelmiszerboltban, vagy a szálloda kis boltjában vásárolom meg. Megnézegetem a palackozott vizek márkaneveit, kíváncsi vagyok, melyiket fogja kiválasztani a kezem, és imádom, hogy sosem tudhatom, egészen addig, amíg le nem kap egyet a polcról. Élvezem a hűtőtől a kasszáig tartó utat. A pénztáros lehet férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, fehér-vagy színesbőrű, vagy épp ázsiai. Általában váltunk néhány szót. És ez nem kis dolog. Egész életemben arra vártam, hogy találkozzam ezzel az emberrel. Elönt a hála, szeretem azt, ahová a választásaim visznek. És szeretem a reggeli teámat.” (Byron Katie)

2010. december 22., szerda

Csodás Találkozások


Kicsit eluralkodott a napjaimon a karácsony előtti rohanás, így ma „csupán” egy szép találkozás történetét osztom meg Veletek. A forrás újra Byron Katie Az Öröm Ezer Neve című könyve. Ezt a részt hónapokkal ezelőtt fordítottam le, és azóta még nagyobb nyitottsággal fordulok az emberek felé: mindenki egy izgalmas, csodás univerzum, és megtiszteltetés, hogy találkozhatom vele. Ha feldolgozzuk a hiedelmeinket, a félelmeinket, az előítéleteinket, akkor napjaink csupa ilyen csodás találkozásból fognak állni. Én menthetetlen idealistaként már el is képzeltem azt a világot, ahol az emberek ilyen nyitottan, kíváncsian, elfogadón, örömmel és szeretettel telve fordulnak egymás felé. Velem tartasz?

„Egy fogyatékos férfi jön oda hozzám a könyvesboltban, ahol könyveket szignózok a felolvasóestem után. Óriási haskörfogata van, és kicsike, szinte kúpszerű feje, a nyelve kilóg a szájából, mint a kutyáké, karjaival hadonászik, a szemei pedig ide-oda cikáznak. Nem tudok nem belészeretni, a hitelességébe, a valóság gyönyörűséges megjelenésébe. Egyértelműen azt akarja, hogy közelebb menjek hozzá. Meghívást kapok az ő világába. „Hello”, mondja, „Bobnak hívnak.” Nagyon lassan beszél, alig érthetőek a szavai, nyáladzik. Elfogadom a meghívást, közelebb megyek hozzá, összenyomjuk a homlokunkat. A tekintete találkozik az enyémmel, aztán ide-oda kapkodja a szemeit; én egyenesen beléjük nézek, várom, hogy visszatérjenek. Aztán a semmiből egyszer csak a karjai körém fonódnak, odahúzzák az arcomat az ajkaihoz, és megpuszil, közben picike röffentés-szerű hangokat hallat. Ezt a nagylelkűséget nem lehet szavakkal leírni. A pillanat egyre csak tart és tart és tart. Olyan, mintha ő is tudná, amit én tudok: hogy ő a fény az életemben, ő az én világom, a mindenem. Belenézek a szemébe, és azt mondom neki, „Köszönöm a puszit.” Majd megfigyelhetem, mennyire helyénvaló a köszönömöm. A szeretet megtapasztalása óriási és mindent elemésztő; hogyan is lehetne elég egy egyszerű köszönöm? Mégis elég. Még amikor totálisan felfal a szeretet, a „Köszönöm” minden, amire szükség van.
         Hogyan fogom most elhagyni életem szerelmét? Hallom magamat, ahogy azt mondom, „Viszlát, Bob, szeretlek.” És észreveszem, ahogy belém lép az élet, miközben elsétálok – az emberek, a falak, az ajtó. Az élet egyre csak folyik belém, ahogy az a drága ember beáramlott. Minden lépés az, ahol épp vagyok, még ha úgy is tűnik, mintha mozognék. Milyen csodás, ha nincs szükséged a világra, ha nem felé mész, hanem hagyod, hogy rád találjon és beléd lépjen. Úgy találom, hogy bennem mindennek, mindenkinek, minden helyzetnek, a létezés minden ízének van helye. Imádom azt a nyitottságot, ami vagyok.” (Byron Katie)

2010. december 21., kedd

A Háború Nem Intelligens


Sok ember életében a Karácsony nem a szeretetről, hanem a sértődésről, a háborúskodásról szól. Mint már a tegnapi bejegyzésben említettem: ilyenkor minden előbújik belőlünk, hiszen olyan helyzetekkel vagyunk kénytelenek szembesülni, melyek elkerülhetetlenek. És mivel ezeknek a helyzeteknek köszönhetően felszínre bukkannak az egész évben gondosan szőnyeg alá söpört hiedelmeink, előfordul, hogy nem éppen kellemesként éljük meg ezt az időszakot. Gondoljunk csak a családi perpatvarokra, a ki csinál mit-re, a bezzeg én-re, magunk agyonhajtására, a pénzzel kapcsolatos problémáinkra, a magányosságra, az étellel való visszaélésünkre, vagy az ételekkel kapcsolatos félelmeinkre, vagy a tegnap boncolgatott szeretetmegvásárlásra.
         Épp emiatt, ugyanakkor, ez tökéletes alkalom arra, hogy az amúgy szunnyadó, rejtegetett hiedelmeinket végre észrevegyük, és vizsgálat alá vegyük a Munkával. Mert akkor ezentúl egész máshogyan élhetjük meg ezt az ünnepi időszakot. No, meg az év összes többi napját is.
         Ma is Byron Katie tapasztalatát és bölcsességét adom át Neked, Kedves Olvasó. Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvének ebben a fejezetében a kritika fogadásáról a sértődésről, a háborúskodásról ír nagyon gyakorlatias formában. Kívánom, hogy szavai az ünnepek alatt minél többször eszedbe jussanak.

„Megláttam, hogy olyasmi, mint kritika, nem létezik, csak megfigyelések léteznek. És nincs olyan megfigyelés, mely ne gazdagítana engem, ha az elmém nyitva áll. Mit is mondhatna nekem bárki, amivel nem érthetnék egyet? Ha valaki azt mondja, hogy borzasztó ember vagyok, akkor magamba nézek, és két másodperc alatt megtalálom azt, amikor életemben borzasztó ember voltam; nem kell sokáig keresgélni. És ha valaki azt mondja, hogy milyen csodás vagyok, ezt is könnyűszerrel megtalálom. Ez az egész az önmagunkra ismerésről szól, nem pedig a helyesről és a helytelenről. A szabadság a tét.
         Tegyük fel, valaki azt mondja, hazudtam. Ilyenkor én magamba megyek, és megvizsgálom, igaza van-e. Lehet, hogy az illető által említett helyzetre nem találom igaznak, de könnyedén megtalálom egy másik helyzet kapcsán, ami akár évtizedekkel ez előtt történt. Ezt nem mondom ki hangosan. De bennem megtörténik az összekapcsolódás. És akkor már kijelenthetem, „Igen, hazug vagyok. Látom, hol van igazad velem kapcsolatban.” Egyetértünk. Az illető felismeri, ki voltam én azelőtt, pont azt, amit én húsz éve kezdtem el felismerni. Beleszerelmesedek azokba, akik haragszanak rám. Pont olyanok ők, mint a halálos ágyukon fekvők: nem rugdossuk őket, és nem noszogatjuk őket, hogy keljenek már föl. Ugyanez a helyzet, amikor valaki haragszik rád, vagy rád támad. Ő egy összezavarodott emberi lény. Ha pedig az én fejem tiszta, nincs olyan hely, ahol ne találkozhatnék vele. Olyankor vagyunk a legboldogabbak, amikor feltétel nélkül adjuk oda magunkat.
         Nem kevés gyakorlatot szereztem már ebben. Paul, a volt férjem, rengeteget ordítozott velem, főként miután 1986-ban egy kis tisztánlátást kaptam. Egyáltalán nem tetszett neki az én változásom. Visszhangzott tőle a ház, amikor azt kiabálta, „Ki a jó élet vagy te? Hol van a nő, akit elvettem? Mit tettél vele? Nem szeretsz. Ha szeretnél, itthon maradnál, és nem utazgatnál. Mindenki mást annyira szeretsz, mint engem.” És, persze, a saját nézőpontjából vizsgálva, igaza volt. Egyenlete így nézett ki: ha szeretem, akkor azt teszem, amit ő akar, és a története mindig felülírta a valóságot. Amikor pedig ordítozott velem, a mellkasa és az arca kitágult, felfúvódott, mint egy lufi, bevörösödött, hangoskodott, és csapkodott a karjaival. Én pedig mindebből annyit értettem, hogy itt van egy drága ember, aki attól fél, hogy elveszít, és megtesz minden tőle telhetőt. Saját magával üvöltözött, s közben azt hitte, velem teszi. Én pedig csak szerettem, értékeltem, hallgattam panaszainak dallamát, ahogy a fantáziája megszült egy olyan feleséget, akit már nem érdekelt, és így egyre csak távolodott a valóságtól, olyan messze került, hogy a szakadék áthidalhatatlannak látszott. Végül pedig, sértve és dühösen, elfordult tőlem, mintha nem is léteznék. És nem is léteztem.
         Amennyiben bármilyen kritikát bántónak érzel, tudd, hogy védekezel ellene. A tested tisztán jelzi, hogy mikor vagy megsértődve, vagy mikor kezdesz el védekezni. Ha nem figyelsz oda, az érzés egyre erősödik, majd dühvé és támadássá alakul, a védekezés vagy önigazolás álarcába bújva. Ez sem nem helyes, sem nem helytelen; épp csak nem intelligens. A háború nem intelligens. Nem működik. Ha tényleg érdekel a saját lelki békéd, akkor egyre tisztábban veszed majd észre azt a késztetésedet, hogy megvédd magad a kritikától. És végül elképedve fedezed fel saját magad hiányzó darabkáit, melyekre a kritikusaid oly segítőkészen mutatnak rá, és arra fogod kérni őket, hogy mutassanak még többet, hogy még jobban megvilágosodj saját magadra.
         A kritika óriási ajándék azok számára, akiket érdekel az önfelismerés. Akiket pedig nem, azoknak üdv a pokolban, üdv a háborúskodásban a partnerekkel, szomszédokkal, gyerekekkel, főnökökkel. Amikor kitárod a karodat a kritika előtt, te vagy a saját közvetlen utat a szabadság felé, hiszen te nem tudsz minket megváltoztatni, mint ahogy azt sem, hogy mit gondolunk rólad. Te vagy magad számára az egyetlen út, hogy barátként állj a barátod előtt, még akkor is, amikor ő épp ellenségként érzékel téged. Amíg nem tudsz teljes mélységeddel velünk lenni, bármilyen csúnyaságokat is gondolunk rólad, a Munkád nincs elvégezve.
         Miután már egy ideje végzed a Munkát, védekezés és magyarázkodás nélkül tudsz bármilyen kritikát meghallgatni, teljes nyitottsággal és örömmel. Véget ér az a próbálkozásod, hogy kontrollálni akard azt, amit nem lehet kontrollálni: a másik ember érzékelését. Az elme elcsendesül, az élet kedvesebbé válik, aztán pedig teljességgel kedvessé, még a látszólagos felfordulás közepette is. Amikor tudatában vagy tanuló létednek, a világon mindenki a tanítóddá válik. A védekezés hiányában pedig csak a hála marad.”

2010. december 20., hétfő

A Feltétel Nélküli Adásról


Tegnap a Karácsonyi Összejövetelen összegyűjtöttünk néhány adással kapcsolatos hiedelmünket. Közös pontnak tűnik, hogy nem tartjuk elegendőnek, ha magunkat adjuk, mindenképp tárgyiasított formában szeretnénk ajándékozni, még akkor is, ha egyáltalán nincs pénzünk. Akinek pedig sok pénze van, annak sokszor nyűg az egész, vagy egyfajta kompenzáció a család kevésbé jómódú tagjai felé. Szinte minden esetben meghúzódnak olyan mélyebb hiedelmek, hogy mások szeretetét vásároljuk meg az ajándékunkkal.
         Gyerekkorunk óta teljesen elfelejtettük magunkat adni, feltételek nélkül odanyújtani. Elüzletiesedett a szeretetünk, legtöbben azért adunk, hogy kapjunk. Elfogadást, elismerést és szeretetet. A Karácsony fantasztikus lehetőséget nyújt, hogy felszínre bukkanjanak az életünk szinte minden területéről olyan hiedelmek, melyeknek amúgy nem vagyunk tudatában; a Karácsony mindezt „kiprovokálja”. Érdemes leülni, és összeírni a karácsonnyal kapcsolatos feszültségeidet, mert ezeket a feszültségeket mind-mind a megvizsgálatlan hiedelmek okozzák. Ha ezeket a hiedelmeket feldolgozzuk a Négy kérdéssel és a Megfordításokkal, akkor újra képesek leszünk örömből, feltétel nélkül adni magunkat, és elfogadni másoktól. Újra szabadon áramolhatunk. Valahogy úgy, ahogy Byron Katie Az Öröm Ezer Nevében példázza. (Szokás szerint az én, nem művészi célzatú magyarításomban.)

„Megengedhetem magamnak, hogy bolond legyek – hisz csak a szeretet létezik. Az örvendező Valóság . Azért jön, hogy mindenből eltávolítsa a rejtélyt, a fontosságot, és az időt.
         Elnézem az én tizenegy hónapos unokámat, Marley-t, miközben együtt dalolok az ő kis éneklő játékszerével – lallalallala. Csodálkozó örömteliséggel néz fel rám, aztán táncolni kezd. A tánc az ő irányítása nélkül történik, a pelenkás hátsója riszálni kezd, fel-le ugrándozik, a karjai a levegőben repdesnek. Figyelem a tánc feltalálását. Még a legkezdetlegesebb állapotában létezik, a legelső alkalommal történik, és egyszerűen nekem is csatlakoznom kell hozzá. Ő is az én tanárom. Együtt táncikálunk, az emberi faj hajnalán, mintha ez lenne a világtörténelem legelsőként táncolt tánca. Nem próbálja jól csinálni, nem akar senkit sem lenyűgözni vele. Ő maga a tiszta természetesség. Én pedig ugyanaz, túl minden irányításon, elkezdek ugyanúgy mozogni, fel-le ugrándozom, a karjaim a levegőben csapdosnak. Annyira borzongató ez az egész, a természetes tánc borzongató öröme, belőle árad, meg belőlem, és megint belőle. A zene hirtelen véget ér, a kislány felnéz rám, aztán le a zenélő játékára. Megnyomja a gombot, hogy újra induljon a dal. De nem indul. Próbál rájönni, hogyan tudja újrateremteni a csodát. Figyelem, ahogy megnyomja a gombot kétszer, háromszor, majd végre elég erősen sikerül nyomnia ahhoz, hogy életre keltse a zenét. Az első hang hallatán rám néz, arca felvidul, a kis teste elkezd mozogni, és a tánc újra elkezdődik.
         Az én drága, öreg németjuhászom, Kerman volt az egyik legnagyobb tanítóm, miután 1986-ban valóságra ébredtem. Szeretete teljesen feltétel nélküli volt. Élete vége felé, a hátsó fele lebénult, és nem tudott már járni, úgyhogy, amikor valaki szólította, egyszerűen odavonszolta magát a padlón az illetőhöz, hogy üdvözölje. Amikor pedig már haldoklott, vér kezdett el folyni a szájából. Mindhárom gyerekemet hazahívtam, és azt mondtam, „Ha nem láttok okot az ellenkezőjére, akkor elaltattatom.” Amikor látták, hogy mennyire odavan, egyetértettek velem, hogy ez a lehető legjobb döntés. Így aztán megcsináltuk neki a kedvenc kajáját, szerveztünk neki egy szuper bulit, és egyáltalán nem bántunk óvatosan vele. A gyerkőcök birkóztak vele, ő pedig kölyökkutya mosollyal az arcán mászott oda hozzájuk. Átvonszolta magát a szobán, látszólag teljes örömmel. Úgy tűnt, hogy semmit nem tud a fájdalomról. Semmi mást nem tudott, csak adni.
         Amikor elérkezett az idő, hogy elvigyük az állatorvoshoz, mindannyian mentünk vele – kilenc vagy tíz ember, az összes barátja és a családja. Körbeálltuk, és fiam, Ross, lehajolt hozzá, belenézett a szemébe. Az orvos beadta neki az injekciót, egy pillanat eltelt, aztán nem mozdult, és amikor Ross azt mondta, „Elment”, mindannyian tudtuk. Előbb még ott volt, aztán már nem. Nem maradt „ő” ott belőle. Nem volt „ő”, akinek búcsút kellett volna inteni. Nagyon édes volt az egész.
         Tanultam a fáktól is, sétáltam az óriási vörösfa erdőkben, ahol a szarvasok nem futottak el előlem. Láttam fákat, melyeket kidöntött a szél vagy a villámcsapás. Halottnak tűntek, mégis egy egész világ élt rajtuk és bennük: moha, rovarok, és mindenféle rejtett élet. Még halálukban is teremtettek, és odaadták, ami még maradt belőlük.
         A természet nem tart magából vissza semmit, egészen addig, míg már nem marad semmije, mi odaadható. Mint az én drága kutyusom, mosollyal az arcán, ahogy hívó szavamra odavonszolta magát hozzám, miközben vér csöpögött a szájából. Mindannyian ezt tesszük, akár tudunk róla, akár nem. Engem már láthattak magamat vonszolni, amikor a test kimerültnek tűnt. Soha többé nem kell ezt újra megtennem, és semmi mást sem. Azért teszem, mert örömmel tölt el. Repülőre szállok, és csak a szabadságot érzékelem. Ennek a tudatossága az én örömöm. Lehet, hogy kívülről nem ennek látszik, de a belső örömömmel utazom, nem pedig a látszólagos kimerültséggel. És nem adok többet, mint bárki más. A fehér kutya sem adott többet, és a vörösfák sem. Mindannyian egyenlően adunk. A történeteink nélkül mindannyian tiszta szeretet vagyunk.”

2010. december 17., péntek

Párkapcsolati Játszmák vagy Valódi Szeretet?


Amit ma párkapcsolatnak nevezünk, az a legtöbb esetben arról szól, hogy szórakázunk egymás hiedelemrendszerével, másképp fogalmazva játszmázunk. Aztán pedig csodálkozunk, ha nem megy a dolog, és nem azt kapjuk, amire vágytunk. Amúgy a párunknak, mint minden más embernek is körülöttünk, pont az a dolga, hogy „szórakázzon” velünk. Mindezt azért, hogy lehetőségünk legyen észrevenni a saját hitrendszerünket, amire mi vagyunk a leginkább vakok. Mindez természetesen egészen addig tudattalan szinten zajlik, és kinél kisebb, kinél nagyobb fájdalmat és szenvedést okoz, amíg rá nem jövünk, hogy az adu-ász a mi kezünkben van. (Ha nem olvastad volna az Ahogy Egy Férfi Látja című bejegyzést, szíves figyelmedbe ajánlom.)
Hogyan is lehetne abbahagyni a párkapcsolati játszmákat, és több szeretetet vinni életünknek ebbe a területébe is? Egyetlen módon: ha abbahagyod a saját magad ellen folytatott játszmákat, és több szeretetet engedsz magadnak magad iránt. Erről már részletesen írtam hét elején az Önutálat-Önszeretet című bejegyzésekben. Már megint csak ugyanoda lyukadunk ki, lassan elég unalmassá lesz ez a blog, de azért próbálom mindig más szempontokból megvilágítani ugyanazt. Remélem, Te még kitartasz. J Mára épp ezért teljesen friss-ropogós idézeteket gyűjtögettem Byron Katie Question Your Thinking, Change The World (Kérdőjelezd Meg a Gondolataidat, Változtasd Meg a Világot) című könyvéből. Ezeket még csak a múltkori Férfi-Nő-Párkapcsolat tréning résztvevői hallották, és azt hiszem, ők is szívesen felfrissítik az ezzel kapcsolatos emlékeiket. Katie szokás szerint nem nagyon kertel, nem szépítgeti a dolgokat; rá mindig lehet számítani, ha ébresztőt fújnál magadnak.

„A partnered a legtökéletesebb tanár számodra. Nincs hiba abban, hogy ki a párod; ő a tökéletes tanár, akár működik a kapcsolat, akár nem, és ha rendszeresen végzed az önvizsgálatot, akkor ezt nagyon tisztán fogod látni.
         Az univerzum sosem hibázik. Vagyis, ha a partnered mérges, szuper. Ha bármi olyasmi van benne, amit hibának tartasz, szuper, mivel ezek a hibák a sajátjaid, te vetíted ki őket. Írd le őket, kérdőjelezd meg (A Munkával), és szabadítsd fel magadat. Sokan Indiába utaznak, hogy találjanak egy nagy gurut, neked ezt nem kell megtenned: már vele élsz. A partnered mindent megad neked, ami a szabadulásodhoz szükséges.

Egy élet munkájába tellett, hogy végre meggyőzzük magunkat, hogy a partnerünk a hibás, és ő téved. Aztán amikor elkezdünk Önvizsgálódni, veszítünk. És ez óriási megrázkódtatás. Amiről kiderül, hogy a lehető legnagyobb kegyelem. A veszítésből nyerés lesz. Minden megfordul.

Az én szeretetem az én dolgom; semmi köze hozzád. Te szeretsz engem, és nincs ebben semmi személyes. Mesélsz magadnak egy történetet rólam, hogy ilyen vagyok, meg olyan, és beleszeretsz a történetedbe. Mi köze van ennek hozzám? Én a te észlelésedben létezem számodra, nem mintha lenne választási lehetőségem. A te történeted vagyok, se több, se kevesebb. Még sosem találkoztál velem. Senki sem találkozott még senkivel.

Amikor azt akarod elérni, hogy a partnered szeressen, akkor minden cselekedetednek van egy hátsó mozgatórugója. Még amikor elviszed vacsorázni, akkor is akarsz tőle valamit. Ez pedig fájdalmas. Amikor tudatossá válsz erre, az csodás, és már alig várod, hogy újra azon kapd magad, hogy manipulálod őt, mert amikor belefogsz az önvizsgálatba, akkor a mintáid megváltoznak, és egy nagy kérdőjellé válsz. Hihetetlenül izgalmas, hogy fogalmad sincs arról ki vagy, a mozgatórugóid kivételével. És ha végzed a Munkát, akkor, amikor elviszed vacsizni, korlátlan leszel. Vagy ha nem viszed el vacsizni, akkor is korlátlan leszel. Így van ez. Totálisan szereted saját magadat, és ebben neki nem kell rész vennie, így pedig nincs motiváció a „szeretlek”-ben. Motiváció nélkül pedig a fájdalom megszűnik. A poklodat azok a gondolataid okozták, hogy ő mit gondol rólad. Fel kellett puffasztanod magadat, hogy megfelelj az összes hiedelmednek arról, hogy szerinted neki milyen elvárásai vannak feléd; Marlboro man-t kellett csinálnod magadból. És amikor lefeküdt veled, akkor ezt annak a káprázatnak a bizonyítékaként értelmezed, hogy mennyire igazad volt.

A szeretet ezt mondja, „Szeretlek, bármi történjék is.” A szeretet azt is mondja, hogy „Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy.” És ez az egyetlen dolog, mely gyógyítani képes; ez az összekapcsolódás egyetlen módja. Ha azt gondolod, hogy másmilyennek kéne lennie, mint amilyen, akkor nem szereted. Abban a pillanatban azt szereted, aki akkor lesz majd, ha célt érsz a manipulációddal. Amíg meg nem felel a róla kialakított imázsodnak, addig eldobható.

Felhasználjuk a szépségünket, az okosságunkat, a sármunkat, hogy valakit megszerezzünk partnerünkként, mintha az illető valami háziállatka lenne. És aztán, amikor szeretne kimenekülni a ketrecéből, dühösek leszünk. Ez nem hangzik túlságosan gondoskodónak számomra. Ez nem önszeretet. Én azt akarom, hogy a férjem azt akarja, amit ő akar. És azzal is tisztában vagyok, hogy nincs választási lehetőségem. Ez az önszeretet. Azt tesz, amit tesz, és én ezt szeretem. Ez az, amit akarok, mert amikor harcolok a valóság ellen, az fáj.

Az egyetlen kapcsolat, melynek értelme van, az a magaddal folytatott kapcsolat. Amikor szereted magadat, akkor azt a személyt is szereted, akivel vagy. De ha nem szereted magadat, akkor nem érzed magadat jól mással sem, mert bárki legyen is az, kihívások elé fogja állítani a hiedelemrendszeredet, és amíg nem végzed el az önvizsgálatot, addig folyton háborúskodnod kell annak megvédelmezésére. Ennyit a kapcsolatokról. Az emberek ilyen kimondatlan szerződéseket kötnek egymással, melyben ígértet tesznek egymásnak, hogy sosem szórakáznak a másik hitrendszerével, és ez természetesen nem lehetséges.” (Byron Katie)

2010. december 16., csütörtök

Ha Nem Szenvedek Veled, Nem Szeretlek - A Valódi Együttérzésről


Tovább folytatom a Karácsonyra történő előkészületet – annak a bizonyos titkos szeretet-csapnak a nyitogatását magamban, és azokban az olvasókban, akik megengedik maguknak ezt a nyitogatást. Ma veszélyes vizekre evezünk; nagyon nagy nyitottság és bátorság kell annak a hiedelemnek a megkérdőjelezéséhez, miszerint ha valaki szenved, akkor nekünk is kötelességünk vele szenvedni, hisz így tudjuk kinyilvánítani az iránta érzett szeretetünket. Azt tanultuk meg, hogy ha valaki fáj, nekünk is fájnunk kell, ez a helyénvaló, emberséges viselkedés. Először is idézet Byron Katie-től ebben a témában:

„Elképesztő mennyien hiszik azt, hogy a szenvedés a szeretet bizonyítéka. Úgy gondolják, hogy Ha nem szenvedek, amikor te szenvedsz, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretlek. Hogyan is lehetne ez igaz? A szeretet békés, a szeretet félelemtől mentes. Ha pedig te épp azzal vesződsz, hogy kivetítsd, milyen érzés is lehet valaki másnak a fájdalma, hogyan lennél képes teljesen jelen lenni számára? Hogyan tudnád fogni a kezét, és teljes szívedből szeretni, miközben ő a fájdalom megtapasztalásán megy keresztül? Miért is akarná ő azt, hogy neked is fájjon? Nem lehet, hogy inkább azt szeretné, ha jelen lennél, és számíthatna rád? Képtelenség jelen lenni, amikor azt hiszed, hogy te is átérzed annak az illetőnek a fájdalmát. Ha valakit elüt egy autó, te pedig elképzeled, milyen is lehetett, akkor máris lebénultál. Bár néha, ilyen krízishelyzetekben, az elme elveszíti a viszonyítási pontjait, abbahagyja a kivetítést, nem is gondolkodsz, csak egyszerűen cselekszel, és az épp megfelelő dolgot teszed, még mielőtt bármiféle gondolkodásra időd lenne. Az egész a másodperc töredéke alatt történik. Ki lennél a történeted nélkül?”

Ha elég bátornak érzed magad, tarts velem ennek a hiedelemnek a Négy kérdéssel és Megfordításokkal történő megvizsgálásában. Hatalmas meglepetés és felszabadulás lesz a „jutalmad.” És megint csak ne felejtsd el, hogy a Munka során a Szíveddel lépsz kapcsolatba, és ha türelmesen várakozol a válaszra, akkor megtudhatod az igazságot. Vágjunk bele:

„Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”

1. Igaz az, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek?
Igen/nem/nem tudom. (Nincs magyarázkodás, védekezés, bizonyítékkeresés.)

2. Teljesen, 100%-ig biztos lehetek benne, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Igen/nem/nem tudom.

3. Mi zajlik bennem, hogyan reagálok, ha elhiszem azt a gondolatot, hogy ha nem szenvedek veled, nem szeretlek? Becsukott szemmel utazgass magadban ezzel a kérdéssel.
Mit érzel? Hol érzed a testedben? Mi megy végbe benned, miket gondolsz magadról, mennyire vagy „magadnál”, mennyire vagy cselekvőképes? Hogyan tekintesz a szenvedőre, ha elhiszed ezt a gondolatot? Mire nem vagy képes, amikor elhiszed ezt a gondolatot? Milyen képek jelennek meg a fejedben? Ez a gondolat feszültséget okoz benned vagy békességet? Mikor jutott életedben először eszedbe az a gondolat, hogy ha nem szenvedsz valakivel, akkor az azt jelenti, hogy nem szereted?

4. Csukd be a szemed, és tedd fel magadnak a kérdést: Ki lennék, ha soha többet nem tudnám elhinni, hogy ha nem szenvedek veled, akkor nem szeretlek?
Csak szemléld magad kívülről: hogyan vagy együtt a szenvedővel, ha nem tudod elhinni ezt a gondolatot, vagy nincs ott a fejedben? Jobban, vagy kevésbé tudod őt szeretni, ha nincs ott az a gondolat, hogy vele kell szenvedned? Jobban vagy kevésbé tudsz-e jelen lenni vele, segíteni neki, a rendelkezésére állni?

Nézzük a Megfordításokat:

Az eredeti állítás: „Ha nem szenvedek veled, nem szeretlek.”

+ „Ha nem szenvedek veled, szeretlek.”
Kérlek, keress konkrét példákat arra, hogyan tudnál nagyobb szeretettel lenni valaki iránt, ha nem hinnéd azt, hogy vele kell szenvedned! Ha rendesen, meditálva megnézted a 4-es kérdést, akkor ott már láthattad, miként is vagy a gondolat nélkül.
Katie mesélt a School-ban egy történetet, amikor is szemtanúja volt egy esetnek, ahol egy kutyát elütöttek. A kutya hevert az út szélén, a többi ember pedig sikoltozott, szörnyülködött, bepánikolt, egyedül Katie volt az, aki odakuporodot a kutyus mellé, belenézett a szemébe, és ott volt vele, ott volt neki, teljes figyelmével, szeretetével rá figyelt. Amikor a kutyus meghalt, a többiek még mindig nem voltak maguknál: pont ezzel mulasztották el a szeretet odaadását egy ilyen fontos pillanatban.
Hogyan tudnál Te segítségére lenni a szenvedőknek, fájdalomban levőknek, panaszkodóknak, ha nem lennél képes te is velük szenvedni?

+ „Ha szenvedek veled, nem szeretlek.”
Ez az előző megfordítás pepitában. Ha bepánikolok, elveszek, sajnálkozom, akkor ezzel elvágom magam a szeretet-forrásomtól. És ha magamat elvágtam, akkor hogyan tudnék neked adni belőle? Nagyon ősi mintánk, hogy összekeverjük a sajnálatot, az aggodalmaskodást a szeretettel. Ha elég nyitott vagy, kérlek, keress konkrét példákat, amikor te ezt teszed/tetted az életedben.

„Sokan úgy hiszik, hogy az együttérzés azt jelenti, hogy átérzik a másik ember fájdalmát. Ez teljes őrültség. Nem lehet egy másik ember fájdalmát érezni. Csak elképzelni tudod, hogy te mit éreznél, ha te lennél annak a másik embernek a helyében, és a saját kivetítésedet érzed. Ki lennél a történeted nélkül? Fájdalomtól mentes, boldog, és totálisan nyitott, ha valakinek épp rád van szüksége. Amíg úgy gondolod, hogy létezik egy te és egy én, addig a testeket tegyük legalább rendbe. Azt szeretem az elkülönült testekben, hogy amikor neked fáj, nekem nem – épp nem rajtam van a sor. És amikor nekem fáj, neked nem. Ott tudsz lenni nekem anélkül, hogy a saját szenvedésedet kettőnk közé állítanád? A szenvedésed nem tudja megmutatni nekem az utat. A szenvedés csak további szenvedést szül.” (BK)

És végül a kutyusoshoz hasonló emberes történet Katie Az Öröm Ezer Neve című könyvéből:

„Egyszer egy férfival sétálgattam a sivatagban, akinek szélütésre utaló tünetei támadtak. Leültünk, és azt mondta, „Oh, Istenem, haldoklom. Tegyél valamit!” Csak a szája egyik feléből tudott beszélni, mert a másik oldala lebénult. Én pedig nem tettem semmi mást, csak ültem mellette, szerettem, belenéztem a szemébe, tudván, hogy mérföldekre jártunk bármilyen telefontól vagy járműtől. Akkor azt mondta, „Téged ez nem is érdekel, igaz?”, én pedig azt válaszoltam, „Nem.” És a könnyein keresztül elkezdett nevetni, majd én is. Végül pedig visszatértek a képességei; a szélütés távozott, nem szándékozott maradni. Ez a szeretet ereje. Holmi törődésért nem hagynám el őt.”

2010. december 15., szerda

Ahogy Egy Férfi Látja – Szeretet és Szerelem

Tagja vagyok egy Munka Facilitátor/Segítő csoportnak az interneten. Ebben a csoportban a résztvevők megosztják egymással megtapasztalásaikat a Munkáról, a facilitátori tevékenységükről, és a saját útjukról. Itt figyeltem fel Carson Boyd bejegyzéseire. Aztán elolvasgattam a blogját. Aztán úgy gondoltam, megosztom Veletek néhány gondolatát. Carson régóta Munkálkodik magán, és nyíltan vállalja a megéléseit. Úgy vélem, érdekes lehet egy férfi gondolatait megismerni a szeretettel és szerelemmel kapcsolatban. (Nem mintha bármi jelentősége lenne, hogy férfi-e vagy nő.) Szeretettel ajánlom figyelmetekbe első írását, szokás szerint saját fordításban. Ha bármilyen ellenállást fedeztek fel magatokban olvasás közben, teljesen rendben van, hiszen Carson régi, megkövesedett hiedelmeket kérdőjelez meg.

Navigálj El a Szeretethez - Az Elme és a Szív

„A logika nagyon hasznos eszköz lehet, a fő probléma azonban az vele, hogy elvonatkoztatáson alapszik a működése. Logikánkat használva válik az lehetővé, hogy a térképre ránézve elnavigájunk az uticélunkig, de az NLP egyik alaptörtvényével fogalmazva: „A térkép nem a terület.” A térkép a valóság absztrakciója, elvonatkoztatása. A logikához hasonlóan az elme is nagyon hasznos eszköz, de valódi énünknek elég gyenge helyettesítője. Amikor az elmédbe beépült programokkal, vagyis a hiedelemrendszereddel, illetve szűrőiddel nézed a valóságot, akkor a valóság eltorzított képét látod.

Amikor az elme helyett a szívvel nézel, akkor teljesen más nézőpontból tekintesz a valóságra. A szív jóval mélyebb szinten érzékeli a történéseket, azt hogy miként illeszkednek egymásba a dolgok, sőt még azt is, hogy kik vagyunk. A szív emlékszik rá, hogy többek vagyunk, mint az a bizonyos tulajdonságokkal felruházott személy, akinek hisszük magunkat.  Akik valójában vagyunk, az folyamatos áramlásban van: nem is igazán egy főnév, hanem inkább egy ige. Aztán, ha körbenézel, észreveheted, hogy ez nem csak veled kapcsolatban igaz, hanem, hogy valami olyasmin belül létezel, ami szintén folyamtos áramlásban van. Van a „te” áramlásod, és a létezés áramlása. Előfordul, hogy ez a két áramlás egybeolvad. A rész találkozik az egésszel, és az egész találkozik a résszel. Amikor ez megtörténik, akkor valami olyasmi újdonság születik, ami a rész és egész együttesénél is nagyobb. Ennek a megnevezésére a szeretet szó merül fel elsőként. Ez nem az a szeretet, ami bizonyos feltételek megléte mellett, „ott és akkor” létezik – mert az ilyen szeretet nem a valódi szeretet. A valódi szeretetnek nincs szüksége szavakra, elméletekre, elvonatkoztatásokra. Mindig rendelkezésre áll, valós, itt és most megtapasztalható, külső körülményektől független. Születésünkkor ebben az „állapotban” vagyunk, még nincs eltorzulva a valóságérzékelésünk, és nem különítjük magunkat el az egésztől részként.


Az Emberi Lény Kondicionálódása

Neveltetésünk során folyamatosan eltávolodunk a valóságnak eme azonnali megtapasztalásától, tiszta érzékelésétől. Ennek az eltávolodásnak számos oka van. Elsőként, megtanuljuk, hogy a fájdalom a jelen pillanatban bukkan fel. Amikor fájunk, az mindig most van! És elkezdünk eljátszani azzal az elképzeléssel, hogy ha elkerüljük a jelen pillanatot, akkor majd a fájdalmat is elkerülhetjük. Felfedezzük, hogy elvághatjuk, érzéketlenné tehetjük magunkat a pillanatban felbukkanó fájdalomtól, mégpedig mentális, gondolati úton. Ebben a folyamatban azonban, a szívvel való kapcsolatunk erőteljesen lecsökken, majd legtöbbünk esetében teljesen meg is szűnik. Szó szerint hátat fordítunk a szeretetnek.

Ez teljességgel érthető, hiszen a szeretet kockázatos. Szeretni azt jelenti, hogy veszélyes zónában mozgunk – mivel nem tudjuk irányítani a dolgok kimenetelét. A szeretet kimenetele nem a mi kezünkben van, megjósolhatatlan. Ki tudja, hova is fog vezetni a szeretet? Erre a tudásra az elme egyáltalán nem képes.

Így aztán, fejlődésünk során, elkezdünk jobban bízni az elmében, mint a szívben. Az elme pedig, mint bármelyik zsarnok, megpróbál mindent eltiporni, amit nem képes kontrollálni. Az elme azt adja be nekünk, hogy ha megfelelően kontrolláljuk a dolgokat, akkor biztonságban leszünk, végső soron pedig azt sugallja, hogy az általa nyújtott irányítás az egyetlen reményünk a biztonságra. A szív, ezzel szemben azt súgja, hogy már most is biztonságban vagy, úgy, ahogy vagy, de az elme ezt képtelen meghallani. Amikor belépsz a szeretetbe, akkor nem tudod kikalkulálni a lehetőségeket vagy eredményeket. Nem lehetsz egyszerre irányító és békés.

A szeretet számára a jövő nem létezik. Csak a jelenben ismerheted meg a szeretetet, nem tudod magaddal vinni egy kivetített jövőbe vagy képzeletbeli múltba. A szeretet nem hagyja, hogy tervezz, mivel nem tudod megtervezni a kontrollálhatatlant. Ezért is van az, hogy a szeretet egyszerre rémisztő és izgalmas.

A társadalom, a civilizáció, az egyház, az iskola, az egész emberi kultúra arra terelgeti a kisgyereket, hogy minél logikusabbá váljék. A gyermek összes energiáját a fejébe koncentrálják. És amint az energiák bekövesedtek a fejbe, nehéz nyitott szívvel szeretni. Minden gyermek fantasztikus szeretetenergiákkal születik, valójában abból születnek meg. De aztán közbeszól a társadalom, és megtanítja a logikát, mint a túlélés elsődleges eszközét. A gyerekek megtanulják a félelmet, az elővigyázatosságot, azt, hogy mindig óvatosnak kell lenni. Mindezek együttesen pedig nagyban károsítják a szeretet lehetőségét.

Később pedig, most már azzal a hiedelemmel, hogy a félelem és az óvatosság biztonságot eredményeznek, amikor valaki szerelmes lesz, akkor a gondolatai hamarosan a körül fognak járni, hogy a szerelmét a párjává, majd a házastársává tegye. Ezzel pedig a szerelmünket egy bizonyos szerepkörre redukáljuk, ami persze sokkal kiszámíthatóbbnak tűnik, mint a veszélyekkel teli valóság. A szerelmes nő gyakorta tervezgetésbe kezd, akár cselszövésre is képes, hogyan is kötelezhetné el maga mellett a szeretett férfit örökre. A szerelemből így lesz gondolati tevékenység, és sürgető vágy arra, hogy birtokolhassuk a másik embert. Elkezdjük kontrollálni a szerelmünket, mert tudat alatt így próbáljuk áthidalni a szeretet és a biztonság között feszülő, látszólag átugorhatatlan szakadékot.

Amikor korlátozod a szerelmedet, hogy bebiztosítsd őt magad számára, onnantól kezdve többé már nem a szerelmed. Hamarosan elkezdesz történeteket mesélni arról, hogy mennyire megváltozott, és hogy nem is az az ember, akinek gondoltad, pedig épp te változtattad meg a játékszabályokat, amikor a szerelmedet birtoktárggyá alakítottad át, és ennek folyományaként megsemmisítetted őt.

Egy férj (vagy feleség) valami sokkal konkrétabbnak, szilárdabbnak tűnik, mint egy szerelmes. A törvény, a bíróság, az állam, a rendőrség valamilyen szintű kézzelfoghatóságot nyújtanak annak az elvont fogalomnak, hogy férj/feleség. A szerelmem inkább álomszerű; nem olyan konkrét, kézzelfogható. Vagyis, az emberek nagy része, amikor szerelmes lesz, akkor a házasság felé gravitál, annyira fél a szeretettől. Bárkit szeressünk is, azonnal kontrollálni próbáljuk. Így van ez, egészen addig, míg már nem így lesz. Ez a fő konfliktus, mely minden kapcsolatunkban zajlik: férjek és feleségek, anyák és gyermekeik, testvérek, és még a barátok között is. Az egész kapcsolat pedig hatalmi harccá válik, egy olyan versennyé, hogy ki is fog birtokolni kit, ki is fog dologgá redukálni kit. Ki lesz az úr, és ki lesz a szolga? Nem túl romantikus, ugye?


A Kiút

Emlékezz, a legelső ártatalanul elkövetett „hibánk” az, hogy elme által vezetetté válunk. A második pedig az, hogy elkezdjük a szeretet iránti szükségletünket tárgyak megszerzésével helyettesíteni. Még a szeretteinket is tárgyakká kívánjuk alakítani, hogy birtokolni és kontrollálni tudjuk őket. Ez az élet elpocsékolása, a szeretet elpocsékolása.

Ha számodra megadatik az a szerencsés lehetőség, hogy tudatosulsz arra, ez történik-e vajon a te életedben is, akkor van remény. Ebből a tudatosságból a másfajta döntések meghozásának esélye születhet meg. Megfordíthatod az áramlatot, és megnyithatod a szívedet. Jelentkezz be a szívednél, és hallgasd meg, mi az ő mondanivalója ezzel kapcsolatban. Lehet, persze, hogy a szíved nem szavak útján kommunikál veled. Egy alig észrevehető érzés lehet az, vagy akár egy szűnni nem akaró vágyakozás. Ha kapcsolatba lépsz a szíveddel, akkor visszacsinálhatod mindazt, amit a társadalom tett veled, érvénytelenítheted mindazt a butaságot, amit jóakaróid ártatlanul megtanítottak neked, te pedig ártatlanul elhittél. Mindannyiuk azt hihette, hogy segít. Mindannyiuk a szüleik, a kultúrájuk, és a neveltetésük ártatlan áldozata. Épp ezért semmi értelme okolni őket: egyszerűen csak ébredj rá, hogy nem kell többé azt hinned, amit ők tanítottak neked.

Amikor a fej válik dominánssá, a spontaneitásnak annyi. A fejből diktátor lesz, és nem engedi a szívnek, hogy az akár csak egyetlen szót is szóljon. Teljes némaságra kényszeríti a szívet. Arra van szükséged, hogy újra odafigyelj a szívedre. Lazítsd meg a logikához való ragaszkodásodat, nem kell mindig mindent előre kitalálni. Kedveld meg a nem-tudás állapotát. A szeretet kockázatvállalásra kér. Valami olyasmit kíván tőled, hogy lépj be egy olyan világba, amit „te” nem tudsz kontrollálni, és élj veszélyesen. Amikor pedig kifejleszted magadban a kockázatokkal szemebeni tűrőképességet, akkor örömmel mész majd az ismeretlen felé, és embereket fogsz szeretni, nem pedig dolgokat. A szeretet azt kéri tőled, hogy szeresd azt, mit nem tudsz birtokolni, és állj készen elveszíteni azt, amit szeretsz. Abban a pillanatban, amikor diktálni kezdesz, hogy minek is kell lennie a szeretetnek, épp elfordulsz a szeretettől. A szeretet és a megadás kéz a kézben járnak.

Az emberi lények arra vannak kondicionálva, hogy ha valakibe beleszeretnek, akkor automatikusan birtokolni akarják. Én azt tanácsolom, hogy próbálj ellenállni ennek a kísértésnek. Nyisd meg magadat a szerelem sebei előtt. Szerelembe esni olyan, mintha mennyei szárnyak ölelnének, és igen, a finom tollak között rejtőzhet tőr is. Szerelmesnek lenni olyan, mintha az oroszlán karmai közé kerültél volna. És ezután a legfinomabb dolog történhet meg. Valami meghal: valami, ami kapaszkodott, küzdött, aggódott, elégedetlenkedett, manipulált, és ráerőltetett. Ez a valami ráébred, hogy elvégeztetett, leteszi a fegyvert, és megadja magát. A legtöbb embernél ez csak a test halála előtti pillanatokban történik meg. És akkor, amikor nyilvánvaló, hogy a halál nem elkerülhető, az identitás, az egó feladja, és a szív előlép, nagy-nagy békességben. Újra kitavaszodik, és a szeretet újjászületik a megadott egó hamvaiból. Szerintem minél hamarabb látogass el erre a „helyre”.

Bármikor, ha birtokolni kezdesz, megölöd a szerelmet. Vagy birtoklod az embert, vagy pedig szereted, a kettő kizárja egymást. Az egyik az egód működése, a másik pedig az, aki valójában vagy.

Nincs sok választási lehetőség. Vagy megnyitod a szívedet, és megadod magad a szeretetnek, vagy pedig az egód szavára, az „eszedre” hallgatsz. Az egónak az a küldetése, hogy bebizonyítsa, igenis vagy valaki, valaki fontos és különleges, aki igen jelentőségteljes gondolatokat gondol, sőt, valószínűleg a legfontosabb személy az egész világon. Gyűjtögetheted a csecsebecséket ezen az úton. Sok pénz birtokába juthatsz. Megházasodhatsz, és ily módon birtokolhatsz egy gyönyörű nőt, vagy egy hatalommal rendelkező férfit. Híressé válhatsz, és megkaphatod mások csodálatát.  Igen, ezek a csecsebecsék nagyon csábítók, de csak a tudatlanok vagy az őrültek cserélnék el a szeretetet rájuk. Egyetlen csecsebecse sem adja meg neked a végső elégedettséget, mert mind az elkülönülésedre építenek, te pedig egész szeretnél lenni. Azt kívánják meg tőled, hogy a fejedben legyél, te pedig a szívedben szeretnél lenni. Azt akarják, hogy legyőzni való ellenségként tekints a világra, te azonban a szeretődként szeretnéd megismerni a világot, és kedveskedni neki.

A fenti sorokban megtalálhatsz egy másik térképet, aminek az az egyetlen értéke, hogy elnavigálhat téged a szeretethez.”